„Legalább akkorát szólt az irodalomban, mint a Beatles két nappal később megjelenő albuma, a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band a zenében.” (Könyves Magazin) A mű generációk meghatározó olvasmányélménye lett, közel 40 nyelvre fordították le, s majd 30 millió példány fogyott belőle (a képen az 50. évfordulós jubileumi kiadás címoldala látható).

A regénybeli Macondo tulajdonképpen Márquez gyerekkori helyszínét idézi. Igaz, csak kilencéves koráig élt Aracatacában, de az itt töltött idő életre szóló nyomot, kiapadhatatlan ihletforrást jelentett számára. Később igazi világpolgár lett: Bogotában (Kolumbia) tanult, Cartagenában kezdett újságíróskodni, riporterként pedig többször megfordult az európai nagyvárosokban, Párizsban, Londonban, Rómában. Miután szülőhazáját elhagyta, előbb Mexikóban élt, majd a spanyolországi Barcelonába költöztek, végül Mexikóvárosban telepedett le, itt lakott egészen 2014-ben bekövetkezett haláláig. Felnőttkorában visszalátogatott a gyerekkori helyszínekre, nagyszüleihez, de megdöbbenve tapasztalta a falu kihaltságát, s hogy szinte minden ház üres, eladó. (Ezt a motívumot a regény végén is felhasználja.) Családja is nagy hatást gyakorolt rá, mint például az ezredes nagypapáról mintázott Aureliano Buendía alakja. Ennél azonban fontosabb a mesélő nagymama személye, aki a valóságot a képzelettel keverve mindig különös, a gyermeki fantáziáját megmozgató világot tárt elé. Ezt a beszédmódot alkalmazza a regényében Gabo (hazájában így nevezik az írót), s ezzel megteremtette a mágikus realizmus műfaját. Persze ismerte az európai irodalmat is, s kedvenc írója, William Faulkner is hatott rá.

Már korábban is próbálkozott írással, első regényével (Söpredék) tíz évig házalt, mire kiadót talált rá. Aztán következett az Egy hajótörött története, amely miatt mennie kellett hazájából. Bár közben beindult újságírói karrierje, regényei nem keltettek nagy visszhangot. Fel is adta volna a küzdelmet a szépirodalommal, ha 1965-ben egy könyvügynök fel nem keresi azzal, hogy feltétlenül foglalkozni akar írásaival. A hétvégét átmulatták, s meg is született a 150 évre szóló szerződés. Adott volt tehát a feladat: írni kell. De mit írjon? Valamivel később a család Acapulcóba indult vakációzni, amikor Gabo hirtelen megállította az autót, villámcsapásszerűen hasított belé, mit kell írnia. Tisztán látta maga előtt a történetet, mint a regény elején Aureliano Buendía ezredes a kivégző osztag előtt addigi életét. „Teljesen megérett bennem a regény – így emlékezett az esetre később. – Egy az egyben le tudtam volna diktálni az első fejezeteket.”

Az autót eladta, és tizennyolc hónapig szinte ki sem mozdult, hogy napi hatvan szál cigaretta mellett elkészítse művét. Csak esténként ugrott le a bárba, s fűnek-fának mesélt a készülő művéről; zseniális képzelőereje volt, és remekül tudott mesélni. Minden idők legsikeresebb spanyol nyelvű regénye született meg a keze alatt. Miközben a mexikóvárosi dolgozószoba csöndes magányában rótta a sorokat, anyagi tartalékaik kimerültek, és már felesége, Mercedes keresete is kevésnek bizonyult. Állítólag úgy elszegényedtek, arra sem maradt elég pénzük, hogy a teljes kéziratot postára adják. Úgy döntöttek, az első felét küldik el a kiadónak véleményezésre, bár tévedésből mégis a második rész jutott el a kiadóba. Hamarosan megjött az előleg, és a szerkesztő az egész munkát bekérte. A regény először Argentínában jelent meg, s óriási érdeklődés övezte. Hamarosan angolul is kiadták (1970, Gregory Rabassa fordításában), ez újabb népes közönséggel növelte olvasótáborát, világsikert aratott. Nem csak sokak kedvence lett, de rengeteg írót is megihletett, így például Tony Morissont, Junot Díazt vagy éppen Salman Rushdie-t.

A képzeletbeli faluban, Macondóban élő Buendía család öt generációjának, közel száz évének, fordulatokban gazdag, szenvedélyektől fűtött, varázslatokkal átszőtt dimenziójába visznek a Száz év magány sorai. Itt minden családtag szenvedélyesen küzd valamiért, legyen tengerjáró, szerzetes vagy forradalmár. Harcukat azonban egyedül vívják, s hiába küzdenek elszántan, mindannyian bukásra vannak ítélve. Márquez a cselekvő akaratot helyezi szembe a végzet erejével, s így már nem csak egy család életéről van szó, hanem egész emberi lényünkről. Mert akármi is a harc kimenetele, csak az a fontos, hogy az ember vállalja a küzdelmet, vagyis emberi lényegünket írta meg. A Buendiák sorsa lényegében változatlan marad, akár gazdagok, akár a nyomorral küzdenek, mindvégig ugyanaz ellen lázadnak, és ez nem más, mint az egyhangúság és a társtalanság. A szerelem, a szenvedély az egyetlen ellenszerük még akkor is, ha a reménytelenség, a magány beárnyékolja.

Ebben a zárt, eldugott kis kolumbiai faluban bármi megtörténhet: disznófarkú gyerekek születhetnek, és világszép lányok emelkedhetnek az égbe, de Macondóban ez teljesen normálisnak számít. Az irodalomban a mágikus realizmus csúcsának tekintik Márquez regényét, ő azonban egészen másként vélekedett: „Elég csak kinyitni az újságot, hogy lássuk, minden nap történnek rendkívüli dolgok. Minden, amit valaha leírtam, a valóságon alapul.” Valójában ki mondja meg, hogy hol a határ valóság és képzelet között? A macondóiak számára inkább a vonat, a mozi vagy a jég jelenti a csodát, kivégzőosztag elé állni pedig hétköznapi eset. Mágia és realitás teljesen viszonylagos fogalmak, és éppen ez teszi a Száz év magányt különlegessé, feledhetetlenné, halhatatlanná.

Friss: a Netflix amerikai médiaszolgáltató hamarosan tévésorozatot készít a regényből.

SzaSzi

Forrás: Wikipédia, Könyves Magazin 2017/1.