A sci-fi elemekből ne számítsunk sokra, az csak az alapötlet elborultságához szükséges, ugyanis valamikor a ’70-es években a világ lemásolódott, és véletlenül kettő lett belőle. Az átjárást a két világ közt egy dimenziókapu biztosítja, amit azonban mindkét fél titokban tart, és pár kormányemberen, illetve katonán kívül senki nem tud a létezéséről. Mivel a két univerzum egymás tükörképe, ezért mindkét világban létezik mindenkinek egy hasonmása, viszont az elmúlt évtizedekben mégis mindkettő máshogy fejlődött mind társadalmilag, környezetileg, politikailag és filozófiailag is. A két univerzum békés diplomáciai kapcsolatot tart fenn egymás közt, és az egyes személyek átjárása is csak a legindokoltabb esetben lehetséges, szigorú feltételek közt. Ebben a kormányépületben dolgozik a J.K. Simmons alakította karakter is, aki egy szürke senki tulajdonképpen, és banálisnak tűnő irodai munkát végez egy olyan helyen, amiről azt sem tudja, micsoda. A kocka akkor fordul nagyot, amikor egyik nap megjelenik a világában a túloldalról a képmása, aki külsőre természetesen ugyanolyan, személyiségét tekintve viszont az abszolút ellentéte főszereplőnknek. Innen jön a bonyodalom, ugyanis a két világ békéje meginogni látszik, és úgy néz ki, egyre többen szereznek tudomást az átjáróról. A rend fenntartásához össze kell fogni, és ki kell deríteni, kik a besúgok, le kell leplezni a titkos ügynököket, és mind a két sértett félnek a közreműködésére szükség van ehhez, azonban mint a kémfilmekben általában lenni szokott, nem mindig egyértelmű, hogy ki melyik oldalon áll.

A Képmás nagyon lassú mederben folyik, szinte még az első rész sem volt elég rá, hogy felvázolják az alapkoncepciót, és az első, igazán ütős csavar is a sorozat közepe felé borul virágba, addig csak óvatosan derülnek ki dolgok, és valójában nem is nagyon történik semmi. Már csak a tempója miatt is rétegsorozat, amiben a történet okosan van felépítve, de nem hangoskodik, annál nagyobb hangsúlyt kap a karakterépítés és a politikai hierarchia bemutatása. A sorozat nem rágja a szánkba, és elsőre le sem esik egyértelműen a korelhelyezés miatt, hogy ez tulajdonképpen egy NDK-NSZK kópia, de ezt csak olyan apró utalásokból sejtjük, mint az átcsempészett áruk az egyik univerzumból a másikba, illetve a politika bemutatásából. A Suszter, szabó, baka, kém sokaknak beugrik a sorozatról, de inkább csak azért, mert ugyanaz a zsáner. Amit még nagyon jól ötvöztek benne, az a szocreálság és a modernség összeolvadása a díszletekben. Elsőre megtévesztő, hogy milyen korban járhatunk, hiszen vannak okostelefonok, de a hivatalokban még simán csattog az írógép, és az öltözködés is borzasztóan minimalista, évtizedekkel ezelőtti divatra utal.

Az egyik legnagyobb találmánya a sorozatnak, hogy pár főbb karakternek bemutatja az alteregóját is, ami akarva-akaratlanul is elgondolkoztatja a nézőt, hogy milyen lenne, ha vele történne ez meg, és vajon milyen személyisége lenne önmagának egy másik univerzumban. J.K. Simmons majdnem az egyetlen, akinek több jelenete is volt, amiben saját magával beszélget, és mesterien játszotta ezt el. Egyetlen mozdulatából is kitalálhattuk, hogy éppen melyik énjével van dolgunk, és végre nemcsak valami olcsó mellékszerepben láthattuk, hanem pont olyan komolyban, ami ehhez a színészhez illik. Mellette még Harry Lloyd (a Trónok harcából Daenerys Targaryen tesója) volt, akinek gyönyörűen ívelt a karaktere, és ezt a színész kellő finomsággal adta elő, pedig elsőre nem is gondoltuk volna.

A Képmás másik jellemzője, hogy a precízen kidolgozott történet mellé sok személyes drámát kapunk, melyekben mindenkinek hagynak időt arra, hogy ezt feldolgozza és cselekedjen, ami nagyban elviszi a játékidőt. Nincs ezzel baj, hiszen így sokkal jobban is lehet izgulni ezekért a szereplőkért a cselekményben. Nem egy könnyed darab a sorozat, mert iszonyatosan komolyan veszik mind a szereplők, mind a készítők a munkát, és minőségi is lett a végeredmény, de befogadni csak azok fogják tudni, akik kifejezetten szeretik az ilyen típusú kémdrámákat.

Sz. Ági
Forrás: langologitarok.blog.hu