A Lángoló Gitároknak az április 25-i lemezbemutató koncert előestéjén sikerült elcsípnie egy interjú erejéig, a beszélgetés során pedig a friss album mellett olyan témák kerültek szóba, mint a tinédzserkori lelkesedés újrafelfedezése vagy a művészi szabadság.

Amikor az interjú időpontját egyeztettük, épp Üzbegisztánban voltál. Mit csináltál ott?

Egy muzulmán országban játszani végtelenül bonyolultnak tűnhet, de valójában nem az. A magyar külképviseleten keresztül meghívtak a Taskenti Jazz Fesztiválra, amit minden évben megrendeznek. Többen is jártak már ott Magyarországról, idén épp én jutottam ki, és remélem, hogy aki jövőre megy majd, az legalább olyan jól fogja érezni magát, mint most én.

Előtte nem sokkal volt egy hasonló fellépésem Kazahsztánban is, az Almaty Jazz Fesztiválon. Ezek egymáshoz kapcsolódó rendezvények, nagyjából egy időszakban rendezik őket, így körülbelül egy hónap alatt össze lehetett rakni egy 5-6 koncertből álló sorozatot. A köztes időben workshopokat tartottam, ahol tanítottam a fiatalokat erre-arra. Tevékeny napok voltak, de azért közben körbe is lehetett nézni az országban. Nagyon szép helyeken jártunk, és a magam részéről úgy gondolom, érdemes megismerni mindenféle, akár teljesen más kultúrát is, hiszen azokból is töltődhetünk.

Az utóbbi időben sokfelé jártál külföldön Belgiumtól Luxemburgon át egészen Indonéziáig. Szép csendesen nemzetközi karriert építesz?

Nyilván ez egy nehéz dolog, hiszen amíg itthon én vagyok „a” Pély Barna, addig egy másik országban nem vagyok senki, és teljesen nulláról kezdődik a sztori. Az egész építkezésnek az a lényege, hogy ismét rátaláltam magamban arra a fajta friss lendületre, ami miatt 16-17 éves koromban elkezdtem zenélni, akár az utcán, akár az esztergomi Bazilika előtt ferences diákként. Igazából ezekhez a gyökerekhez tértem most vissza. Ahhoz a pozitív érzelemcsomaghoz, amiből és ami miatt át akarok adni valamit magamból az embereknek. Nagyon jó érzés, és most már évek óta ezt építgetem, csak persze más szinten, mint tizenévesen, hiszen ha az ember lehúzott 25 évet a szakmában, kialakul egyfajta kapcsolatrendszere. De ami miatt csinálom, az érzelmileg valójában ugyanaz, mint a kezdetekkor.

Nyomot hagy az ember lelkén, ha eltölt 25 évet a zeneiparban?

Igen.

Konkrétabban?

Újságíróként nyilvánvalóan te is azért teszel fel egy kérdést, mert azt gondolod, hogy amikor arra válaszol valaki, az valamiféle nyomot fog hagyni. Pontosan ez történik, amikor kiállsz a színpadra. A kérdés ilyenkor, hogy mi történik, amikor odaadom magam a közönségnek? Nyilvánvalóan az idő múlásával ez az érzés változik ahhoz képest, mint amikor először álltál színpadra, hiszen az ismereteid bővülnek, és idővel egyaránt lesz egy csomó pozitív és negatív tapasztalatod is. Itt jön be az, hogy van egyfajta értékrend és egyfajta hit, ami elmozdít téged abba az irányba, hogy inkább a pozitív részét nézed a dolgoknak, pontosan azért, hogy továbbra is tudj adni az embereknek, és nyilvánvalóan ők is tudjanak adni neked. A közönség is egyfajta csatorna az energia felé, amit kapok, és én is egy csatorna vagyok ahhoz az energiához, amit adhatok nekik. Ha ezt lezárom azért, mert voltak negatív tapasztalataim, az szerintem nem jó. Nyilvánvalóan változtam, hatottak rám a tapasztalataim, de innentől kezdve már egy döntés kérdése, hogy milyen irányba nézek.

Milyen hatásra tudtad újra felfedezni magadban ezt a kezdeti lendületet? Amikor az ember – mondjuk így képletesen – elveszíti az ártatlanságát, utána már nagyon nehéz azt visszaszerezni.

Szinte lehetetlen! Nagyon sokat dolgoztam zenekarokban, hegedültem 5-6 éves korom óta, klasszikus zenekarokban szocializálódtam, voltunk harmincan, mindig része voltam az egésznek. Ehhez képest dalszerzőként mindig a magány pillanataiban írok. Amikor úgy érzem, hogy nincs semmi, mégis betör egy érzés, vagy valami olyan dolog, amit az elmúlt években, hónapokban, napokban megéltem, amin keresztülmentem, és amiket tudok összegezni egy dalban. Miután kiléptem a Unitedből, illetve megszüntettem a B The First triót, egyszer csak eljött egy pillanat, amikor legyőztem azt a félelmemet, hogy teljesen szembesüljek önmagammal. Hogy mi az, amire valójában képes Pély Barna, és hogy mi az, amire egyedül vagyok képes. Ez szerintem leginkább a dalszerzésből ered, amit ezúttal teljesen egyedül csinálok. Ennek megélése után egyfajta kihívásként fogtam fel, hogy kipróbáljam azt is, milyen egyedül kiállni a színpadra. És bár ha egy zenész ezt meghallja, nyilván mondhatja, hogy persze, mert így jobban megéri, de igazából nem ez a fontos szempont. Ha valaki eljön a koncertre, az látni fogja, hogy ez a fajta one man show, amit mostanában csinálok, milyen erős kommunikációt tesz lehetővé a közönséggel.

Kicsit ahhoz hasonlít ez, amit mondjuk Ed Sheeran is csinál, de eggyel funkysabb, ritmusosabb változatban. Komoly kihívás volt számomra, és amikor elkezdtem észrevenni, hogy működik, az nagyon jó érzés volt. Ebből a szempontból egyébként folyamatos a forró drót köztünk Hangácsi Marcival, aki szintén hasonló műfajban utazik. Mindig hívogatjuk egymást, hogy megosszuk a tapasztalatainkat, olyanok vagyunk ilyenkor, mint a gyerekek: „Figyelj, azt az effektet hogyan használod? – Hát így meg így kell, de ha netán gond lenne, akkor meg ez a másik jó helyette...” Egy olyan ember szempontjából, aki zenekarban játszik, ezek teljesen irreleváns dolgok, de mi igazából nem is nagyon tudunk mástól tanácsot kérni, hiszen jelenleg körülbelül három ember csinál ilyesmit Magyarországon. Azzal, hogy a tapasztalatainkat megosztjuk, segítjük a másikat, hogy ő is tudjon a közönséggel az általa kívánt szinten kommunikálni. Nekem az is nagyon fontos dalszerzőként, hogy amit írtam, az legalább Youtube vagy Spotify szintjén eljusson ahhoz a közönséghez, akiről úgy érzem, hogy megérti, amit csinálok.

Az egyszemélyes, looperes előadás sok szempontból komoly koncentrációt és időzítési készséget igényel, hiszen voltaképpen A-tól Z-ig magán az előadón múlik minden zeneileg. Mennyire megerőltető ez egy teljes koncerten át?

Az olyan típusú srácoknak érdemes ilyesmibe fogniuk, akik, miközben mindent egyszerre csinálnak, képesek még egy poént is elereszteni. Szerintem nem megerőltető abból a szempontból, hogy egészében látjuk át a zenét. Az adott dalnak az összes szólamát hallom a fejemben, élőben ezeket szólaltatom meg a különböző effektek, looperek segítségével. Tehát maga a zeneszerző áll a színpadon, aki ismeri a dal minden egyes részletét. Ráadásul amiatt, hogy az elektronikus zene is betört a popzenébe, lehet egyfajta live actként játszani. Gyakorlatilag teljes dalokat tudsz felépíteni úgy, hogy azokat hallva nincs hiányérzet sem benned, sem a hallgatókban. Abban a pillanatban, ha azt érzed, hogy nehezen vagy nem természetesen jön a dolog, azt azonnal megérzi a közönség is. Az más kérdés, hogy zenészként nehéz-e megcsinálni, mert az meg gyakorlás kérdése. Lehet, hogy gyorsan le tudsz futni száz métert, de ha sokszor csinálod, akkor még gyorsabban futsz majd, és adott esetben a nézők ebből csak annyit vesznek majd észre, hogy hú, de gyorsan fut ez a fickó. Eleve a zene nem teljesítménybeli kérdés szerintem. Sokkal fontosabb, hogy egy produkciót látva ne arra koncentráljanak az emberek, hogy úristen, milyen nehéz lehet ezt megcsinálni, hanem, hogy érezzék jól magukat a zenétől.

Tehát az, hogy valami hogyan készül, nem a közönség felelőssége.

Értelemszerűen van egy produkciós érték. Ugyanezt a hangzást meg lehet csinálni trióban, meg egyedül is. Nyilvánvalóan komoly teljesítmény egyedül létrehozni ilyesmit, örülök is neki, hogy nekem sikerül, de ahhoz, hogy a technikai részét is lássa és értékelje a közönség, kivetítők kellenek. Szerencsére ez a lemezbemutató koncerten meg is valósul, szóval most le tudjuk tesztelni, milyen lehet egy egyszemélyes produkció komoly látvánnyal megtámogatva.

Mi a legjobb és a legrosszabb egy ilyen one man showban?

A legjobb az, amikor végre feljön egy vendég! Olyannyira, hogy a lemezbemutatón többek között ezért csatlakozik hozzám Péterfi Attila basszusgitáros. Ő a legjobb barátom. Néha kell egy ember, aki felteszi a kérdést, hogy ne haragudj, mit akarsz kezdeni az életeddel? Számomra ő is köztük van. Egyszer csak úgy gitározgattam, amikor bejött sörrel a kezében, és megkérdezte, hogy „Figyelj, ezt a számot feljátszottad már lemezre?” Mondtam, hogy nem. Erre azt válaszolta, hogy pedig nagyon jó, és érdemes lenne, ebből lett aztán a B The First zenekar. Néha ilyen egyszerűen működnek a dolgok. De szerintem elkalandoztam az eredeti kérdéstől.

Én elsősorban arra gondoltam, hogy egyszemélyes produkcióként minden döntést neked kell meghoznod, ami azért eléggé kétoldalú dolog tud lenni.

Jól mondod, tényleg az. De van visszacsatolás, csak ebben az esetben felértékelődik a közönség, hiszen ők töltik be ezt a szerepet a zenésztársak helyett. Mivel az ember alapvetően közösségben létezik, elkezdi keresni a kapcsolatot a hozzá legközelebb lévő embertársával. Nekem ez ilyenkor az első sor, a második sor, és így tovább. Az ember társas lény, és bár nyilván jó néha a csend, például ha dalt írok, senki ne mondja nekem, hogy jó állandóan egyedül. Én alapvetően szeretek közösségben lenni, és amikor elkezdtem szólóban zenélni, azt vettem észre, hogy szeretném minél jobban belevonni a közönséget a produkcióba, hogy együtt legyünk. Ennek bizonyos szempontból van egy törzsi szertartás jellege, hogy énekeljünk együtt. Nem abban az értelemben, hogy belerángatom őket az együttlétbe, hanem hogy van egy vágyam, hogy együtt legyek valakivel. Mivel ezúttal nem a zenekarral kell megteremtenem ezt a belső kapcsolatot, a közönséggel élem meg ezt az energiát. Nagyon érdekes, mert így olyan, mintha egy nagyon nagy zenekarom lenne. Ez egy új tapasztalat, amire egyáltalán nem számítottam, mikor húsz év után váltottam. Kicsit olyan volt, mintha az emberek úgy éreznék, szocializációs környezettől függetlenül, hogy egy időre a zenekar tagjai lettek.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

A lemezt hallgatva az volt az érzésem, hogy van egy kis terápiás jellege az anyagnak. Mit gondolsz erről?

Alapvetően az összes lemezem ilyen. Elég érzelmes csávó vagyok, és próbálok minden olyan dolgot kiírni magamból, ami lelkileg megérint. Persze csomószor kamuzok, már amennyit a művészi szabadság megenged. A főiskolán is azt szoktam mondani a tanítványaimnak, hogy vannak olyan alapérzelmek, mint a düh, a vágyakozás, a szerelem, az erő érzése, vagy a nyugalom, és ha előadunk egy dalt, akkor fontos tudni, mit mihez köthetünk. Én így is írok. Képtelen vagyok úgy dalt szerezni, hogy nincs valamiféle érzelmi kötődésem az adott témához. De a művészi szabadság megengedi, hogy olykor kicsit kiszínezd az érzéseket. A Tengernél című dalban például fel van sorolva egy csomó hely, ahol valóban jártam, de Párizsban például nem, oda csak szeretnék eljutni, viszont a dalban azt mondom, hogy ott is voltam.

Ez kicsit olyan, mint egy film forgatókönyve, ami egyaránt tartalmazhat valós és kitalált eseményeket is.

Így van. Quentin Tarantinot sem fogod megkérdezni, hogy mondjuk a Kill Billből mi igaz. De mindent összevetve fontos, hogy legyen egy érzelmi csomagod, legyenek megéléseid, amiket fel tudsz idézni, amikhez akár hozzá is tehetsz valami pluszt. Ezekből aztán egy olyan üzenet keletkezik, amibe valaki vagy belekapaszkodik, vagy egyáltalán nem érdekli, esetleg kérdéseket hagy maga után. Ennyi. Nem is kell ezt túlvariálni. Nekem is volt olyan, hogy nem tetszett egy film, de két hónap múlva is azon járattam az agyam, utána meg elgondolkodtam, hogy ezek szerint mégiscsak jó volt.

Nem kell mindig válaszokat várni?

Azt gondolom, hogy nem. De mondjuk én ilyen típus is vagyok, szeretem, ha néha szabadon hagyják a gondolataimat, szeretek magam dönteni a dolgokról, amellett, hogy rengeteg ember tisztelek, és érdekel mások véleménye. A különböző véleményeket szeretem megemészteni, és aztán abból kialakítani a magamét.

Zeneileg elég változatos lett az anyag. Nekem az a benyomásom, hogy az angol dalok képviselik a tradicionálisabb vonalat, a magyar nyelvűek pedig kísérletezősebbek lettek. Ez egyfajta koncepció volt?

Teljes mértékben. Beszélgettem sokat barátaimmal, zenésztársaimmal, nem is mindig feltétlenül azokkal, akikkel együtt zenélek, hanem mondjuk a lemezen is szereplő Felcser Mátéval, vagy olyan fiatalabb zenészekkel, mint a Birthday zenekar tagjai. Sokan mondták, hogy amit zeneileg szeretnék csinálni, az egyfajta rebranding. Pély Barnáról van egy kép, a Végső vallomástól a Hófehér jaguárig, amire természetesen nagyon büszke vagyok, csak értelemszerűen most mást szeretnék csinálni. Úgy érzem, hogy van egy olyan képességem, hogy tudjak a popzenébe integrálni olyan gondolatokat, amik hosszabb távon is érvényesek, vagy, ahogy az egyetemi oktatói énem megfogalmazná, fenn tudnak maradni a popkultúra palettáján.

Szükségszerűen összegzünk alkotás közben, ezért érdemes megismerni többféle véleményt. Az unokahúgom tizenkilenc éves, ráadásul táncosnő, sokszor megkérdezem zenei dolgokról, és általa érzem, hogyan reagál egy fiatalabb entitás. Ugyanez történt, amikor fiatalabb zenészekkel dolgoztam: átküldtem egy dalt, amit megírtam akusztikus gitáron, ők meg szinte azonnal visszaküldtek egy teljes hangszerelést. Tehát nincs már az, mint a United idején, amikor megírtunk negyven számot, amiket aztán hónapokig emésztgettünk, hogy aztán kiválasszunk közülük tíz darabot a lemezre. Ennek már vége. Vagy villámgyorsan, azon melegében megcsinálod a dalt, vagy elavul a dolog, esetleg megy a fiókba, és később kezdesz vele valamit. Ahogy beszélgettem a zenésztársaimal, barátaimmal, egyre tisztábban látszott, hogy a magyar nyelvű dalok esetén valami naprakész dolgot kell létrehozni, aminek lehet valamilyen esélye a hosszabb távú fennmaradásra. Erre két lehetőséget láttam: vagy full akusztikus köntösben jelentetem meg őket, vagy egy kifejezetten naprakész hangszerelésben, amit a saját világomhoz igazítok. Nagyon ösztönösen, természetesen alakultak a dalok, ennek köszönhetően stílusilag talán szét is húz egy kicsit az anyag. Azt az elképzelésemet viszont végigvittem rajta, hogy kellenek elektronikus hangszerek, tehát nem feltétlenül akusztikus jazz, blues vagy pop a történet, inkább egyfajta crossover album lett.

Három hónap távlatából hogy látod a Blue Heart anyagát?

Szerintem egy nagyon jól hallgatható album lett. Ez nálam nagy szó, ugyanis én vagyok a leginkább háklis a lemezeimre, nem bírom őket körbe-körbe hallgatni. Ez az új le tud pörögni egymás után kétszer-háromszor is, annak ellenére, hogy ma már én is inkább playlisteket hallgatok, mert teljes albumokhoz ritkán van türelmem.

Az albumformátumot mennyire tartod érvényesnek manapság?

Most úgy érzem, ez volt az utolsó ilyen formátumban megjelenő anyagom. Inkább EP-kben gondolkodnék a jövőben, bizonyos fajta hangzásokra épülő kisebb, 2-3 dalos egységekben, amik mind-mind felidéznek bizonyos fajta érzéseket. Ahhoz, hogy valaki ilyesmit egy teljes lemezen keresztül hallgasson, elég elkötelezett rajongónak kell lennie. Én meg művészként – őszintén megmondom – elég nehezen tudok már rajongani. Az utolsó, akinek a zenéjébe nagyon bele voltam zúgva, az Maceo Parker volt, James Brown szaxofonosa. A hatvanas években ők nagyon benne voltak ebben a soul power, black power vonalban, és ő vitte tovább ezt a nagyon erős, mély, de mégis táncolható funkot. A koncertje után ott álltam egy órán keresztül, és megvártam, hogy autogramot adjon, pedig maximum hárman maradtunk ott addigra. De alapvetően nem jellemző ez rám, és nem is várom el senkitől sem, hogy engem megvárjon koncert után emiatt. Szerintem a legfontosabb dolog maga a zene, amivel tudunk adni az embereknek, és hogy amit ők belőle kapnak, azt érezzék öröknek, és legyenek többek általa. Autogramot is szívesen adok persze, de a legfontosabb dolog a közösségi élmény, és hogy egymást megértsük. Nekem is ez határozza meg alapjában véve azt, amit csinálok. Ha játszom egy klubban, és mondjuk az egyik ember azt mondja a másiknak, hogy gyere, meghívlak egy sörre, a zenémnek meg volt szerepe abban, hogy ők közelebb kerüljenek egymáshoz, már megérte.

Az egyszemélyes felállás okán adja magát a kérdés, hogy maguk a felvételek hogyan készültek?

Többfajta koncepció volt. Az első anyagnál full élőben felnyomtam mindent. Csináltam egy beatboxos dobgroove-ot, azt loopoltam, közben meg egy lábdobot rugdostam, így játszottam fel az egész lemezt. Ez egyszerre volt old school, egyben modern megoldás is, mintha remixeltem volna az élő hangzást. Így kezdtem el második nekifutásra is, de éreztem, hogy ezúttal picit már többet szeretnék. Ezért most visszanyúltam ahhoz a módszerhez, hogy szépen feljátszottam egy gitárt meg egy éneket, és aztán különböző hangszerelő társak segítségével nekiálltunk kidolgozni a részleteket. Ha valami tetszett, akkor abba az irányba mentünk tovább, majd a folyamat végén az egészet játszottam még egyszer. Olyan volt, mintha élőben improvizálnánk, csak aztán folyamatosan újravariáltuk a dolgokat. A magyar nyelvű dalok jellemzően így alakultak ki. A blues számokat meg általában feljátszottam egy darab lábdobra, aztán utólag hozzáprogramoztam a digitális részeket, tehát gyakorlatilag remixeltem saját magamat. Az egész lemez arról szól, hogy az alapvető zenei ötleteimet gondoltam újra, és próbáltam eltolni őket egy jól hallgatható, korszerű hangzás felé. Ez azért is volt fontos, mert tudtuk, hogy a MOL-kutakon is kapható lesz a lemez, szóval olyan opciókat is figyelembe kellett vennünk, hogy például jól kell szólnia autóban, amibe a szélsőséges, klasszikus zenére jellemző dinamikai váltások nem biztos, hogy beleférnek. Egy olyan lemezt szerettem volna, amit minden körülmények között, bármilyen szituációban jó hallgatni, és azt hiszem, ez sikerült is. Stílusilag talán nem feltétlenül egységes, de nagyon színes, és szép íve van. Ráadásul alkalom nyílt egy kis múlidézésre, ugyanis rákerült egy akusztikus egyveleg a United legismertebb dalaiból, amit meghallgatva a közönség is kaphat egyfajta ízelítőt abból, hogyan játszom ezeket ma.

Mit gondolsz, aki elsősorban a United soraiban ismert meg, az mennyire fog rákattanni a Blue Heart anyagára?

Szerintem a magyar nyelvű dalok mindenképpen be fognak náluk találni. Van néhány régi United-rajongó, akik azóta is megmaradtak mellettem, sokan írják neten, hogy nagyon sok dalt szeretnek a lemezről, meg hogy mennyire betalált náluk a Lépj tovább vagy az Álmod lesz a valóság. Nagyon komoly munka volt az anyaggal zeneileg és szövegileg egyaránt, de nem akarom ezt sem túlgondolni. Sosem bírtam a „belehalunk abba, mekkora művészek vagyunk” hangulatot. Én inkább azt szeretem, ha pozitív tartalommal van megtöltve egy dal, és még a negatív dolgokat is úgy vannak megközelítve, hogy abból tudj épülni. Ez a lemez erről szól, ezt a közönség is megérezte, és nagyon jól is reagálnak rá.

Kovács Attila
Forrás: langologitarok.blog.hu