A sztori maga nem mentes kliséktől: gyengélkedő csapat feltámadása egy öreg, családtalan edző vezérletével. Ami új, az egy olyan játékos felemelkedése, akit nem az edző fedez fel, hanem aki saját magát fedezi fel, és mindenek ellenére (konfliktus a csapattagokkal, az edzővel) válik sztárrá úgy, hogy végül megérti a CSAPATKÉNT működés többleterejét. A film vége ugyan nem meglepetés (persze, hogy happy end), mégis elnézzük ezt a hihetetlen analitikus ábrázolásmód miatt. Stone remekül folytatja a Született gyilkosokban elkezdett folyamatot. A történet egyszerre több nézőpontból zajlik: médián keresztül, a játékosok, az edző, a tulajdonos szemszögéből. Egyaránt bemutatja a világos (sportszerű) és a sötét (emberi!) oldalt, de úgy, hogy nem foglal állást, ezt átengedi a nézőnek. Csupán a meccsek közti esték és éjjelek sportolóhoz méltatlan tivornyázásait ábrázolja, de nem ítélkezik – ezt tegye meg maga a néző.

A nézőpontok sokféleségéhez igazítja Stone a filmes megoldásokat is. A dokumentarista jelleget erősíti a kézi kamera használata, a beállítatlan világítások. A vágások pedig erősen emlékeztetnek a Született gyilkosok látványvilágára. A váratlan bevágások, áttűnések médiaszerűséget jeleznek, közvetítve ezzel, hogy mennyire egymásba integrálódott manapság a sport és a média (az élet és a média). A totálplánok, a lassítások, az életszerű hangok, lihegések mind-mind azt a hatást erősítik, mintha a néző a sztori kellős közepébe lenne helyezve.

Rendkívül jól és erőteljesen indul a film, ám a közepére ez a ritmus kicsit leül, elapad az újszerűség, valahogy telítődik az ember. Szerencsére aztán az utolsó harmadhoz közeledve újra lendületbe jön, amely kitart a legvégéig. Bár, mint mondtam, a vége nem tartogat meglepetést, tiszta hollywoodi finálé vár ránk, pozitívumként elmondható, hogy Stone nem él az amerikai filmkészítésre oly jellemző hatásvadász eszközökkel. Amit a vásznon látunk, azok tiszta, eredeti, és nem mesterkélt érzelmek.

A filmben felvonultatott szereplőgárda kitesz magáért. Al Pacino az edző szerepében remekel, mint mindig, táskás szemei valósághűen őszinték. Cameron Diaz nem hosszú combjaival és első osztályú melleivel villog, hanem az üzleti élet diktálta „kegyetlenségével”. Dennis Quaid ugyan csak mellékszereplő, de van egy-két kitűnő fellépése. A főhőssé váló játékost pedig az azóta Oscar-díjat nyert Jamie Foxx alakítja. Aztán láthatjuk még Charlton Hestont, LL Cool J-t (ő jó!), Matthew Modine-t, James Woodsot (ő is jó!) és Lauren Hollyt.

Összességében elmondható, hogy a Minden héten háború remek film. Tisztán látható rajta az Oliver Stone-i jelleg, a „meredek” vágások ellenére nem zagyva, hanem inkább őserőtől, néhol brutalitástól duzzadó. De mindenekelőtt feltáró és nem igazságot elfedő attitűdű. Egyszóval elgondolkodtató hatású a sport nemes(?) küzdelméről.

Szilvási Krisztián