Fantasyt írni nem könnyű, hiszen a regényírás összes nehézsége mellett még egy plusz problémával is meg kell küzdeni: be kell mutatni a mű fantázia-világát. Az írónak meg kell ismertetnie bennünket e képzeletbeli univerzum törvényeivel, működésével, helyeivel, jellegzetességeivel, kultúrájával, történetével és mitológiájával. S persze mindezt úgy, hogy ne untassa halálra az olvasót. Alapvetően kétféle módon szokott ez történni: vagy a mű elején összegzi a tudnivalókat a szerző, mint Tolkien a Gyűrűk urában (sokan nem is jutnak túl a történet ezen részén, hiszen elég hosszadalmasra sikeredett), vagy beleszövi a sztoriba, mint Rowling a Harry Potterben. Bogár Erika ezt a második megoldást választotta, s bár neki nem volt olyan egyszerű a dolga, mint Rowlingnak (hiszen Harry úgy csöppen bele a másik világba, mint az olvasó, s vele együtt lépésről lépésre lehet felfedezni-felfedeztetni azt), de elég jól megoldotta. Szerencsére Tullia nem különbözik annyira a mi világunktól, mint például Pratchett Korongvilágja, ezért túl sokat nem kell magyarázkodni. Ráadásul az univerzum egyes építőelemei mintha a hun és az ősmagyar mitológiából erednének, s az értékrend is hasonló a mienkhez, vagy legalábbis ahhoz, amilyennek látni szeretnénk: tisztesség, becsület, család, hit, bátorság. Szépen ki is rajzolódnak a cselekménnyel együtt Tullia földrajzi és társadalmi sajátosságai, az életmódjuk, hitük és félelmeik. A múltról viszonylag keveset tudunk meg (de az elég ahhoz, hogy megértsük őket), és a mitológiájuk is erősen vázlatos, s itt bizony voltak hiányérzeteim (honnan került elő Krón, milyen kapcsolatban áll Miával és a torkaldémonnal, stb.), de ne legyünk telhetetlenek, ez még csak az első rész, elképzelhető, hogy a későbbiekben még választ kapunk a felmerülő kérdésekre.

A sztori jó. Nem mentes ugyan a mesék egyes sablonjaitól, de jóval több benne az eredeti elem, ezért Triar története egy olvasmányos, jól szerkesztett, az érdeklődést végig fenntartó, feszes történet, s ennek köszönheti a regény, hogy „egyben van”. A cselekmény egy – helyenként két – szálon fut, tökéletesen követhető, építkezése logikus: ok-okozati összefüggések, motivált történések nyomán haladunk előre, s várjuk visszafojtott lélegzettel, hogy mi fog történni. S ami a leglényegesebb: egyetlen egyszer sem érezzük, hogy bármelyik elem kilógna a sorból, ne lenne a helyén. A mű kerek egységét egy cseppet gyengíti Erika időszerkezeti megoldása: részletesen megrajzolt pillanatok, életképek, történetek után hatalmas időbeli ugrások következnek, majd megint szépen kidolgozott részek. Nem lenne gond ezzel, ha a mozaikok, melyek természetesen egymásra épülnek, és viszik előre a cselekményt, a végén a sztorival teljesen összefonódva egységes egésszé állnának össze, de ez – sajnos – nem történik meg tökéletesen. Az okát abban látom, hogy nem minden mozaikdarab a cselekmény miatt került bele a műbe, hanem egy-egy a jellemábrázolást szolgálja, ami egy teljesen elfogadott és jól működő írói módszer (epizód: a cselekményt előre nem vivő, de a történethez hangulatában hozzátevő, ill. jellemábrázolást színesítő írói eszköz) lineáris időszerkezetnél, de zavaró lehet ugráló-megálló idősíkok esetében.

A szereplők egytől-egyig jól kidolgozottak, jellemfejlődésük minden esetben szépen felépített, s ami a legjobb: nem feketék és fehérek, hanem a szürke különböző árnyalataiban tündökölnek, ill. változnak, s ezáltal sokkal hitelesebbek és szerethetőek. Az írónő ugyanakkora gondot fordít a negatív alakok ábrázolására (akik azért sosem teljesen rosszak, még Fentor sem, hiszen megszállta a démon), ami nálam jó pont. Két kedvencem Nerdo és Lakor: az őrző és a gyógyító figurája ugyanolyan jól sikerült, mint a főhősé, Triaré. A nőalakok ábrázolásából kitűnik, hogy a szerző is egy hölgy, hiszen egy férfiak uralta világban is meg tudja úgy jeleníteni szereplőit, hogy bár alkalmazkodnak a szokásokhoz, mégsem tűnnek sem elveszetteknek, sem kiszolgáltatottaknak, sem alárendelteknek. Végül, de nem utolsósorban: imádtam a neveket. Minden szereplő olyan nevet kapott, mely hangzásával utal gazdájának jellemére. A Triar a hősiességet sugallja, a Nindra a női érzékenységet, a Nerdo a bölcsességet, a tapasztalatot és határtalan nyugalmat, a Lakor a tudásszomjat, a nyitottságot, a másként gondolkodást, a kételkedést, és még sorolhatnám…

Összegzésként elmondható, hogy az Őrző egy jól felépített, érdekes történet kiváló jellemekkel, mely egy szerethető helyen, Tulliában játszódik, ahol egy kicsit máshogy működnek a dolgok, mint itthon… Várjuk a következő részt!

tmoni