A sorozat 8. kötete II. András (vagy II. Endre) és IV. Béla uralkodását mutatja be. A XIII. századi Magyarország két meghatározó uralkodójáról van szó, királyságuk többszörös cezúrát jelentett államunk történetében. II. András idejére esik – a gyakori birtokadományozás következtében – a birtokviszonyok eltolódása az arisztokrácia javára. Ez a nyugat-európai trendhez hasonló állapotot eredményezett. Az adományok és a tisztségek java részét Merániai Gertrúd királyné német környezete kapta, mely kiváltotta a nemesi tábor másik felének ellenérzését, és a királyné, valamint számos híve meggyilkolásához vezetett. A királyi megtorlás viszonylag enyhe volt: nyilván nem akarta a király a feszültséget robbanásig hevíteni.

Miként Angliában Földnélküli Jánost a bárók a fejedelmi hatalmat korlátozó Magna Charta Liberatum (Nagy Szabadságlevél) kiadására kényszerítették, úgy járt II. Andrást is az Aranybullával, mely az arisztokrácia nyomására született meg 1222-ben. Az oklevél a nemesi jogokat garantálta, lehetőséget biztosított számukra a királlyal való szembeszegülésre. Az Aranybullát többször módosították, kiszélesítették a jogkörét, s belevették az egyházi jogokat is (a főpapság természetesen az arisztokraták közül került ki). A nemesi-papi társadalom és az uralkodó konfliktusa akár a király kiátkozásához is vezethetett. A királyi szerviensekből lett köznemesség kezdeményezése megalapozta a későbbi nemesi vármegye rendszert.

Külpolitikájában is energikusnak mutatkozott: részt vett a keresztes hadjáratban, és behálózta az egész Balkán-félszigetet. Második házasságát dinasztikus célzattal kötötte Courtenay Jolánnal, azt remélve, hogy ez utat nyit számára a Konstantinápolyi Latin Császárság elnyeréséig, de ez nem jött össze neki, hiába volt az apósa a császár. Harmadszor is megházasodott, neje az Este házbeli Beatrix lett, aki túlélte ugyan a férjét, de menekülnie kellett az udvarból. Gyermekeit szerencsés kézzel házasította ki András, ami szintén hasznot hozott a külpolitikában.

Fia, IV. Béla utólag leszámolt azokkal, akiket bűnrészesnek tartott édesanyja, Gertrúd meggyilkolásában, és kísérletet tett az eladományozott földek visszavételére, de ez kiváltotta az urak ellenállását.

Az ország hamarosan végveszélybe került, lévén elérte a mongol támadás. Az előlük menekült kunok befogadása – vándorló életmódjuk miatt – kivívta a lakosság ellenérzését. Fővezérüket – kémnek vélvén – megölték, mire a kunok rabolva-pusztítva elhagyták az országot.

Számos hadi hiba vezetett a muhi tragédiához. Barbár pusztítás után a mongolok kivonultak, hatalmas anyagi és emberi veszteséget okozva. A kialakult katasztrofális helyzet a király politikáját gyökeresen megváltoztatta, ami nem csoda, hiszen újjá kellett építeni egy országot. Már nem törekedett a birtokok visszaszerzésére, inkább adományozott, de kővárak építéséhez kötötte a földadományokat. A kunokat az Alföld fás-füves területeire telepítette, ahol nem okoztak kárt a vetésben. Fiát, Istvánt egy kun főember lányával házasította össze. Mindezt azért, hogy a kunok katonai tapasztalatát és haderejét a magáénak tudhassa, hiszen politikájának középpontjába egy új tatár támadás elhárítására tett intézkedéseket helyezte.

Margit lányát kolostorba adta, amivel az egyháznak kedvezett, de a lányának is, hiszen ő magának is ez volt a kívánsága, s elhivatottságának szintje végül a szentek sorába emelte.

IV. Bélának reorganizálnia kellett a mongol invázió következtében szétzilálódott államapparátust, valamint okos telepítéspolitikával életet lehelnie a gazdaságba. A korszak jellemzője volt a nemesi és paraszti társadalom átformálódása, melyből kialakult a familiaritás, a hűbéri rendszer sajátos magyar változata.

Csiszár Antal

A cikksorozat korábbi részei:
1. rész: Tihanyi István: Árpád és Géza fejedelmek
2. rész: Tihanyi István: István és Orseolo Péter; I. András és I. Béla
3. rész: Vitéz Miklós: Salamon, I. Géza és I. László; Könyves Kálmán és II. István
4. rész: Vitéz Miklós: Vak Béla és II. Géza; III. István, III. Béla, Imre és III. László