Sztehlo Gábor 1909-ben született Budapesten. Családjában szeretetteljes légkör vette körül, szülei taníttatására is nagy gondot fordítottak. Olyan iskolát kerestek a számára, amely valóban segítette a fejlődését. 1927-ben érettségizett a Lónyai Utcai Református Gimnáziumban, majd a soproni teológia fakultáson és a Pécsi Tudomány Egyetem Evangélikus Hittudományi Karán tanult. Az egyetem alatt egy évet Finnországban töltött, ahol nagy hatással volt rá az ottani népfőiskola intézményrendszere.
Újhatvanban templomépítéssel kezdte meg lelkészi szolgálatait – a munkálatokban saját maga is részt vett, és másokat is erre biztatott. Ezután Nagytarcsára helyezték át, ahol hozzálátott egy népfőiskola létrehozásához.

A második világháború idején a kiszolgáltatottság miatt sok ember csak a puszta túlélésre törekedett. Sztehlo Gábor éppen e körülmények között ébredt rá a hivatására.

„1944. március 19-én megláttam a német járőröket a forgalmas Budapest főútvonalain. Odáig ellenzéki lapot sem olvastam, illegálisat még kevésbé, sőt egyáltalán nemigen olvastam napisajtót, nem érdekelt. Velem egykorú fiatal lelkésztársaim, akikkel együtt dolgoztam, éppen úgy fogadták Budapest megszállásának hírét, mint én, azzal az egyetlen kérdéssel: vajon tudjuk-e munkánkat folytatni? Szűklátókörűen mindent ebből az egyetlen szempontból bíráltunk el. Szent együgyűség! Sajnos több annál: vétkes tájékozatlanság. Vagy önző, befelé fordult, a maga üdvösségét kereső élet.”

Szívéhez különösen a gyermekek sorsa állt közel. Már 1942-ben arról álmodott, hogy egyháza vezetősége egy árvaház igazgatásával bízza meg. Azonban sokáig nem tartották alkalmasnak a feladatra. Végül 1944-ben megkapta az élete fordulópontját jelentő megbízatást: kinevezték a református egyházzal közösen létrehozott gyermeksegítő egyesülethez, a Jó Pásztorhoz.
Sztehlo teljes szívvel vetette bele magát a munkába. Bár az otthon nem volt több egy elhanyagolt bérház eldugott lakásánál, amely tele volt összehordott bútordarabokkal és lelkesen nyüzsgő emberekkel. Nyilvánvalóvá vált számára, hogy a hatékony segítéshez új otthonokra lenne szükség, de ezek megszerzése azokban az időkben igen veszélyes vállalkozásnak ígérkezett.

„Mindenki félt az ilyen ügyektől, és mi papok kiváltképp. Éreztem, hogy lebeszélnének. Veszedelmes dolog ez, és még inkább azzá válik, ha többeket avatok bele. Bele kellett vágni a dologba, megragadni az első elfogadható lehetőséget. Majd ha meglesz, hadd csodálkozzanak. Arra nem is gondoltam, hogy csalódás érhet. Hogy imádkozni kellene, elcsöndesedni? Figyelni, mit tanácsol Isten? Nem, nem lehet Istenből orákulumot csinálni! Isten nem tart fönt jóshelyet, hogy most odaforduljak kétségeimmel! – utasítottam vissza a bennem bujkáló gyanakvást, óvatosságot. Nincs mit töprengeni, meg kell ragadni ezt a lehetőséget, ami adódik.”

Tárgyalt kereskedőkkel, ügyvédekkel, sőt, az uralmon lévő nyilas vezetőkkel is. Próbálkozásai sorra kudarcot vallottak, számos csalódás érte, mert szorongatott helyzetüket kihasználva az ügyeskedők pénzt csaltak ki tőlük, a nyilas központban még internálással is megfenyegették.
Végül a Jó Pásztor vezetőségének menekülnie kellett Budapestről. Sztehlo felkereste püspökét, akitől tanácsot remélt. Ám csak azt a választ kapta, hogy a legutóbbi püspöki konferencia a Jó Pásztort „tűzzel való játéknak” minősítette. Erre Sztehlo kijelentette, hogy ő ezt nem tudja annyiban hagyni. Püspöke szabadságot adott neki, hogy időt nyerjenek.
Sztehlo ezek után az ország területén tevékenykedő külföldi segélyszervezetekkel kezdett együtt dolgozni. Különösen a svájci és a svéd követség mellett működtek jól szervezett csoportok. Majd hamarosan megbízást kapott a Nemzetközi Vöröskereszt védnöksége alatt álló új gyermek-menedékhelyek létrehozására.

Sztehlo Gábor hősiességéről számtalan történet tanúskodik. 1944. novemberében a 35 éves evangélikus lelkészt arról értesítették, hogy egy idős házaspár Király utcai lakásában egy elhagyott kislány kért menedéket. A lelkész nem kérdezett semmit, autóba ült, és a megadott címre hajtott. A házaspár semmit nem tudott a kislányról, csak annyit, hogy zsidó, a szülei eltűntek, ők pedig nem vállalkozhatnak a bujtatására. A derűsen mosolygó férfi átvette tőlük a gyermeket, és megígérte, hogy biztonságba helyezi. Már indult volna, amikor kivágódott egy lakás ajtaja, és egy asszony szaladt oda hozzá. Arra kérte, hogy vigye el a szomszéd gyerekét is, akinek a szülei szökésre kényszerültek. Sztehlo immár két gyerek kezét fogva indult el a kocsijához. Kint utcagyerekek állták körül vöröskeresztes autóját. Egy kisfiú elmondta neki, hogy nem maradt senkije. A férfi tudta, hogy hamarosan nyilas razzia várható a gettó környékén. A három gyereket az autó padlójára fektette, pokróccal betakarta őket, és a fegyveresek mellett elrobogva egy rózsadombi villába vitte őket. Sztehlo Gábor összesen 1600 zsidó gyermeket és több száz felnőttet mentett meg hasonló módon. Később pedig más üldözöttek, baloldaliak, majd arisztokraták és osztályidegenek gyerekeit.

Az otthonok életének egyik legfeszültebb időszaka az volt, amikor megjelentek az orosz katonák. Egy szemtanú számolt be az egyik „látogatásukról”, amikor kiszúrtak maguknak egy jól megtermett szőke fiút: „Szökött német katonának vélték a fiút, és kiparancsolták a kapu elé. Velünk bent leengedtették a rolókat, a remegő fiút egy jegenye törzse elé állították, és két katona ráfogta a géppisztolyokat. Gábor abban a pillanatban kiugrott a kapun, hogy „nye szoldat”, de az oroszok félrelökték. S akkor széttárt karral a fiú elé ugrott, s már magyarul kiáltotta: „csak rajtam keresztül!” A katonák döbbenten nézték a lángoló szemű papot, leengedték a fegyvert, s lassan elmentek.”

A háború után, 1945 szeptemberében – öt hónappal a Magyar Köztársaság kikiáltása előtt – közel nyolcszáz menekült gyermekkel együtt megalapította a „Gyermekköztársaságot”, a Gaudiopolist. A gyerekek ünnepségeket szerveztek, könyvtárt, énekkart alapítottak. Szakmát is tanulhattak, ugyan nem volt kötelező a munka, de mindenki szívesen dolgozott a közösségért. Volt alkotmányuk, és önálló törvénykönyvet is alkottak. A fizetőeszköz a „Gapo dollár”, az állami vicclap neve a „Gapo-Matyi” volt. Gaudiopolist sem a magyar állam, sem az egyház nem támogatta. Segítséget csak a Nemzetközi Vöröskereszttől kaptak.

A kisállamban eklektikus szellem uralkodott, amelyet Sztehlo nagyon fontosnak tartott megőrizni. A lelkileg sérült ember számára nincs rosszabb, mint egyoldalú hatás alá kerülni. Az otthon szellemi légkörét tehát a felekezeti és világnézeti türelem és megértés jellemezte; szabadon lehetett vitatkozni, de sértő, bántó szándék nélkül, tiszteletben tartva a másik álláspontját.
Lelkész lévén minden vasárnap tartott istentiszteletet, de ez senki számára nem volt kötelező, és emellett „felekezet-független nyelvet” használt. Legtöbbször a Bibliából és a mindennapi életből hozott fel példákat, és mindenki számára érthető módon magyarázta el az erkölcsi tanításokat.

Megtagadta azt a kérést, hogy az otthont csak a zsidómisszió-szolgálat gyermekeinek tartsa fenn. Pár évvel később saját egyháza kívánta tőle azt, hogy csak evangélikus gyerekeket vegyen fel. Sztehlo azonban ragaszkodott ahhoz, hogy tekintet nélkül a vallási, faji, nemzeti és egyéb különbségekre, valamennyi gyermeken segíthessen. A „GAPO” lakói gyermeki méltósággal, büszke öntudattal élhették meg, hogy polgárként a köztársaságuk és ezáltal saját életük gazdáivá, felelős vezetői váltak.

„Ez a hús-vér valóság adta Sztehlo Gábor és a Gaudiopolis igazi erejét. Nincs hatékonyabb nevelőerő, mint az életpélda: így született meg az a kohézió, amely a lelkészből eredt, s személyiségének kisugárzása ma is él a gyermekváros hajdani lakóiban. Talán ezért élnek a keresztény, cselekvő szeretet jegyében azok a Sztehlo-gyerekek is, akik formailag soha nem voltak keresztények” – írta Frenkl Róbert evangélikus lelkész, aki egykoron maga is otthonlakó volt.

Csodás pedagógusi tevékenységét 1950-ig folytathatta Gaudiopolisban, ekkor államosították. Rövid átmeneti időszak után Sztehlo Gábor ismét segítő akciót szervezett: az evangélikus egyház szeretetotthonait alapította meg, s egyiküket vezette is. Ezekben az otthonokban öregeket és fogyatékos gyermekeket gondoznak – mind a mai napig. 1956-ban családja Svájcba költözött, de ő nem ment velük, mert folytatni kívánta munkáját.

1961-ben svájci látogatása közben infarktust kapott, így orvosi javaslatra Svájcban maradt, és ott folytatta lelkészi tevékenységét. Útlevele lejárt, még látogatóként sem térhetett vissza Magyarországra. A szigorú korlátozást a svájci állampolgárság elnyerése oldhatta volna fel. Áhította a tízéves várakozás leteltét, hogy hazatérhessen végre szeretett hazájába. Két hónap választotta el álma megvalósulásától. Hazaszállított hamvai a Farkasréti temetőben nyugszanak.

Naplója végén a következőképpen összegezte életét:

„Álmaim megvalósultak. Talán a sors kegyeltje lettem volna? Vagy szerényen álmodó, aki kevéssel beéri? Korántsem voltam szerény, de Isten kegyelme valóban megajándékozott. Sok mindent megtanultam magam is. Hiszem és remélem. Elsősorban azt, hogy a kereszténység nem a dogmák, hanem a szeretet világa. Élő, eleven, cselekvő szereteté. Legalábbis annak kell lennie. Írás közben külön örömöt jelentett számomra az emberekre való emlékezés. Hányszor tapasztaltam jóindulatot, áldozatkészséget, hányszor mutatkozott meg éppen az emberek jobbik énje! Pedig a háború eldurvítja a lelket, és felszínre hozza az önzést, a gonosz indulatokat. Gyakran. És mégis: mennyi esetben érvényes, hogy a szenvedés, a szorongatottság olykor éppen a jót hozza ki az emberekből. A veszély, a nyomorúság, a gyötrődés hányszor hozott egymás közelébe bennünket, kovácsolt össze, kialakítva felelősségérzetet, türelmet, áldozatkészséget. Nem, valóban nem látok senkit rózsaszín ködben. Nem találtam meg az „igaz embert”. Esendő emberekkel találkoztam, akiket Isten a legnagyobb veszedelmekben is formált, alakított, teremtő terve szerint.

Olvastam egyszer, hogy az utasszállító repülőgépek személyzete milyen összehangolt munkabrigádot képez, s mennyi lélekjelenléttel vigyáznak veszedelmes helyzetben arra, hogy pánik ne keletkezzék az utasok között. Valami ilyesmit tapasztaltam én is munkatársaim együttműködésében.

Nem voltam egyedül ebben az esztendőben: sok barát, megértő munkatárs állt mellettem; és ami a legfontosabb: közvetlen családtagjaimra is mindig számíthattam. Feleségem szívvel-lélekkel osztozott álmaimban és napi munkáimban. De mindezeken túl: egész sereg embert sodort hozzánk ez az esztendő, akiknek barátsága lelki gazdagodást jelentett. Ha belegondolok, hányan, de hányan vesztették el – ugyanebben az időszakban – a bizalmukat az emberben, elundorodva az emberi gonoszságtól! Barátok, házastársak fordultak el egymástól a csalódás keserű emlékével. És hányan maradtak magukra, szeretteiket gyászolva, anélkül, hogy találtak volna valakit, aki legalább némi vigaszt, megértést nyújt. Ha erre gondolunk, látjuk csak tisztán, hogy milyen mérhetetlen gazdagság az általános kiábrándulás és pusztulás idején házastárs, rokon, barát segítő kezét fogni!

Álmaim megvalósultak és életem tartalmat nyert. Ha pedig az ember életének van tartalma, ha tudja, miért él, akkor biztonságot és nyugalmat érez, ez pedig a legtöbb, amit e nyugtalan és pillanatnyi élvezetekben elégő világban kívánhatunk.”

Összeállította: Szabados Éva

Forrás: havasi.szed.hu, Wikipédia, citatum, evangelikus.hu, foti-peter.hu

A címlapkép és a harmadik kép a www.evangelikus.hu oldalról származik, engedéllyel használjuk fel. Itt érhetők el.