Mert szükség volt minden családban a munkáskézre, a fiatalasszony, ha a férje családjához került, ugyanazokat a munkákat végezte, mint általában a család nő tagjai. A sütés-főzés, takarítás, mosás, vasalás mellett ott volt a konyhakert, a kapásnövények a mezőn. És ott voltak a kisebb lábasjószágok is, amik ellátása szintén a nők dolga volt. Az anyós pedig jobb esetben jóindulatú kíváncsisággal tette próbára a menyét, hogy mit tanult és hozott otthonról. De a konyhában általában ő marad az úr, no és a feladatok kiosztásában is vezető szerepe szokott lenni. Így aztán talán még az ifjú férjnél is előbb tudta meg, hogy unokája fog születni. Ahol volt, a vérzés elmaradásának dátumát bejegyezték a kalendáriumba, és ment az élet tovább a szokott medrében. Azt is tudták, hogy a magzat első mocorgásától számítva már csak négy, négy és fél hónap van a szülésig.

Elő volt készítve minden, a pólyahuzat is (Herman Ottó Múzeum CC BY-NC-ND)

Aztán talán a szemérmesség miatt is, de az áldott állapotban lévő fiatalasszony, amíg csak tudta, bő szoknyákkal, ingekkel takarta a növekvő pocakját. Ha pedig a család az egykézés „áldozata” lett, akkor a második gyerek érkezése lett sokszor eltitkolva. Vagy már a terhesség elején az „angyalcsináló” kezei közé került a szerencsétlen fiatalasszony. Aki aztán sokszor arról is „gondoskodott”, hogy ne születhessen több gyermeke a párnak. Eme előidézett meddőség mellett azért minden faluban akadt olyan házaspár, akiknek nem lehetett gyermeke. Ez ellen pedig nem volt akkoriban gyógyszer, a ritka, inkább csak a tágabb családra korlátozódó örökbefogadás mellett maradt az egyedüllét, az utódnélküliség kilátástalansága. A kismama, amikor már nyilvánvaló volt az állapota, azért élvezett némi védelmet a közösségben. Általános volt az a szemlélet, hogy nem emelhet nagyot, mert akkor „elmegy a gyerek”, s valóban ez egy létező veszélyforrás volt mindig is az áldott állapotban lévőkre nézve. Nem cipelhették hát a mosás után a vizes ruhával megpakolt kosarat sem, nem tehették fel a vízzel teli nagy fazekat a tűzhelyre. És persze, mint az élet minden időszakában, itt is voltak babonák. Amelyek megszabták mondjuk azt, hogy kire nem nézhet a gyermeke érdekében a várandós nő. Ugyanígy voltak az étkezéssel kapcsolatos hiedelmek is. Amúgy nem sokat változott a kismamák étrendje, azt ették, ami a család asztalára került. Ha „kívánósak” voltak, hát repetázhattak, de nem volt ildomos nagyon elhízni, mert azt megszólták az emberek.

Hímzett pólyakötő Cserépváraljáról (Herman Ottó Múzeum CC-BY-NC-ND)

A naptárban is (már ha volt) bejelölt „nagy nap” közeledtével szépen előkészítették a babakelengyét, értesítették a falu bábáját, vagy ha nem volt ilyen, akkor azt a nagy tapasztalattal bíró asszonyt, aki az adott közösségben le szokta vezetni a szüléseket. S mikor a fájások megkezdődtek, rögtön elküldtek érte. Ő pedig fogta a titkokat rejtő táskáját, és megérkezvén felmérte a „terepet”, a csípő szélességéből tudta, nehéz vagy könnyebb dolga lesz. Fülét a nagy pocakra téve meghallgatta a baba szívhangját, előkészítette a táskában lévő kellékeit, vizet forraltatott, és maga is felkészült lélekben a nagy feladatra.

Címlapkép: A bábaasszony titkokat rejtő táskája (Katona József Múzeum PDM)

Pálffy Lajos
Forrás: forumhungaricum.hu