Hatalmas életmű fémjelzi a nevét, hiszen 1967 óta több mint 30 könyvet jelentetett meg – nem keveset több kiadásban is. Tudjuk, hogy Ön a próza nagymestere, némi drámai kitérővel, de azért meglepő, hogy lírával sosem próbálkozott. Íróink jelentős hányada versekkel kezdte pályafutását, s csak utána fordult a testhezállóbb műfajok felé. Tényleg nem kísérletezett egyetlen egyszer sem versírással, vagy igen, csak nem adta közre?

Ne feledkezzen meg róla, hogy drámai kitérőimet éppen a Győri Nemzeti Színházban kezdtem. Törőcsik Mari volt a művészeti vezető, Szikora János a főrendező, Morcsányi Géza a fődramaturg, jómagam pedig lektorként működtem itt egy évig. Itt laktam a színház épületében. Félelmetes volt éjjel egyedül lenni ebben az óriási épületben. Legfeljebb az éjjeliőr ment olykor végig a folyosókon. Ekkor mutatta be Szikora János a Takarítás című komédiámat Olsavszky Évával, Bajcsay Máriával és Bán Jánossal. Rajk László építette hozzá a díszletet. A nézők őrülten szerették az előadásokat, néhányan azonban fel voltak háborodva, felálltak, kimentek, és jól bevágták az ajtót maguk mögött. Többen fel is jelentettek minket, hogy a fal összeomlása az utolsó jelenetben azt jelenti a színpadon, hogy a szocializmust mi meg akarjuk dönteni. Mindez csaknem negyven éve történt. A berlini fal még kilenc évig állt. Még egy évadot maradhattunk, aztán valamennyiünket kirúgtak, Szikorát, Morcsányit, engem is. A megyei elvtársak ugyanis felmentek Budapestre, s azt mondták a magas minisztériumban, hogy ők inkább egy közepes szintű színházat akarnak. Törőcsik is távozott. Hosszú időre megkapták, amit kívántak. Ez ugyanis úgy van a művészetben, hogy amikor valaki maximálist akar magából kihozni, akkor abból kijön az átlagos, s ha valaki átlagosat akar, akkor nem átlagos lesz a végeredmény, hanem siralmas. Nulla. Művészetben nem lehet akarni. Verset azonban tényleg soha nem írtam, kamaszként sem írtam verset. Egy lírai mondatot egészen máshogy és másutt kell elkezdeni, mint egy prózai mondatot vagy drámai mondatot. Ezek más műfajok. Költészettől sokat tanultam, meg is dézsmáltam, loptam is meg idéztem sokat, de engem mindig az elbeszélő mondat vagy a drámai mondat érdekelt.

Nem emlékszem olyan időre, amikor íráson kívül mással is foglalkozott volna – úgy látszik, Ön írónak született, s mindenféle kitérők nélkül, egyenesen haladt előre pályafutása. Mikor határozta el, hogy hivatásos író lesz, hogy egész életében azt fogja tenni, amit szeret, amit hivatásának érez, és hogy ebből fog megélni? Valóban olyan egyenes volt az útja az elismerésig (hiszen még a Nobel-díjak kapcsán is felmerül a neve!), és az olvasók meghódításáig (hiszen több kiadásban is eladhatók a könyvei), amilyennek látszik?

Ez furcsán hangzik, de tizenegy éves lehettem, talán majdnem tizenkettő. Tegyük gyorsan hozzá, hogy akkor már sokat olvasó gyerek voltam, s nem ifjúsági irodalmat olvastam, nem mesét és nem kalandregényt, hanem rögtön világirodalmat, úgy, ahogy a könyvespolcon otthon megtaláltam. Néha nagyon gyenge fordításban. Ne legyen félreértés, az írói munka olvasással kezdődik, s ott is ér véget. De nem is azzal kezdtem, hogy én majd író leszek, inkább fordítva történt. Fájdalmasan világos lett számomra, hogy akár kevésbeszédű egy ember, akár sokbeszédű, szorgalmasan elbeszél a látszat és a valóság között. A szüleim engem rá akarnak venni arra, hogy ne hazudjak, de ők is hazudnak, túloznak, bagatellizálnak vagy éppen durván elhallgatnak, s mindenki ezt teszi. Sűrűn körül vagyok véve színlelőkkel, s nemcsak a szomszéd, hanem én magam is egy nagy színlelő vagyok. Ezt én nem akarom. Először is azt határoztam el, hogy mit fogok megírni. Azt a gyermeki fájdalmamat, hogy színlelőként nem ismerem ki magamat a sok színlelő között. Mi a valóság és mi a látszata. Meg fogom írni ezt a tömeges és általános színlelést, a sok látszatot, mert mindazt megírom, ami a szent látszatok mögött rejtőzködik.

A próza minden válfaját műveli, hiszen elbeszélést, kisregényt, regényt, filmnovellát, kritikát és esszét egyaránt ír. És most itt van a Világló részletek, melyet nyugodtan nevezhetünk emlékiratoknak vagy memoárnak – bár nekem a személyes történelem jobban tetszik. Ez valami teljesen új, mégis ugyanolyan olvasmányosra, érdekesre, mégis tartalmasra sikerült, mint az elbeszélések és a regények. Mi a titka?

Ha egyszer egész életemben arra törekedtem, hogy benézzek a látszatok mögé, akkor elég furcsa lenne, ha még lenne titkom. Az sem titok, hogy nincs titkom. Mindenkinek külön hozzá kell edződnie a tudathoz, hogy az ember ugyan kényszerből, érdekből, olykor merő udvariasságból nem csak titkolódzó természetű, hanem folyamatosan hazudik, de furcsa módon még sincsenek titkaink egymás előtt. A hazugságok és csalások variációi ugyanis igen végesek, a másik ember számára is megérthetők, átláthatók, mi több, a két szép szemünkkel látjuk, amikor a másik füllent vagy mellébeszél. Legfeljebb nem áll érdekünkben a látás, s akkor úgy csinálunk, mintha nem látnánk, s így tovább.

Ugyanezt megkérdezhetem az esszékkel kapcsolatban is, hiszen ez egy igen komoly műfaj, és minden – magára valamit is adó – író megpróbálkozik vele. Születnek jó írások, de – tisztelet a kivételnek – azt elég nehéz rájuk fogni, hogy olvasmányosak, és ébren tartják az olvasó érdeklődését, éppúgy, mint egy regény vagy egy novella. Az Ön esszéi viszont éppen ilyenek – hogy csinálja?

A német kritikák visszatérő eleme, hogy én filozófus lennék a szépírók között. De amerikai kiadóm, az akkor már ősöreg Roger Straus vette észre először, hogy a gondolkodás és az elbeszélés esetemben milyen szoros kapcsolatban áll. Még tovább ment. Azzal állt elő, hogy szerkesszem össze neki egy kötetbe az esszéimet és a novelláimat. Megütődtem az ötletétől. Azonnal vissza is utasítottam. A kiadó főszerkesztője, a csodálatos Elisabeth Sifton később mégis rávett, hogy legalább kíséreljem meg a dolgot. S valóban működött. Fire and Knowledge címmel jelent meg a kötet. Straus már nem élte meg a megjelenését. Egy év múltán zsebkönyvként is kiadták, Angliában is megjelent, és így angol nyelvterületen jelen is maradt. Hol a gondolkodás szempontjából írok meg egy történetet, s akkor elbeszélés lesz belőle, hol pedig magukról a történetekről és a történésekről gondolkodom, s akkor esszé lesz belőle. Ami azt jelenti, hogy sem a mesélőkedvemet, sem a gondolkodásomat nem hagyom magára, hanem egyiket a másikkal ellenőrzöm.

A Világló részletek hosszú éveken keresztül készült, éppúgy, mint a Párhuzamos történetek; úgy tűnik, a monumentális írások Önnél évtizedeken keresztül tartó alkotási folyamat eredményei. Ez a terjedelem miatt van? Vagy ennyi időn keresztül érlelődik a mű? Esetleg többször átíródik közben? Hogyan valósítja meg az ilyen nagy lélegzetű vállalkozásokat?

A regényírás többnyire távfutás. A terjedelem pedig abból következik, hogy milyen folyamatokat és milyen kapcsolatrendszereket akarok szemügyre venni. Jancsi először szereti Juliskát, ahogy Juliska is szereti Jancsit, de aztán már nem szeretik egymást. Ezt a történetet mindenki ismeri, már nem is kell nagyobb terjedelemben elbeszélni. De ha arra lennék kíváncsi, ha egyszer megszerették, akkor miért nem szeretik most egymást, akkor már komplikáltabb lesz a dolog, s nagyobb terjedelem kell az elbeszéléséhez.

A Világló részletek – szó szerinti és átvitt értelemben is – súlyos mű, hiszen 1300 oldalon, személyes történeteken keresztül mutat meg egy többször átírt történelmi korszakot a maga valóságában. Benne vannak az emlékei, az egész élete – mondhatni egy összefoglaló-szintetizáló írás. Van(nak) ennek a könyvnek előzménye(i) az életművében?

Az írás, bármi legyen a műfaja, mindig képzelet és tapasztalat egysége. Az egyik komponenssel miként ellenőrzöm, vagy éppen miként engedem szabadjára a másikat, mindig ez a kérdése. Ilyen értelemben minden szó vagy minden mondatszerkezet, amelyet előzőleg leírtam vagy akár elolvastam, előzménynek tekinthető. Előzmény nélküli írás nem létezik. Az írásbeliség történeti előzménye a szóbeliség, a szóbeliség előzménye a jel és a gesztus, s így tovább vissza az időben. De ami egykor volt az emberiség szóbeliséget megelőző hajnalán, az ma is van. Mutogatunk, gesztikulálunk, pofát vágunk, jeleket adunk. Én mindezt nemcsak leolvasom, hanem még mesélek is róla.

Nádas Péter Kossuth-díjas írónk Világló részletek című kötetének bemutatójára a 18. Győri Könyvszalonon november 17-én (szombaton) 15 órakor kerül sor a Győri Nemzeti Színház nagyszínpadán. A beszélgetőtárs Sárközy Bence, a Jelenkor Kiadó igazgatója lesz.

tmoni
Fotók: Pörneczi Bálint / Jelenkor Kiadó