Tudásuk az önfenntartásról, tudományról, olvasásról elveszett, mert lemondtak róla, s így lemondtak saját létükről is. Még csak nem is gigászi harcban hullanak a porba, mint délceg gladiátor, hanem lassan, észrevétlenül, senkitől nem siratva. Az emberiség maga a sokszavú poszáta, amely már nem saját hangját hallatja, hanem valaki másét, idegenét utánozza. Az egykor ragyogó civilizáció üszkös romjai felett egy paranoid android, Spofforth uralkodik, aki azonban nincs elragadtatva ettől a szereptől. Spofforth maga is unatkozik, ráadásul még öngyilkos sem tud lenni. Nap nap után felmászik az Empire State Buildingre, hogy levesse magát, de beépített programozásának átka, hogy leugrani már nem tud. Feladata az emberiség szolgálata, de valójában halálvágya nagyobb, mint elkötelezettsége ez iránt. A robot rajong a klasszikus némafilmekért, s így ismerkedik meg egy férfival, Paul Bentley-vel, akiből még nem halt ki teljesen a megismerés vágya, és aki önállóan egymaga megtanult olvasni. A harmadik szereplő az állat-, bár inkább robotkertben ismerkedik meg Paullal, ő Mary Lou, egy kissé bolondnak tűnő nő. De egy ilyen világban ki ne lenne bolond?

A regény első fele kifejezetten feszes, jó szórakozás, a világ kellően sötét, izgalmasan felépített disztópia. A szerelmi szál – amely természetesen a fő mozgatórugó – kifejezetten ötletesen volt belecsempészve a cselekmény szövetébe. Egy ponton aztán fordulatot vesznek az addig nyugis események, majd a szereplők számomra kissé meghökkentő utat kezdenek bejárni. Paul utazása során ugyan nagyobb betekintést kapunk a Tevis által meg(rém)álmodott világba – és ez egyáltalán nem volt rossz –, de mégis úgy éreztem, ellaposodott a történet. A New Yorkon kívüli Amerika bemutatása már közel sem sikerült olyan jól, mint a nagyvárosra koncentrált tömény depresszió. A kötet másik gyengesége a szereplőkből fakad. A karakterek vázlatosak, jellemfejlődése csak Paulnak van, míg Mary Lou érzelmileg kiismerhetetlen figura marad. Spofforthról végképp nem tudunk meg túl sokat, de hát végül is robot.

A regény magyar kiadása vonzza a tekintetet – koszosbarna háttér előtt egy felhőkarcolón égő emberkével –, nekem legalábbis tetszik. A kiadás egyéb paraméterei átlagosak, a szöveget néhány helyesírási hiba torzítja, de a fordítás magyarul jól csengett a fülemben.

A Sokszavú poszáta – azért Az éhezők viadalában használt fecsegőposzáta név jobb a Mockingbirdre, bármennyire is a sokszavú a hivatalos magyar neve a fajnak… – olyan regényekből táplálkozik, mint a Szép új világ vagy Philip K. Dick művei, ám számomra mégis Az ember gyermeke című film jutott eszembe elsőként olvasása közben, amely egyébként P. D. James azonos című regényéből készült. Tevis egyértelműen meghaladta korát, mikor elkezdtem, eszembe sem jutott, hogy 1980-ban íródott! Mára itt-ott talán megkopott, messze nem öregszik olyan szépen, mint Huxley említett ikonikus regénye, de egy olvasást a mai napig bőven megér.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.