Több alkalommal volt már önálló kiállításod szülővárosodban, Győrben: a már nem létező Műcsarnokban, a Váczy Péter-gyűjteményben, az Apáczai Karon. Most a Rómer Múzeum legpatinásabb épületében, az Esterházy-palotában állíthatod ki a műveidet. Mit hozol most, mit mutatsz meg a közönségnek? Az elmúlt évek anyagából válogatsz, avagy hosszabb íve van a kiállításnak?

Grászli Bernadett, a múzeum igazgatónője még 2016 őszén keresett meg, hogy szívesen bemutatná a munkáimat. Közösen úgy döntöttünk, várunk egy kis időt, hogy a készülőben lévő képeket be tudjam fejezni, hogy összeálljon az anyag és letisztuljon a koncepció. Megterveztük a tematikát, a kiállítás logikai ívét, de számba kellett vennünk a kiállítótér adottságait és a rendezés lehetőségeit is. Munkáim egészéből válogattunk, de tizennégy új képet is festettem kifejezetten erre az alkalomra. Végül hatvan kép került fel a falakra. Ennek következtében az elmúlt évem nagyon sűrű volt...
A válogatás és a rendezés során nagyon sok segítséget kaptam az igazgatónőtől. De ez kell is, hiszen a művész elfogult, belsőleg látja a dolgokat. Kell egy külső, tiszta, szakértő szem, ami objektív. Kell, hogy segítsen kapcsolatot teremteni az egyezményes világ és az én belső alternatív világom között. Ezért lényegét tekintve a kiállítás Grászli Bernadett alkotása is.

Ha jól értem, a kiállítás címe – Alternatív valóság – a te belső világodat jelenti?

Igen, azt... Ugyanakkor számomra fontos, hogy a képeim narratívak, érthetők vagy emocionálisan kapcsolhatók legyenek. Mert ha csak szépen festek, az művészet a művészetért, funkció nélkül. Márpedig a művészet lényege a funkció. Legyen az akár társadalomra ható, vagy akár szinte mágikusan, a lelket megmozgató. Egy jól sikerült rendezés sokat segíthet abban, hogy a képekkel valóban hassak.

Kíváncsi voltam, hogy csak festményeket hozol-e? Úgy tudom, számítógépes grafikával is foglalkozol.

A kiállításon csak festményeket látni. Ebben a tekintetben teljesen ortodox vagyok. Igen, eléggé jártas vagyok a számítógépes dolgokban, elmélyültem bennük. A számítógépes grafika bizonyos területein annyira otthon vagyok, hogy szakembereknek is tudom oktatni, ha kell. De ilyen munkákat nem publikálok, szándékosan nem. Nem szeretném hígítani a rólam kialakult képet. Én nem szeretném, ha vegyes kép alakulna ki rólam. Készítettem már plakátot és könyvborítót is, de ezeket soha nem rakom ki kiállításra. Én a festészetben érzem a legjobban magam, és szeretném, ha ez így is maradna. Nagy általánosságban háromféle műtípust különböztethetünk meg. Ebből én az elsőben, a falra akasztható, konkrét, manuális és anyagi értéket ötvözőben hiszek.

Aki ismeri a munkáidat, tudja, hogy nemigen férnének el egy polgári lakás ebédlőjében. Hol dolgozol? Ekkora képeket nem lehet akárhol megfesteni.

Műtermet bérelek. Korábban a nagyon rossz állapotban lévő Schlichter-villában volt egy tágas termem, és ezeket a hatalmas képeket ott kezdtem el festeni. Az újvárosi közös műtermet is próbáltam, de az számomra nem volt megfelelő. Rájöttem, hogy nem szeretek csoportban dolgozni. Tehát egy bérelt lakásban készítem a kereteket, feszítem a vásznat – tulajdonképp asztalosnak is elmennék –, festek, és a képeim egy részét ott is tárolom.

Akár kicsik, akár nagyok – festményeiden tobzódnak a színek; a képek a széles ecsetvonásoknak köszönhetően nagyon dinamikusak. Azt gondolná az ember, hogy elemi erővel tör rád a késztetés, hogy munkához láss. Így van? Milyen módszer szerint dolgozol? Egy ülésben, gyorsan, vagy újra meg újra elővéve egy képet?

Én magamtól, csak úgy nem kezdek el festeni. Csak akkor állok neki dolgozni, ha annak van valami oka. De nem kell indokot keresnem vagy témát találnom, mert azok maguktól jönnek. Annak megfelelően, amilyen az életem, amilyen sorshelyzeteim vannak, amilyen problémákkal vagy szituációkkal találkozom. Bármit látok, megtapasztalok, hatást kelt bennem, valamiképpen átszűrődik a tudatomon, felszívom, mint egy szivacs – a jót és a rosszat egyaránt.
A festés nálam szakrális cselekedet. Mielőtt munkához látok, el kell szakadnom a hétköznapoktól, a mindennapi banális problémákat túl kell haladnom, le kell tisztulnom, és csak ezután tudok nekiállni festeni.
Úgy működik ez, mint egy sporttevékenység, formába kell jönnöm. A ráhangolódás közepette előkészítem a szükséges eszközöket is, elkezdek festeni, és aztán eljön egy pillanat, amin átlendülve átkerülök egy számomra eksztatikus állapotba, és elkezdek festeni. Ilyenkor az ember a festészet nyelvén lefesti, ami éri, és elmondja a véleményét a dolgokról. Ez az a bizonyos alternatív valóság, a saját tudati és festői valóságom.
Ilyenkor elkezdem keresni, hogy mik azok a szituációk, amiket már valaki valaha leírt érthető emberi nyelven vagy akár szimbolikusan: Bibliában, mitológiában, stb. Ezek aztán az összekötő kapcsok, amik a címadásban is megmutatkoznak. Sokszor az egyetemes vagy az európai kultúrkincs egy-egy kiemelkedő alkotására utalnak. Ezek nem annyira arisztokratikusak, hogy az emberek ne értsék őket, másrészt kellően szimbolikusak ahhoz, hogy az egyetemes tartalmat közvetíteni tudják. Arra törekszem azonban, hogy ezek a szimbólumok ne jelenjenek meg túl direkten – nem is azok; annál rejtettebbek és meglehetősen szubjektívek. Példaképpen: míg Pablo Picasso békegalambja mindenki számára értelmezhető, nem lesznek egyetemes szimbólumok azok, amelyekkel én dolgozom. Ilyen például a Salome című festménysorozatom záró darabján Keresztelő Szent János kiontott vére, ami az ég felé tör, felfelé folyik.

Én úgy érzem, hogy elképesztő energiákat teszel rá a képekre, például a gepárdot ábrázoló Csend címűre, ami előtt állunk. Amikor festesz, elfáradsz?

Természetesen, fizikailag is, de szellemileg mindenképpen. Ha csak a méreteket nézed, volt, hogy kb. háromszázszor mentem fel a létrán. És persze órákon, akár egész napon át erősen koncentrálni, az is eléggé kiveszi az erőt az emberből. Olyan ez, mint amikor egész nap csúcsforgalomban vezetsz, és állandóan döntéseket kell hoznod – csak itt minden ecsetvonás előtt kell döntened; igaz, itt más jellegű következményekkel kell számolni. Persze kialakulnak valamiféle automatizmusok, amik segítenek átlendülni a holtpontokon, s ezt követően az ember könnyedebben dolgozik tovább, s már azt sem érzi, hogy hibázni tudna. Ez egy nagyon koncentrált állapot, érezni kell az egész képet. Ahogy látod, a festményeim nagyok, a műtermem nem; meg hát a létráról nem lehet hátralépni… Sokszor csak érzem, hogy melyik ecsetvonásnak hol a helye, de nincs alkalmam távolabbról megnézni, hogy tényleg ül-e minden. Ehhez kellenek a kiállítások, a nagyobb terek, itt látom igazán egyben a munkáimat. Ezért minden kiállítás próbatétel, itt derül ki, hogy összeáll-e a kép.
A gepárdos kép… Régi darab. Átfestettem, mert változik az ember… Nyolcvan százalékban átfestettem, aktualizáltam. Ami most 2017-ben izgatott, hogyan tudom kitölteni a képi teret dinamikával, feszültséggel... és azt hiszem, sikerült.

Ez gyönyörű, talán az egyik legszebb darab...

Nem volt elhelyezhető. Vagy ide tehettük, vagy sehova. Erre mondta Szabadvári Attila, hogy ezen a folyosón egyébként lassan mennének az emberek, most futni fognak…

Egy hermelint tartó nőalak képe előtt állunk. Lágy drapériák, lobogó haj, részletekben szegény arc… ismerős kompozíció.

Egy csomó szándékos idézet van a képeimen. A Nasztaszján Leonardo. Ez nem másolatkényszer, hanem valami más. Ez egy idézet, de úgy, hogy plusz tartalmat hordoz. Az arc utal ugyanakkor arra, hogy ez a történet nem mai, van köztünk távolság időben és térben, egy kis distancia.
Amikor szimbolikus tartalommal akarja megtölteni az ember a képmezőt, akkor a mai világban bevett, hogy klasszikus idézetekhez nyúl. Sok képem van, ami csak látszólag szól arról, amiről. Legjobb példa erre az Akarsz játszani? című festmény, ahová átsétáltunk. Ha ránézel, akkor egy frivol, leszbikus jelenetnek olvashatod a képet. Persze nem az. Van ennek egy belső története. Először a címadás. Ha valaki klasszikusan művelt, akkor emlékszik rá, hogy ez egy Kosztolányi vers címsorára hasonlít. A költemény utolsó kérdése: „Akarsz-e játszani halált?”. A képen pedig ott látható egy olló, aminek felizzik a pengéje. Az olló egy gyakorta alkalmazott szimbólum, ami a párkákra, a sorsistennőkre utal. Ezek közül az első fonja sorsunk fonalát, a második engedi hozzá a szöszt, s az utolsó, Atroposz az, aki ollójával elvágja azt. Tehát a dolgoknak a vége ez.

Látható szeretettel beszélsz a munkáidról, mégis többet átfestettél közülük…

Ez a kislányos is egy átfestett kép. Hogy hozzányúltam, annak oka volt. Egy időben kísérleteztem a nagy üres hátterekkel, de rájöttem, hogy az nem az én világom. Az ilyen képeket mind átfestettem, mert rájöttem, hogy azok még nincsenek készen, nem kerek a világuk.

Most egy kicsi terembe értünk, ahol a legkorábbi, 80-as, 90-es években készült műveket láthatjuk. Ezeket meghagytad úgy, ahogy elkészültek. Miért?

Ezek önálló zárt egészet alkotnak. Az egyik diplomaképem is látható itt, a többi már nincs is meg, átfestettem, eladtam. És valahol itt, a Kakasoknál kezdődött az, ahogy most festek. Ez egy emblematikus képem. Valahogy itt döbbentem rá, hogyan akarok festeni.

Hány év tanulás után jött a felismerés?

Az egyetemen, hiszen az egy tanulási folyamat. Ott, talán a harmadik-negyedik évben… Van egy film, a Sodrásban, és abban egy szobrász, aki nagyon jól összefoglalja a dolgot. Az egyetemen az első években csak másolsz, aztán eljutsz valamerre. A vizuális környezet rendszerének megértése, annak megtalálása, egyáltalán hogy lehet valamit a képi térben megjeleníteni, az később jön. Idővel az ember profivá válik, és megérti a rendszer lényegét, utána jönnek a saját megoldások. De hát ehhez emberi érés kell, emberi tartalmak kellenek, ahhoz nem elég tudni festeni. Valamit lefesteni, az nem jelent semmit, ha nincs benne tartalom.
Ezek az egyetemen készített munkáim jó képek. Van egyfajta szakmaiság, annak megfelelnek. Jól felépített, korrekt kompozíciók, ha külső szemmel nézem, akkor is. Van bennük erő és az egyedi, autentikus tartalom lehetősége is. Ezeket nem kell átfesteni, nem tudnék belenyúlni kreatívan, mert nem tudnám folytatni a gondolatot. Nem tudnám tökéletesíteni, csak változtatni. Annak meg nincs értelme.

Magad érzed, hogy egy kép jól sikerült-e, vagy van olyan kritikusod, akire nagyon odafigyelsz?

Félkész képet soha nem mutatok meg senkinek. Az alkotói folyamatban teljesen egyedül vagyok. Ott nagyon figyelek arra, hogy semmi plusz hatás ne érjen, ami befolyásolna. Nekem kell meghozni a döntéseket. Kész képet egyébként nem szoktam megváltoztatni, utólag soha nem festek bele, mert azt a nagyon képlékeny alkotói állapotot nem lehet ugyanúgy felidézni, akkor újra kell festeni a képet.

Ha munka közben döntéshelyzetbe kerülsz, előfordul, hogy félreteszed a munkát néhány napra, hétre, hogy átgondold a dolgot?

Nem, nagyon ritkán, csak akkor, ha valami külső körülmény, időhiány vagy afféle erre kényszerít. Általában inkább azt csinálom, hogy végkimerülésig festek, mert tudom, hogy egy képet folytatni nagyon nehéz. Olyan van, hogy felvázolom és gondolkodom rajta, és ott van esetleg egy pauza, de a végső állapot kialakulása alatt soha nem hagyom félbe, mert ott már mindennek működnie kell, ott már nem lehet vacakolni.
Soha nem hagyok félbe képet, mert nem olyan, amilyennek akartam. Nem a végső állapot képe lebeg előttem munka közben, hanem az, hogy megoldjam a képet. Azt soha nem tudom, mi lesz a végeredmény. Olyan ez, mint egy kirándulás oda, ahol az ember még nem járt soha. Éppen ezért soha nem festek meg egy témát még egyszer. Ugyanoda kirándulni unalmas. Ugyan vannak sorozataim, de ott nem ismétlődnek, hanem folytatódnak a történetek.

Megszületett a kép, amivel elégedett vagy. Legbensőbb érzéseidet, gondolataidat tárod fel benne. Milyen érzés megmutatni ezt a közönségnek?

Ha már kirakom a képeimet, az már mindig levetkőzés. Csak itt lelkileg vetkőzik az ember, nem fizikailag. Ez a nehezebb. A fizikait túl lehet élni, a lelki nehezebb. Mi festők érdekes színészek vagyunk, nem mások szerepeit játsszuk, hanem saját magunkét. Sokan bújnak manírok mögé, pont azért, hogy ne derüljön ki, hogy valóban milyenek. Ez a fajta művészet, amit én művelek, életveszélyes, mert magamat játszom. A néző velem találkozik, és telibe. Csak az a baj ezzel, hogy én is magammal találkozom, és az megrázó élmény... Van olyan kép itt, amit egy éve, van, amit öt éve nem láttam.

Ha jól tudom, sem a közönség, sem Te nem láttad így egyben az Angyali üdvözlet című kompozíciódat.

Ez a képsorozat egy komplett Angyali üdvözlet forma. Bennem volt, hogy kell egy új formát találnom ehhez a témához. Új kor, új forma, új szemlélet… A reneszánszban, a perspektíva mámorában egy térbe hozott figurákkal játszották le ezt a történetet. Úgy éreztem, el kell „valótlanítani” a történetet, utalni kell arra, hogy egy korban tőlünk távol lévő történetről van szó, a szabdalt képmezők pedig olyanok, mint egy-egy pillanatfelvétel, bennük/rajtuk jól értelmezhető szimbólumok, mint például víz és a hal. A képeket az európai kultúrkörben bevett módon balról jobbra kell értelmezni, így haladunk Gábrieltől Szűz Máriáig, mintha egy film kockáit néznénk. Mária feje ismét egy klasszikus idézet, Botticelli Pimaverájáról az egyik Grácia, ezzel akartam megoldani, hogy kiemeljem a valóságból az arcot, ne portrénak tűnjön, ne legyen egyvalakivel azonosítható. A kép itt és most látható először a nagyközönség számára, korábban talán az Apáczain láthatta egy szűkebb kör. A tulajdonképpeni diplomamunkámról van szó, a művészképzőt ezzel zártam. Akkor már megvolt a gondolat és Szűz Mária, de nem így volt megfestve, azóta teljesen átdolgoztam. A fej akkor még például csak egy rajzi vázlat volt. Festőileg az egész most sokkal gazdagabb. Egy ismerősöm a közelmúltban Firenzében járt, kis túlzással azt mondta, egyebet sem látott, csak Angyali üdvözletet. S ennek ellenére „Mit gondolok, melyik képem tetszik neki továbbra is a legjobban?!” – tette fel a kérdést.

Ha most megjelenne itt egy muzeológus, hogy vinné, adnád?

Ez egy nehéz kérdés. Én mindig nagyon nehezen válok meg a képeimtől. Ha jó a kép – én pedig erre törekszem – és valamit sikerül hozzám képest tökéletesen megfogalmaznom, akkor az egy nagy teljesítmény, az erőimnek a maximuma. És ezt nehéz odaadnom valakinek. Ezért aztán nem is járok a vevők nyakára… De hát nincsenek kényszereim, csak rajtam áll, hogy eladok-e mégis egy-egy munkát.

Apropó, kényszer és szabadság. Te magad a budapesti kis képzőbe, majd a Képzőművészeti Egyetemre jártál, aztán hazatértél. Ott álltál egy diplomával a kezedben. Hogy áll neki az ember ilyenkor dolgozni? A saját útját kezdi keresni, vagy megpróbál kapcsolódni művésztársakhoz?

32 évesen, érett művészként jöttem vissza Győrbe. A kapcsolataim megvoltak, hiszen a művészképzésnek abban az időben rendkívül szűk palettája volt, tanulmányainkat ugyanott folytattuk, ismertük egymást többé-kevésbé. Győrrel magával sokkal áttételesebb a kapcsolatom. Automatikus volt, hogy a művészeti oktatással kapcsolatba kerültem, és elkezdtem tanítani mind középiskolában, mind a felsőoktatásban. Több művészeti csoportnak is tagja vagyok, említhetem például a Raab Art-ot vagy az M5 galériát és szalont. Ez utóbbi létrehozásában óriási szerepe van Rechnitzer János professzornak, aki élen jár abban, hogy a régió gazdasági és művészeti tényezőit sikerüljön összehangolni. Előadások, kiállítások, árverések és egyéb rendezvények segítségével próbáljuk meg elősegíteni a sikeres vállalkozók és a győri művészek közötti kapcsolatokat.

Kimerültnek látlak. Utaltál arra, hogy munkás év áll mögötted. Tanítottál, rengeteget festettél, készültél a kiállításra. Ha most kapnál egy év alkotói szabadságot, hogyan képzelnéd el?

Folyamatosan festenék. Azzal nincsen gond. Én mindig festenék, ha tudnék… A tanulmányutak ötlete azért vonz. Vannak olyan pályatársak, akiktől szívesen tanulnék, úgy, hogy megnézném a képeiket. Szerénytelenség nélkül mondhatom, eljutottam arra a szintre, hogy egy művet megnézve arról le tudom olvasni a technikát, a gondolatot, az alkotói folyamatot. Régiektől, újakról egyaránt. A legjobb digitális eszköz is csak 70-80 százalékban tud reprodukálni bármilyen valóságos jelenséget, ezért ezt ott kell a helyszínen látni. Számtalan olyan kiállítást megnéztem a közelmúltban, ami inspirált, s aztán nem vettem meg a katalógusát. Akkor úgy éreztem, hogy a nyomatok nem tükrözik azt a hangulatot, amit ott megéltem. Ezért úgy döntöttem, hogy inkább a benyomásokat viszem magammal, mint azok gyönge mását.

Beszélgetésünk végén szóljunk közvetlenül a kiállításod látogatóihoz. Sokan félnek a kortárs művektől, nehezen érhetőnek tartják azokat. Milyen útravalóval látnád el a művészetbarátokat? Azokra gondolok, akik az átlagemberek közé tartoznak, nem pedig szakmabeliekre.

Egyszerű: hagyják hatni a képeket! Mindenfajta előfeltevést felejtsenek el! Minden misztikumot félretéve: a környezetünk befolyással van ránk, és a festményeknek is van jelenlétük, hatnak. Ha nem állítanak gátakat a befogadás elé, működőképes lesz a történet, azt hiszem...

Balogh István festőművész, művésztanár 1964-ben született Győrben. A Budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában tanult 1978-tól 1982-ig. A Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakának hallgatója volt 1985-től 1991-ig. Középiskolai tanári diplomát szerzett művészi rajz, festés, szerkesztő és ábrázoló geometria, valamint művészettörténet szakokból. 1991-től 1994-ig a Magyar Képzőművészeti Főiskola művészképzőjébe járt festő szakon. Művészdiplomáját 1994-ben szerezte meg. 1991-től tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének. A Raab Art művészcsoport alapító tagja. Művei közgyűjteményekben: Tam-Tam Galéria (Budapest), Városi Művészeti Múzeum (Győr), Europahaus Burgerland, Nemzetközi képgyűjtemény (Eisenstadt), Városháza (Győr, állandó kiállítás).

A képek megtekinthetők 2018. január 25. – február 25. között, hétfő kivételével naponta 10-től 18 óráig. A kiállításhoz kapcsolódó rendezvény: Balogh István festőművész tárlatvezetése 2018. február 24-én (szombaton), 17 órakor. A belépés díjtalan.

Berente Erika
Címlapkép: Marcali Gábor
Fotók: Vas Balázs

Fotógaléria: Alternatív valóság – Balogh István festőművész kiállítása

32 kép