Simon Márton: Polaroidok

Horváth Gábor könyvkritikája

simon-marton-polaroidok

Legjobb a közelgő új évet egy viccel várni! Polaroidok. Ez a kötet ugyanis maga a vicc. Tökéletes célpont a Vállalhatatlan könyvek-sorozatomhoz. „Simon Márton új verseskötete a nagyvárosi szorongás szótára. Szélesvásznú történeteket mesél el néhány szóban vagy egy-egy mondatban, a félig kihunyt fényreklámok tömörségével. Baltával és körömollóval esik neki a nyelvnek, mintha mindig azt az egyetlen elrugaszkodási pontot keresné, ahol költészet és valóság egymásba zuhan. De miután megtalálta és megmutatta nekünk, udvariasan hátralép, és csak annyit mond: Uram, íme, a szakadék, amit rendelt.” Ehhez alig kell valamit hozzátenni. Csak néhány mondatot, íme.

- Az a fényreklám nem félig hunyt ki.
- Szerintem is baltával és körömollóval próbálta szóra bírni a magyar nyelvet. Az viszont számomra érthetetlen, hogy miért is jó a nyelvet mint olyat megkínozni ÁVH-s módszerekkel, majd ezt érdemnek betudni. Akkor már inkább használják Guantanamon a terroristák megtörésére…
- A költészet és a valóság egyértelműen zuhan, igaz szerintem nem az Úr rendelte meg ezt.
- A szakadék, amibe zuhan a költészet (és a valóság), nagyon mély és napról napra mélyül.

2013-14-ben még visszatérő középiskolás diákjaim követelték rajtam a Polaroidokat, ekkor ismerkedtem meg egyelőre csak létezésének befogadása szintjén e remekművel. Aztán az érdeklődésemet akkor vívta ki, mikor Győr legjobb gimnáziumából jöttek diákok, s közölték velem a hírt, hogy a Révai padlóján olvasástól félvak fruskák futnak egymásba szünetekkor, mivel elvakítja őket a kezükben lévő Polaroidok vakuja. Diákok verseket olvasnak? Vigyorogtam, aztán a kezembe jutott a corpus delicti. Utána már inkább sírtam. Leginkább a következő mondatok szökkentek ki fogam kerítésén: Ez miiiiii????? Na ne!!!! Elmész te az… akárhová!

Tanulság, hogy pár dolgot a kortárs költőfejedelmekben és költőfejekben nem ártana rendszerezni: Az, ha valami új, attól még nem jó. Az új az adott tárgy korára utal, a jó a minőségére. Ha egyedi az az akármi, az sem minőséget jelent. A gondolattöredékek lap közepére hányása nem költészet.

Ha cinikus véleményt kellene mondanom – és vagyok –, azt mondanám, hogy egyes költők azzal leplezik, hogy képtelenek szabályszerű verseket írni (mondjuk szonettet), hogy odavetnek elénk mindenféle szókavalkádot, mint avart az őszi szél, majd elmondják, hogy aki nem ámul és alél el zsenialitásától, az provinciális bunkó magyar. Ezzel szemben valójában a vers attól vers, hogy formája, dallama van. Én elhiszem, hogy kényelmesebb negligálni a szabályokat, azt mondani: „Tej”, majd telekürtölni a világot, hogy lám, írtam egy „verset”, de nem, nem írtál!

Néha elsőre a mondandó majdhogynem magasröptű: „Az élet legfontosabb mondatait / fekve mondják”. De ilyenkor érdemes belegondolni, valóban így van-e? Az élet legfontosabb mondatait nem feltétlenül mondják fekve. Én azt remélem, hogy a legfontosabbat térdelve fogom mondani. De sem a „szeretlek”, sem az „Isten veled”, sem a „Leszel-e a feleségem” nem fekve szokott elhangzani. Természetesen a(z ágyba) bújtatott szexualitás könnyebben eladható a hormonoktól begolyózott tiniknek, mintha valami igazán mélyet akarna közölni a költő. Sok fórumon Ákos dalait szokták azzal vádolni, hogy puszta sejtetésekből állnak, amelyekbe bárki bármit beleképzelhet. Na ez is olyan, csak éppen az Ákos dalaiból áradó szép nélkül. Simon Márton a Polaroidok néven futó bográcsába beleszórt némi „engem nem ért meg senki”-t, egy csipet „macska, kutya, galamb”-ot, hozzáadott valamennyi „Én vagyok a nők álma, mind az enyém”-szirupot, amit rögvest felönt egy kávéskanálnyi „Miért nem szeretsz?”-el. És valószínűleg nem érti, hogy utóbbi kettő rendszerint kizárja egymást.

Itt az ideje újabb verset citálnom szó szerint: „Viszem visszaadni a napvédő sátrad. / Sós a szám, mint akkor. / Tél közepe. Ilyen egyszerű.” Kinek viszed a mit? Ne szopogasd a ropit, mint akkor. K*rva hideg van. Menj be! Upsz! Véletlenül írtam egy „verset”!

Kétségtelen, a kötet olvasója kap egyfajta szenvedős pesti hallgatói klubokból áradó sörízű, mélyen kelet-európai hangulatot, amely akár vonzó is lehet. Simon Márton hangulatfestői képességét nem lehet megkérdőjelezni. Emellett valamilyen szinten el kell ismernem, hogy a szerző nem tehetségtelen, Slam Poetrys szövegei ötletesek (bár világnézetében tőlem baromi messze állnak). Néha az az érzésem, hogy ezt a kötetet jópofa tréfának fogta fel (munka úgyis alig volt vele), aztán maga is meglepődött, hogy komolyan vették és vették. A legröhejesebb pillanatok azok voltak, mikor internetes véleményezők azt vallották, hogy a versek elé írt számok sorrendjében olvasva a dolgokat, plusz értelmet kapunk. Ők valószínűleg túl sok Dan Brown-regényt olvastak, mert nekem ilyenek jönnek ki (110-120): „Félfény. Szavai radioaktív hópelyhek. Kötőszók. Meg ahogy a radioaktív víztől megég a bőröd. Egy nagyszerű regény pokoli rossz fordítása. Évekkel ezelőtt beleszerettem a szlovén hasonmásodba. Ezt a képedet már vagy négyszer kidobtam. Valaki más helyett hallgatom. Valaki másé helyett. Léleg. Pontosan, mint a felhők.” Biztos én vagyok agyilag lyukas zokni, de nekem ebből nem áll össze...

Külcsín: a kötet borítóján egy műalkotást láthatunk, amely az Instant nyáj című produktum, s Tarr Hajnalka szellemi terméke. Bár a cím tökéletesen passzol a – hm – verseskötetet ajnározók mentalitásához, tulajdonképpen nincs bajom vele. A lakásba persze nem tenném ki, de hát olyan ritka a vállalható modern alkotás, mint eszkimón a fűszoknya. A Libri által kiadott kötetecske olcsó kialakítású, de azonnal felismerhető, a célnak megfelel.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.

2017.12.01