„Himnusz és furulya – Buda Ferenc köszöntése

„Vasból faragott furulyát fúj / fogadott földjén Buda Ferkó…” – írta a Hetek költőcsoport alkotóit jellemző, Ha az éjszaka című versében költőtársáról Ratkó József. Ez a „vasból faragott furulya” egy kemény élet és egy teljes nemzeti közösség történeti és művészeti forrásainak tapasztalatain már több mint hatvan éve szól. Hol a csillagokig gyulladva, hol sötéten felsikoltva; hol magányosan, hol az égig lázadó közös eszmék hangján. S szól nemcsak az egykori, valóságosan is „fogadott földjén”: a szabadságtipró világból való exodusa színterén, az Isten háta mögötti, alföldi tanyáról, hanem az egész Kárpát-medencében. „Fogadott földje” ezért a teljes Magyarország. S e föld azért lett mégis „fogadott”, mert Buda Ferenc egy – őt szinte már az első verseiért börtönbe záró –, embertelen hatalomtól uralt, megvert országot – és népet – fogadott a szívébe. S formált szellemében és hitében az országos rabruha alatt is évtizedeken át töretlenül. S kíséri létét poétai figyelemmel ma is, a szabadság első esztendeje óta. A „fogadott föld” ezért tárult ki egyre táguló sugarú körökben mind nagyobb tartományokra: az egész hazára, majd a költő műfordításaiban kisarjadó küldetés révén az ázsiai kis népek országaira is.

Abból a mindössze néhány négyzetméternyi börtöncellából, ahová Buda Ferencet 1956-os verseiért évekre a némasághoz láncolta a diktatúra. S a némaságot várta volna el tőle a további évtizedekben is. „Holdárnyék űri hidege, / siralomcsütörtök éjideje” (Arcunk); „Nagy, nagy éj. / Kiálts, hogy ne félj. (…) letarolt mezőn lapulunk / vérben, veszélyben, gyalázat zöld sarában.” (Az elesett katonák emlékére) – mondja Buda Ferenc erről a hatalomról, ahol – ahogyan a Himnusz haza című versében fogalmaz – évszázadok óta „tengely inog, kerék törik, / mindig a védtelent ölik.” S mégsem másutt vagy másért: itt, ebben az idegenné változtatni és megalázni akart létben jelöli meg poétai cselekvése egyetlen értelmes fókuszát: „Árvaföld deres mezején / állok a világ legközepén” – mondja (Árvaföld). S hasonló erővel figyelmeztet később a rendszerváltás utáni egyetemesebb, sőt a mai veszélyekre is, amelyek cikázó villámai közepette „Eszmélve, alélva / lohol e szánandó / ez eladó / világ a célba.” (Ég s föld között)

Buda Ferenc verseiben, prózájában és más műveiben is: Füvek példája, Ébresszen aranysíp, Isten szalmaszálán ez az egyszerre figyelmeztető és gondoskodó szeretet, éberséggel ékes létbizalom, a történelem új jelenségeit folyamatosan megítélő költői erő szól. A nemzeti múlt, a „bartóki” modell, az állandóan analizált jelen képletei együtt csengenek, forognak, sípolnak ennek a vasfurulyának a lélegző rendszerében, ahol a mohácsi, a branyiszkói, az aradi, a Köztársaság téri halottak pora több ezer éves ritmusemlékekkel és sorsunk aktuális képeivel együtt forr össze Buda Ferenc-i dallamokká. S e dalok üzenete ma is ugyanaz, mint az alkotó legelső költői lépéseikor, amikor Buda Ferenc ezt a furulyát a maga akaratán, egyszerre varázslatos és erős kézzel, de elődei közül különösen Ady, József Attila, Radnóti, Illyés, Nagy László verseinek csengésére is figyelve s a maga tehetségéhez szabva megkovácsolta.

Mit kívánhatunk hát itt, közösen, a költőnek – és magunknak – a jó egészség megtartása mellett, azon a napon, amikor Buda Ferenc, a nyolcvanhárom évesen is örökifjú Buda Ferkó, a hangszerét a legéletesebben, a legszebben zengető vasfurulyás a Győr város vezetőségétől ebben az esztendőben az életművéért megítélt Alkotói Díjat átveszi. Nem kevesebbet, mint amit az alábbi, az ő világra jövetele előtt ugyan már 112 évvel megszületett, mégis igencsak jóslatos sor üzent, történelmünk minden „Mohácsával” szemben a cselekvő, a bátor magyar jövőre nézve, Buda Ferenc küldetése pedig különösen erős szemsugarakkal, szinte jóslatosan előretekintve megfogalmaz: „Él magyar, áll Buda még! a múlt csak példa legyen most, / S égve honért bizton nézzen előre szemünk.”

Mert ez az életmű sűrítetten és példázatosan fogalmazza meg azt is, hogy sohase lehessünk – mint azt a Hadak jöttek című versében a költő írja – „szőrruhás indulatok leigázottjai, jusson / huzakodók, maradékon marakodók” nemzete, hanem e vasfurulyában állandóan ott lüktető himnusz dallamára próbáljunk megállni – a vigyázzállás méltóságával – a létben. S maradjunk meg benne magyarnak az idő, Európa és a világmindenség folyton leomló, de folyton újra is épülő falai közepette.

Egész eddigi életműve és annak példája előtt fejet hajtva, tisztelettel köszöntöm a 18. Győri Könyvszalon Alkotói Díjának kitüntetettjét! Aki a „konok hit nélkül nem megy” axiómáját írta fel minden versében, minden meséjében, minden dramatizált munkájában és műfordításában az Idő homlokára.

Isten éltesse sokáig Buda Ferencet!”

Jánosi Zoltán
Fotó: Szabó Béla