Ilyen értelemben a virtuóz, dinamikus Whiplash-t és Kaliforniai álmot tető alá hozó auteur, Chazelle sem tündökölhet pár évvel ezelőtti fényében. Igaz, néhányszor villanthatja az oroszlánkörmeit, zsonglőrködik a hangkulisszával, pár utalást helyez el a cselekményben a 2001: Űrodüsszeiára, Az első ember zömmel robotpilótára kapcsolt, iszonyatosan hosszú és halálosan unalmas, Oscarra pályázó semmiség. Tologatja a csontig rágott kliséket ide-oda, játékideje és választott témája kombinációjával próbál fontosnak látszani, térdre borul a centrális alakká emelt nagyformátumú karakter előtt, ünnepel, himnuszt költ, szobrot avat – közben pedig nagyvonalúan lesajnálja magát az embert, csak mutatóban tárja fel az űrhajós Armstrong gyengeségeit, valódi érzéseit, bármit, ami révén a publikum tényleg azonosulhatna a figurával és kísérhetné őt hosszú útján, fel a sötét űrbe.

Noha a nyitójelenet a főhős űrsiklós landolásával lélegzetelállító, audiovizuális csodának is bélyegezhető mesterkurzus-jelenet hang és kép briliáns centizésével, Az első ember a későbbiekben egyszer sem képes megismételni ezt az alapvetően experimentális, minimalista, érzéki benyomásokra gyúró pillanatot. Nyugalomból majdnem bekövetkező káoszba fut az első jelenet, minden későbbi szcéna viszont feleslegesen terhelt, frusztrálóan száraz és érdektelen – Az első ember jobbára egy decensen írt történelemkönyv benyomását kelti, csakhogy ez egy film, vagyis történet, így nem ártott volna sorsok, drámák között navigálni, helyesebben rábökni, honnantól válik Neil Armstrong, az egyszerű nép fia a csillagos-sávos nemzet dicső hősévé. Chazelle azonban már a sablonos nyárspolgárral sem foglalkozik érdemben, ezért aztán az átmeneteket, a finom kontúrokat sem veheti észre. Tömbből farag, brutalistán építkezik, nem festőecsetet vesz a kezébe, hogy kecses vonalakkal pingáljon. Úgy gondolja, bőven elég, ha évszámokkal dokumentálja a holdra szálláshoz vezető utat, öltönyös vagy szkafandert viselő nevesincs karaktereket mozgat a vásznon, jelezve a küldetés súlyosságát.

Közben épp a lényeg vész el. Az első emberben nincs igazi dráma, tényleges hajtóerő. Damien Chazelle ugyan családi melodrámát applikál a sztoriba, behozza a képbe Armstrong feleségét, csemetéit (a gyermekhalál után magába zárkózó és összeomló fő-asztronauta magánpillanata olyan, mint amilyen a teljes film lehetett volna: velőtrázó, elegáns), de az igazi érzelmi kölcsönhatással adós marad. Pusztán hagyományos magánélet-filmekbe illő konfliktusokat vázol fel a férjéért aggódó nejtől az apjukat hol bálványozó, hol érte szomorúan aggódó gyerekekig, miközben a jelenetek meleg színekbe burkolóznak, a színészek fátyolos hangon adják elő a mondandójukat, olykor veszekednek, morfondíroznak kicsit az akár halálos balesettel végződő Apollo-programról. Chazelle drámai érzéke amúgy is rendkívül primitív, lévén Az első ember többször űrhajósok halálával próbál nyomatékot adni az Armstrong vállára nehezedő tehernek, lelkiismeret-furdalása, kételyei szimpla hullagyártásra degradálódnak – világos, hogy a direktor érzékeltetné, mennyi lemondással, gyötrelemmel jár a sikeres világűrbe jutás mind logisztikai, mind privát életbeli szempontból, ám összetett, jól kidolgozott figurák híján mindez semmit nem ér. Ömlenek ránk az adatok, szereplők garmada vonul át a színen, de senkiről nem tudunk semmit, a szakzsargon hidegen hagy – ez nem a Philip Kaufman jegyezte Az igazak, még csak nem is az Apollo 13.

Az első ember akár statikus kamerákkal rögzített, fantáziátlan, ódivatú brit kosztümös dráma vagy tévéfilm, a sokadik Hercule Poirot, Miss Marple-epizód is lehetne (vagy James Ivory, Stephen Frears, Gurinder Chadha kultúrörökség-művei), olyannyira enervált és lomha. 144 percen keresztül legeltetni a szemet ilyesmin pedig maga a mozis ősbűn, a Hitchcock által is máglyán égetett unalom. Várhatnánk, hogy majd az óriási pillanat, a nagy „money shot”, vagyis 1969. július 20., a „kis lépés az emberiségnek, nagy lépés egy embernek” szállóige napja kilök bennünket a székből és belepasszíroz a padlóba, de még ez az epikus pillanat is fárasztó: Az első ember jószerivel még egy parasztvakításnak beillő fordulópontra sem fordít gondot. Ha feltétlenül analógiára vágyunk, Damien Chazelle új filmje leginkább az egykori mozifenegyerek, Steven Spielberg öregkori, bődületesen felesleges, dohos issue based ömlengéseire emlékeztet az Amistadtól a Lincolnon át A Pentagon titkaiig: ilyenkor borzalmas szembesülni azzal, hogy a nemrég friss, energikus fiatal rendezőpalánta mennyire beáldozta lendületességét, és váltotta aprópénzre lángoló tehetségét.

Az első ember (First Man)
amerikai dráma 138 perc, 2018
rendezte: Damien Chazelle
forgatókönyv: Josh Singer James R. Hansen írásai nyomán
operatőr: Linus Sandgren
vágó: Tom Cross
zene: Justin Hurwitz
producer: Wyck Godfrey, Damien Chazelle, Marty Bowen
szereplők: Claire Foy, Ryan Gosling, Pablo Schreiber, Kyle Chandler, Jason Clarke, Ethan Embry
forgalmazó: UIP-Duna Film
bemutató dátuma: 2018. október 18.

Szabó Ádám
Forrás: filmkultura.hu