Mi az, ami az átlag filmnéző számára megkapó lehet a Zöld könyvben? Először is, hogy igaz történeten alapul (erre a stáblista és a főszereplő névazonossága is felhívhatja a figyelmet), mindezen túl pedig a rendkívüli karakterek és azok jellemfejlődései. Tony Vallelonga (Viggo Mortensen), vagy ahogy az olasz negyedben mindenki ismeri, Tony Lip egyszerű ember, nem is túl művelt, a dolgait is szimplán intézi (ököllel). Egy nagyobb összeg reményében sofőri, testőri feladatot vállal egy turné erejéig a rendkívül tehetséges koncertzongorista Don Shirley (a legjobb mellékszereplőnek járó Oscar-díjat elnyert Mahershala Ali) oldalán.

Az első perctől fogva óriási a szakadék közöttük mind társadalmilag, mind pedig más tekintetben: műveltségben, életmódban, életrevalóságban, a helyzetek kezelésében, ráadásul Don Shirley fekete bőrű. Csakhogy valamikor az 1960-as években a bigott, rasszista Délre vezet az utazás, bár van egy úgynevezett Zöld könyv (valójában is létezett ilyen Negro Motorist Green Book, röviden Green Book címmel), amely hasznos tanácsokat ad a fekete bőrű autósoknak a számukra biztonságos, barátságos útvonalakról, étkezőkről és szállásokról. A való élet szabályai azonban felülírják ezeket, így garantáltan újra és újra bajba kerülnek.

Végtelenül szívmelengető, ahogyan az út során ráébrednek arra, hogy mégsem különböznek annyira egymástól – tanulnak a másiktól, fagyos kapcsolatukból igaz barátság születik. Egy percig nem érezzük sablonosnak a történetet, mert az alapellentétre építve rendkívüli arányérzékkel adagolják számunkra az emlékezetesebbnél emlékezetesebb jeleneteket. A szereplők egyenesen zseniálisak: Viggo Mortensen azon kívül, hogy ragyogóan alakítja a tapló, izomagyú kidobót, tökéletes olasz akcentussal nyomja végig a filmet (eredetiben nézve élmény), ami teljesen hitelesíti figuráját – jelölést is kapott a legjobb színész Oscarjára. Mahershala Aliról pedig (aki ezzel a szereppel immár kétszeres Oscar-díjazottá vált) nyugodtan kijelenthetjük, hogy egyenrangú partnere Mortensennek.

A Zöld könyvben jól megvilágított kor- és társadalomkép rajzolódik ki a háttérben, éppen annyi, amennyi elég: a rabszolgaságot már rég eltörölték, de a feketék megítélése, kezelése mit sem változott ezen a vidéken. Óriási dráma ezzel szembenézni mind a fehér bőrű Tony-nak, mind a „fajtájától” oly különböző Don Shirley-nek. Ezt a nehéz fajsúlyú témát pedig Farrelly Nick Vallelonga és Brian Hayes Currie forgatókönyvírókkal finom humorral fűszerezve tálalja, így mégis könnyedebben emészthető. És végül, de nem utolsósorban zseniális a film zenéje is (Kris Bowers).

SzaSzi