Látni magunkat egy minket megfigyelő, vizslató valaki szemével, fiatalkori hibáinkkal, forrófejű és könnyelmű éveink során nem könnyű. S még nehezebb akkor, ha tudjuk, hogy környezetünk egyes elemei ellenségként, legyőzendő rosszként tekintettek ránk. A szerző azt fogadja el a legnehezebben azonban, hogy egyesek befolyásolni akarták, sőt formálták is azt, hogy milyen emberré lett, akár passzív figyelőként, akár aktív provokátorként.

A dokumentumregény anyagát sem volt könnyű megszerezni. Szemadám György már a rendszerváltoztatást követően szerette volna tudni, hogy kik jelentettek róla a kommunista diktatúra évei alatt, ám a feladat nehezebbnek bizonyult, mint gondolta. Éveken át kérte ki a dokumentumokat, de úgy érzi, a levéltár, amely az anyagok kezelésére hivatott, inkább akadályozta, mintsem segítette őt. Előfordult, hogy ugyanazt a dokumentumot többször is megkapta, de más és más volt belőle cenzúrázva (dátum, év), egyes esetekben pedig oldalak hiányoztak a teljes dokumentumból.

Az író minden ellenszenve mellett sem veszi egy kaptafa alá a rendszer besúgóit, hiszen mint mondta: „mindenki zsarolható”, és ezeket még megérti. Ám akik karriervágyból, előre jutás reményében ajánlották fel szolgálataikat a III/III-nak, vagy akik megtisztelőnek érezték ezt a titkos, magányos és izgalmas hősös-kémes szerepet, azokat nehéz megérteni. Pedig voltak ilyenek, mint kiderül abból a néhány emlékiratból, amit egykori elhárítók írtak.

A beszélgetés során a szerző elmesélte, miként került az elhárítás szeme elé egy, a Budapesti Állatkertben tartott félhivatalos kiállítás kapcsán, amelyen aztán Aczél György akkori kulturdiktátor is megjelent váratlanul. Szemadám egyszerre mosolyogva és kritikus hangon szólt akkori 26 éves önmagáról, akit nem érdekelt a politika, és úgy került „ellenzéki” közegbe, hogy arról fogalma sem volt. A legfélelmetesebb az volt a dologban, hogy a megtekintett jelentések elolvasása óta tudja, hogy „maga is fertőzött”, mert őt követve olyanok neve is felkerült a megfigyeltek listájára, akik a baráti társaságához tartoztak, s azokat is feltérképezte a szolgálat. A besúgókról szólva elmesélte, hogy egyikük jelenleg Új-Zélandon egyetemi tanár, jelentései már-már irodalmi igényességgel készültek. Az illető főhivatásnak tekintette a besúgást, később SZT-tiszt is lett, majd disszidált (vagy beépült?) „nyugatra”. Előfordult, hogy az egyik megfigyelője és annak tartótisztje szándékos provokációkkal próbálták kihozni belőle a reakcióst, de mivel teljesen apolitikus volt, nem sikerült.

A beszélgetés végén a könyv utolsó fejezetét olvasta fel Szemadám György és Lázár Balázs, amely tulajdonképpen egy interjú szövege, egy egykori besúgóval (aki később országgyűlési képviselő is volt). Nagyon érdekes és mély pszichológiája van annak, ahogy zsarolás útján beszervezték az illetőt, majd megcsömörlött attól, hogy ismerősei sorsával játszik. Először 18 évesen letartóztatták holmi rendszerellenes apróságért, így a börtönt csak azzal kerülhette el, hogy néhány jelentést kellett írnia időnként. Az ellenállását végül egy újabb zsarolással törte fel a III/III-as csoportfőnökség, hogy a már nős férfi intim kapcsolatát egy hölggyel nyilvánosságra hozzák, tönkretéve mindkettőjük életét. Másfél év alatt 6-8 jelentést kellett írnia, míg „kritikus” ünnepek (III.15.) esetén a tartótiszt szinte üldözte jelenlétével munkahelyen és utcán egyaránt.

A könyv szomorú betekintést ad a Kádár-rendszer nem megszokott mindennapjaiba, így tanulságos olvasmány annak is, aki akkor élt, és annak is, aki megismerni szándékozik a kort.

Horváth Gábor
Fotók: Pollreisz Balázs

Fotógaléria: Szemadám György: Háromperhármasok

9 kép