Egressy Zoltán: Júlialepke – tmoni

Új kötettel jelentkezik az immár 50 éves Egressy Zoltán József Attila- és Szép Ernő-díjas író, a Győri Nemzeti Színház dramaturgja. Színpadra írt műveivel gyakran találkozhat a színházlátogató győri polgár (Portugál, Június, 4 x 100, Édes életek), de novelláit (Most érsz mellé, Majd kiszellőztetsz) és regényeit (Szaggatott vonal, Százezer eperfa, Lila csík, fehér csík, Szarvas a ködben) is ismeri az olvasóközönség. A rajongók pedig hallottak egyéb írásairól is, hiszen jelent már meg interjúkötete (Add tovább), dokumentumjátéka (A praeceptor), mesejátéka (Csimpi szülinapja, Fafeye, a tenger ész) és műfordítása (Paulo Leminski: Szórakozott győzelmünk, Salvatore Quasimodo: Föld) is.

Itt, Győrben mi szeretjük Egressyt, aki először színdarabjaival lopta be magát szívünkbe, de mikor megpróbálkozott a prózai műfajokkal, ugyanolyan lelkesen fogadtuk azokat is, hiszen kiderült, hogy egyéni hangjával, egyedi gondolataival, olvasmányos stílusával, profi szerkesztéssel és szerethető karaktereivel legalább olyan kitűnőek, mint a drámái. A Júlialepke harminckét válogatott elbeszélése is ilyen. Három ciklusba szervezve olvashatunk régi (előző novelláskötetekben már megjelent) és új írásokat a szerelemről. De ne gondoljunk holmi hagyományos szerelmi történetekre, hiszen ezeknek a nagyon is különböző meséknek a hősei többek között egy méregkeverő asszony, a szultán táncolója, a pusztába vágyó kisfiú, az álomátadó, a Krokodilkönny klub írója, a halhatatlan költő, egy őrzőangyal, valamint a világmindenség valaha élt legnagyobb árulója. Mint a cím is sugallja, különlegesek. Különlegesek, egyediek, mert minden ember különleges és egyedi, s egyetlen szerelem sem hasonlítható egy másikhoz – legalábbis a megélők szempontjából. Mert minden szerelem egyedi és megismételhetetlen. És nem is mindig magáról a szerelem megéléséről van szó, hanem a kialakulásáról, átalakulásáról, elmúlásáról, akarásáról, erősségéről, gyengeségéről, szenvedélyességéről vagy csak a fantomjáról.

Az elbeszélők is mindig mások: fiatalok, középkorúak és idősek, egyszerű vagy bonyolult lelkivilágúak, boldogok, szerencsétlenek, szenvedélyesek, felfokozott érzelműek vagy kitartóak, csendesek, egyenesek vagy kiismerhetetlenek, rajongók vagy elfogadók. Közös bennük, hogy szélsőséges érzelmi állapotban vannak, életük fordulópontján. Emberek, sorsok, melyeknek látszólag semmi közük egymáshoz, de a figyelmes olvasó olykor rejtélyes kapcsolódásokat fedezhet fel közöttük, hiszen motívumok, helyszínek, szereplők térnek vissza. Zseniális a kötet szerkesztése, mert azt sugallja, hogy nem azonos témában összeválogatott novellák ezek, hanem tudatosan épített szövegek. Az első ciklus novellái főleg érzelmektől fűtöttek, sokszor szélsőséges végkifejletekbe torkollnak, a második ciklus írásai epikusabbak, de még mindig szenvedéllyel teliek, míg a legújabb művek – a harmadik ciklus darabjai – valamelyest távolságtartóbbak. Ám az összes monológban megmutatkozik Egressy különleges feszültségteremtő képessége és sajátos humora.

Részletek a Sajnos című írásból: „...Akkor már itthon voltál. Mielőtt leléptél a vonattal Párizsból, reggel még kiborultál az öregedésen, aztán rájöttél, hogy tizenkilenc éves vagy. Mégis kiborulva maradtál. Összecsomagoltál, elhúztál. Vége lett nyilvánvalóan mindennek, sajnos. Nem az öregedés miatt, azon más helyett problémáztál. Azt gondoltam, jó, ha így, akkor így. Aludtam még kettőt az Alhányinál, mielőtt elindultam. Sajnos az a két nap lefogyasztotta a pénzemet a végtelenségig… Végül menekülésszerűen távoztam. Viszont nem haza, hanem északra. Utaztam egy teljes éjszakát, egyszer ébresztett föl egy belga kalauz. Legközelebb Hamburgban nyílt ki a szemem. Az már észak. Nem volt térképem, de nekem a fejemben van térkép, főleg, ha már voltam valahol korábban. Hamburgban voltam. Hamburgot szeretem. Csak sajnos ömlött az eső, mikor megérkeztem… Sajnos szarrá áztam. A következő vonattal mentem tovább Berlinbe. Ott már nem volt eső. We’ll always have Paris. Tudod, ez miben van? Nem tudod sajnos. Te bíborajkú szuperhős, esőcsináló nő. Azért mentem északra, hogy ne menjek haza utánad. Minek? Máris? És? Kérdezgesselek az Alhányiról? Hogy ezt hogyan gondoltátok? Mint a németek a bódékat? Berlinben elbíbelődtem egy darabig. Berlin is jó, majdnem annyira, mint Hamburg. Gondoltam, menjen még kicsit az idő. Főleg ezen bíbelődtem, hogy meddig maradjak. Mert hát pénz nélkül? Úgy voltam, sajnos. Megnézzem megint a partokat északon? Menjek vissza az esőbe? A monszunba? Járkáltam inkább. A we’ll always have Paris ugyanabban van, mint a here’s looking at you, kid. Nem érted sajnos...”

Fábián Janka: Az utolsó boszorkány történetei – Berente Erika

Ha olvasni szerető fiatal lányokat kérnénk meg, hogy soroljanak fel kortárs magyar írónőket, valószínűleg az elsők között említenék Fábián Janka nevét. Az első kötetét magánkiadásban megjelentető szerző hamar népszerű lett mint blogger, majd ismertté vált a közösségi médiában, az Emma-trilógia pedig a papíralapú könyvek világában is meghozta számára a sikert.

Rajongói körében ismert, hogy Fábián Janka erősen érdeklődik a történelem iránt. Ennek a vonzalomnak számtalan igazán olvasmányos regényt köszönhetünk, éppen ezért érdeklődéssel vettük kézbe Az utolsó boszorkány történetei című kötetet. A mű korábban novellafüzérként, e-könyv formában volt elérhető, s 2016-ban egybeszerkesztve, néhány új elbeszéléssel kibővítve jelentette meg papíralapon a Libri Könyvkiadó.

A történet az 1700-as évek elején, hazánkban, a szegedi boszorkányperek idején játszódik. Érdekes korszak, a babonákkal terhelt középkor vége, a felvilágosodást jócskán megelőző évtizedek. A szerző nem késlekedik az izgalmakkal: az olvasó rögtön egy esztergomi boszorkányper kellős közepén találja magát. A vádlott, Sárosi Kata nem kerülheti el végzetét, halálra ítélik. A cselekmény ugyan az ő tortúrájával veszi kezdetét, de a történet főszereplője nem ő maga, hanem az unokahúga, Sárosi Felícia lesz, aki szintén rendelkezik a boszorkánymesterséghez való képességekkel. A fiatal lányt és családját Esztergom népe kiközösíti, ezért kis idő elteltével Budára költöznek. Ott, a Gellért-hegyen élő Borcsa néne ad neki leckéket a vajákos mesterségből. Egy boszorkányszombat aztán tovább bonyolítja a cselekményt, mert mágia révén Felícia és régi esztergomi ismerőse, Karvaly Gábor között szenvedélyes kötelék szövődik… A történet színhelye hamarosan áttevődik Bécsbe és Pozsonyba, ahol is megismerkedünk a korabeli nagyvárosok életével, a császári udvar intrikus világával, mi több, Mária Teréziával; s aztán érintőlegesen az osztrák örökösödési háború körülményeivel is.

A novellák a Fábián Jankára jellemző gördülékeny stílusban íródtak. A szerző komoly anyaggyűjtést folytatott, mielőtt belefogott volna a történet leírásába, ennek köszönhetően valós és árnyalt képet kaphatunk Mária Terézia koráról. Talán ez a legnagyobb erőssége a kötetnek. Ugyanakkor kis hiányérzet fogja el az olvasót, mert a történet sodrása nem hagy időt a jellemek alaposabb kimunkálására, s a szerelmi szál alaposabb kibontása is megért volna egy-két plusz oldalt. Mindezekkel együtt is kellemes olvasmánynak tartjuk Az utolsó boszorkány történetei című könyvet, s a borítón látható „Első könyv” alcímre gondolva – várjuk a folytatást.

Benedek Szabolcs: Beatles vágatlanul – Szilvási Krisztián

A jó értelemben vett megszállottság függőségi aspektusai nemhogy kárt nem okoznak, hanem egyenesen értékesebbnél izgalmasabb következményeket képesek eredményezni. Az irodalom területén legalábbis mindenképpen. A Beatles-rajongó korosztályok (mert hiszen folyamatos az újratermelődés) ugyanis nem foglalhatják imába elégszer a József Attila-díjas Benedek Szabolcs szüleinek könyvespolcát, amelyen a még tizenéves írópalánta Ungvári Tamás kötetével rá nem talált a gombafejű négyek történetére. Az irántuk táplált imádattól azóta sem tud szabadulni, melynek nyomán kikerült már könyv a kezei közül Paul McCartney-ról és George Harrisonról, novelláskötet John Lennonról, illetve 2012-ben a liverpooli Fab Four (≈ mesés négyes) szólóéveit írta meg Beatles-apokrif címmel.

Az idén megjelent Beatles vágatlanul az angol zenekar tagjaihoz kapcsolódó sztorikat gyűjti egybe, amely jelentősen árnyalja a köztudatban róluk élő képet. A kötetben szereplő történeteket Benedek Szabolcs leginkább az angolszász szakirodalomból csemegézte össze (kivéve természetesen az együttes magyar vonatkozásairól szólókat), de például – ahogyan egy interjúban a szerző elmondta –  a Lennon halála utáni budapesti megemlékezésekről szóló rendőrségi feljegyzéseket az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából kérte ki.  A történetek aztán rövid Facebook-bejegyzésekként vagy a Beatleshez köthető egy-egy esemény évfordulójához kapcsolódva keltek útra az online térben, vagy éppen egy aktuálisan előkerült érdekes adalék felfedezésekor. „Azokat céloztam meg, akiknek nincsenek elmélyült ismeretei a zenekarról, de azért érdeklődnek a téma iránt. A sztorik más beállításban mutatják meg a csapatot, mint amit erről korábban a többség gondolt.”

A Beatles vágatlanul éppen ezért nem életrajzi könyv, nem történeti kronológia vagy diszkográfia. Hanem színes, szinte ismeretlen sztorik gyűjteménye arról a zenekarról, amely folytonosan reneszánszát éli, s amelyet mára a legnagyobb klasszikusok, az emberiség kultúrtörténetének 20. századi mérföldkövei között emlegetnek. A szerző szerint a könyv egyfajta lázadás a köztünk élő Beatles-imázs ellen. Helyenként furcsa, sőt akár egyenesen bizarr történeteket vonultat fel, hogy jócskán élesítse azt a képet, amely hamis idealizálással festi le a világ valaha volt egyik legnagyobb hatású és legsikeresebb zenekarát. Benedek Szabolcs persze nem botrányokozásra törekszik, és főleg nem eltúlzott, szélsőségekbe hajló koncepció mentén, helyette emberként kívánja ábrázolni a popzene halhatatlan héroszait, rámutatni arra, hogy a több mint egymilliárd-háromszázmillió eladott album mögött nem gépek, nem kreált robotok állnak, hanem hús-vér, lélegző személyek: John Lennon, Paul McCartney, George Harrison és Ringo Starr.

A 88. Ünnepi Könyvhét és 16. Gyermekkönyvnapok teljes győri programkínálata itt olvasható.

Összeállították: tmoni, Berente Erika, Szilvási Krisztián