A korábban legfeljebb sorozatok (Sons of Anarchy, Veronica Mars) mellékszerepeiből ismert filmes a „határvidék-trilógiával” egy csapásra nevet szerzett magának a legnagyobbak között. A Sicario – A bérgyilkos, A préri urai és a Wind River – Gyilkos nyomon – amelyet Sheridan már nem csak forgatókönyvíróként, rendezőként is jegyzett – egyaránt kemény, jelenkori közegbe ágyazott western filmek. Ezek fényében nem is annyira meglepő, hogy a Paramount Channel döntéshozóitól méltán szabadkártyát kapott alkotó a televízióban egy kortárs cowboyos-indiános szériába sűrítette tudása és aktuális mondanivalója legjavát – ezek minden erényével és hibájával együtt, főszerepben a műfaj egyik utolsó élő legendájával.

A Kevin Costner által alakított John Duttonban ott van a Sicario bérgyilkosának szenvtelen és makacs ridegsége, legerősebb pillanataiban a Yellowstone-ban is tetten érhető A préri urai beszédes szűkszavúsága, a valamelyest gyengébbekben pedig, ahogy a Wind River esetében, ezúttal is kisegíti az alkotót az olykor főszereplővé előlépő táj. Sok a párhuzam, az eddigi életművel való hasonlóság egyértelműbb nem is nagyon lehetne, ám a legerősebb vonatkozó referencia kétségkívül A préri urai.

A Yellowstone sok tekintetben az amerikai álom ferdén billegő képe mögött törvényen kívülre keveredő testvérpár történetének inverze. Peremvidék ez is, csak épp a másik oldalon. A jószágok itt erősek, nem gebék, a legelő dús, korántsem kopár, a gépek csillognak, rozsdának nyoma sincs, a „főhősök” pedig egyáltalán nem szorulnak rá a bankra semmilyen értelemben. A cowboy-indián ellentét is bőven túlmutat két koros texasi ranger kölcsönös ugratásán. Taylor Sheridan megtalálta a módját, hogy a klasszikus westernfilmes felállást ezúttal ne csak jelzésértékkel vagy parabolaként, hanem egy az egyben használhassa végre.

John Dutton dúsgazdag, sokadgenerációs farmer, az USA legnagyobb összefüggő farmjának birtokosa, az utolsó hamisítatlan, old school cowboyok egyike. A matriarcha tragikusan korai halála óta nemcsak az állam háttérműködését és a neki dolgozó marhapásztorokat, hanem széthúzó családját is kéretlen vasszigorral irányító férfi nagyapa korba érvén két olyan problémával is szembekerül, amelyek megoldásához nem elég az összeszorított fog és az érzelemmentesség. A vastagbélráknál ideig-óráig működik is, hogy látszólag nem nagyon vesz róla tudomást, a földjét fenyegető külső veszélyek viszont azonnali fellépést kívánnak.

Sheridan itt tud csavarni egyet a felálláson: ezúttal a fehér férfit és családját helyezi az őslakosok egykori kiszolgáltatott helyzetébe. A közeli indiánrezervátum új vezetője egy nagyvárosi befektetőcsoport segítségével, számos hatóságot bevonva próbálja meg vissza- és elvenni a vagyonokat érő családi birtokot. A Yellowstone tehát a korábbi művekhez képest másképp, de mégis ugyanarról mesél. Az amerikai álom szertefoszlásáról, a mindent felülíró farkastörvényekről, a változásról és annak elkerülhetetlenségéről. Jó tudni és még jobb nézni, hogy Sheridannak forgatókönyvíróként még mindig rengeteg mondanivalója van a témában, és bár kevésbé felemelő, az összképet az sem rontja el, hogy rendezőként továbbra is keresgéli még a hangját (az első évad mind a 9 epizódját ő dirigálta). Sorozatából hiányzik a nevével fémjelzett filmekben fontos szikárság és letisztultság, vannak viszont felesleges, a karaktermotivációkat túlmagyarázó flashback betétek és epizódról epizódra futószalagon érkező drámai konfliktusok. Az indián asszonyt választó (egyébiránt ez is visszatérő elem, már a Wind Riverben is fontos momentum volt) Dutton-fiú már-már nevetséges módon vonzza mágnesként a bajt, és olykor lánytestvére kavarásai is feleslegesen túlírtak.

Ezeket az aránytévesztéseket azonban bőven visszahozza a remekül castingolt és vezetett színészgárda, élén az élete egyik legjobb alakítását nyújtó Kevin Costnerrel. Nagyon valószínű, hogy Sheridan eleve a veterán színészre írta a főszerepet – az egykori szupersztár pedig, akit egy-két kisebb szerepet leszámítva már-már elfelejtettek Hollywoodban, karizmája és színészi eszköztára révén tökéletesen él is a lehetőséggel. Az általa játszott, minden rossz tulajdonsága ellenére is tiszteletre méltó figura csökönyös, bátor és rendíthetetlen, ahogy az egy mindenkori cowboyhoz illik. Az író-rendező az indián nagyfőnök karakterénél is biztosra ment, a szerepet a komancs Gil Birmingham kapta, akivel már A préri urai és a Wind River című filmekben is együtt dolgozott (utóbbi film indián szereplőinek nagy része egyébként a sorozatban is fontos szerepeket kapott). Van még néhány ismertebb név a stáblistán – mint Kelly Reilly (Eden Lake, A törvény nevében), Wes Bentley (Amerikai szépség) és Danny Huston (Aviátor, 21 gramm) – de a két nagy öreg és a lélegzetelállító helyszín mellett mindenki más csak másodhegedűs lehet. Pazar, nagyjátékfilmes a kivitel. Ben Richardson nagyszerű felvételei és Brian Tyler, valamint a Londoni Filharmonikusok vonósok uralta dallamai révén a sorozat szélesvászonra kívánkozik. A pilot nem csak a hossza miatt felel meg egy önálló nagyjátékfilmnek, szerkezetileg is ugyanúgy van felépítve, de az első évad egészében nézve is nagybetűs moziélmény a vadnyugat modern végnapjairól.

Kár az utolsó epizódokban tapasztalható sietségért, mert ennek a sorozatnak kifejezetten jól áll a megfontoltabb tempó és a hallgatagság, és a felvillanó múltbéli jelenetek helyett talán hatásosabb lett volna a modern western másik remek szériája, a Sons of Anarchy (Sheridan által testközelből ismert) eszközeivel mesélni a mellékkarakterek, például a farmon dolgozó cserzett arcú cowboyok múltjáról, de a Yellowstone ezekkel együtt is az utóbbi évek egyik legfigyelemreméltóbb tévés vállalkozása.

A művészi homokrajzok stílusát idéző főcím-animáció nagyon sokat ígér: mozgóképes nagyregényt a változásról, a mítoszok szertefoszlásáról és egy egykor dicső korszak végnapjairól, és az alkotók végig tartják is a tétet. A neowesternjei révén az amerikai társadalom jelenéről és jövőjéről mesélő alkotóhoz szépen passzol a tévé (ahol a többi műfajhoz képest amúgy is igen csak alulreprezentált a vegytiszta western) és az epizodikus történetmesélés.

Klacsán Csaba
Forrás: filmkultura.hu