Valami azonban mégsem engedte, hogy a Scolar L!ve sorozat gusztusos darabját végleg félretegyem, így némi késéssel mégiscsak elolvastam a hátralévő huszonkilenc írást, és bár továbbra se húzódott széles mosolyra a szám, a korábban hiányolt egyéni stílus helyett immár feszességet, szikárságot vélek felfedezni bennük. Bizony, ez a kötet néhány írás alapján nem ítélhető meg, az egészet kell ismerni, ugyanis egységet képez, legalábbis egy borongós szombat estén sajátos összefüggéseket véltem felfedezni az írások között, és ha ez nem csupán belemagyarázás, akkor többről van szó, mint egy novelláskötetről. Jelenkorunk emberi kapcsolatainak, legalábbis patológiás emberi kapcsolatainak és viszonyainak éles diagnózisát adja, már szó sincs sérülésekről, az olvasót kompletten ledarálja, miután becsukta a könyv fedelét, homályos szemmel tapogatózhat franciakrémes, vagy más személyre szabott antidepresszáns után, csöndben emlékeztetve magát, hogy ez ugyan mind igaz, de azért nem csak ilyen történetekből áll a világ. Létezik szép és jó, igaz és nemes, létezik értelem és szeretet... és bizony az efféle kórtörténeti képlet után, azok megélése talán a süteménynél is édesebb lehet.

Könyvtárosbácsinak persze kézen fekvő a hasonlat, hogy itt kérem katalogizálásról van szó, emberi viszonyok, szituációk, baromi nagy szenvedés minden lapon, elképesztően tárgyilagos hangvételben, az átélést fokozó egyes szám, első személyű történetmondással, és még azzal sem háríthatok, hogy a fantázia világába ez is belefér, mivel minden sora teljesen életszerű. Óvakodnék realisztikusnak nevezni, mivel egy gyásztáviratot (ha még emlékszik valaki ilyesmire) se neveznénk realisztikusnak, a szereplők mindenféle sallang és lelkizés nélkül mesélik a történetüket. Mintha az Úristennek tennének tanúvallomást, az ítélet a mennyei esküdtszék dolga, akire akár haragudhatna is az olvasó, hogy hagyja a szektából elmenekült, neurotikus üzletasszony arcát eltorzítani, másokat megerőszakolni, értelmetlenül megölni, megalázni, csapdába ejteni, ilyen-olyan drasztikus, ám hétköznapi tortúrának kitenni, áldozattá válni, szenvedni.

A borítótervet készítő Papp Rita munkája – ahogy ennél a sorozatnál megszokhattuk – több, mint zseniális, valóban csúszik, akkor is, ha vigyázunk, mert ez az élet, legalábbis az élet kevésbé szerencsésekre kirótt megélésének krónikája...

Herczeg Szonja novelláskötetének elolvasása megviselt, csodálkozom is magamon, miért várom a következőt, sőt, egy regényt, hiszen valamennyi novellája akár egy hosszabb mű sajátos szinopszisaként is felfogható. Talán az én rejtett mazochizmusom, talán az ő tehetsége, esetleg mindkettő miatt.

(Herczeg Szonja: Kis üdítő, kis krumpli. Bp. Scolar, 2017. 190 oldal)

Győry Domonkos

Az írás a Könyvtárosbácsi blogjáról származik.