Népszerűsége 1848-ra elolvadóban volt, mint arisztokrata és a Béccsel való együttműködés híve, képtelen volt a forradalom felé szaladó közvéleménnyel tartani. Bár bekerült a kormányba, de folytonos kétségek gyötörték. 1848. augusztusára a kormány helyzete igencsak nehézzé vált, a benne lévő nézetkülönbségek felszínre törtek, s a gróf már egyenesen egy „söpredék” általi felkeléstől tartott.

Érdemes egyébként megjegyezni, hogy a gróf csőcseléktől való félelme nem nélkülözhetett minden alapot, mert voltak, akik bizony így szerették volna a politikai játszmát a saját ízlésük irányába eltolni. Hogy mást ne mondjuk, Petőfi Arany Jánoshoz küldött 1848. augusztus 16-i levelében így írt: „…De a haza cudarul van; vagy jön egy mindent felforgató, de mindent megmentő forradalom, vagy elveszünk, de oly gyalázatosan, mint még nemzet nem veszett el. Én hiszem, hogy egy roppant forradalom előestéjén vagyunk, s tudod, nekem nincsenek vaksejtelmeim. Akkor aztán első dolgunk egy óriási akasztófát állítani s rá kilenc embert!”.

A kilenc ember egyértelmű célzás az első felelős magyar kormány kilenc tagjára, köztük olyan géniuszokkal, mint Batthyány, Deák, Kossuth, Eötvös vagy nem utolsósorban Széchenyi. Azért belátható, hogy ezek az emberek némiképp többet tettek az országért, mint Petőfi, bármennyire is nagyra tartjuk költőként… Szerencsére Petőfi sohasem került a hatalom közelébe, bármennyire is vágyott rá.

Széchenyi augusztus 27-én feleségét gyermekeivel kimenekítette a forrongó fővárosból. Jelzi a gróf idegi kimerültségét és kétségbeesését, hogy egyszer Crescence-nek azt a javaslatot tette, hogy legyenek együtt öngyilkosok, melyet kedvese azzal utasított el, hogy ez nyomorult és gyenge tett lenne, ha muszáj, akkor inkább mártírként haljanak meg. Ráadásul Széchenyinek a kormány tagjaival is nézeteltérései voltak, különösen Kossuthtal, akit nemes egyszerűséggel „Magyarország démona” névvel aposztrofált. Számára Kossuth túlságosan durva, konfliktuspárti, becsvágyó és önhitt volt, ráadásul mindig biztos igazában, ellentétben az öregedő gróffal, aki folyton marcangolta magát döntéseiért. Az összeomlás egyik előidézője is Kossuth volt, aki az egyik végső lökést adta Széchenyinek a szakadék felé.

A minisztertanács ülésén Kossuth (töltetlen) fegyverrel jelent meg – most érkezett a honvédek számára Belgiumból, s bemutatta a minisztereknek –, majd a következő mondattal tréfálkozott, a puskát a grófra fogva: „Vigyázzon magára… lövetek azokra, akik ellenünk vannak”. Széchenyi teljesen elfehéredett az arcpirító fenyegetésen, noha nem volt gyáva ember, s Kossuthtal ellentétben látott már harcmezőt. A kaput végül a bécsi udvar itáliai győzelmektől megkeményedett álláspontja tette be, mikor emlékiratban utasította el a magyar fél márciusban kivívott önállóságát a hadügyek és pénzügyek terén. Ez már nyilvánvalóan a háború előszele volt, a behódolás és a szembenállás között kellett választani, ami Kossuth irányába tolta el még inkább a közvéleményt. Széchenyi a minisztertanács ülésén már alig volt magánál, mikor tárgyalás folyt az ultimátumról. Napok óta folyamatos önvád marcangolta, és látomások gyötörték, melyben lángokban állt Pest.

Kemény Zsigmond, a kiváló író és politikus így örökítette meg Széchenyi elborulásának perceit, miközben Kossuth puccskísérletét vizionálta: „Vér és vér mindenütt! A testvér a testvért, a népfaj a népfajt fogja mészárolni engesztelhetetlenül és őrülten… Ah! Az én füstbe ment életem!”. Szeptember 4-re virradó éjjel csak négy órát volt képes aludni, aztán csak feküdt az ágyában, s agyon akarta lőni magát, míg titkára le nem beszélte erről. Végül elment a minisztertanács ülésére, életében utoljára, hogy lemondjon. A láthatóan beteg gróf kezét Kossuth fogta meg, majd pihenni küldték vidékre, azzal, hogy feladatait átveszik. Széchenyi távozott, ám orvosa fél óra múlva berontott az ülésre azzal, hogy ápoltja megőrült, s egyfolytában azt üvölti mindenfelé: „Szegény, szegény Hazám! Vértengerben úszik!”. Széchenyi még elbúcsúzott néhány ismerősétől levélben, melyeken kézírása a mai napig jelzi, milyen nagyfokú volt a gróf szétesése. Utoljára ezt írta a naplójába (11 évig eztán nem vezette): „Nem volt még ember, ki nagyobb zűrzavart hozott volna a világba… min én! Ó, Istenem, irgalmazz nekem!”.

Másnap, szeptember 5-én Széchenyi orvosával elhagyta Pestet, melyet soha életében nem látott többé. Az utazás eredetileg Nagycenkre vezetett volna, de elmeállapotának súlyossága miatt végül a Bécs melletti Döblingben ért véget. Az út nem volt könnyű. Széchenyitől útközben egy pisztolyt és egy tőrt is el kellett venni, majd Esztergomnál a Dunába vetette magát. Jellemző ezen öngyilkossági kísérlet egészen elképesztő voltára, hogy Széchenyi kiváló úszó volt, naponta edzett a folyóban Pesten. Az orvos, Balogh Pál végül értesítette a férjét Győrben váró Crescence-t, hogy nem mehetnek Nagycenkre ilyen állapotban. Mosonmagyaróvárnál Széchenyi kiugrott a kocsiból, és az utcán futva azt kiabálta, hogy ő ég. Olyan dührohamot kapott, hogy meg kellett kötözni. Végül azért épségben sikerült Döblingbe szállítani, de kényszerzubbonyt húztak rá. Itt lenyugodott, annak is köszönhetően, hogy elzárták a külvilág hírei elől, így sikerült pár nap után kissé lecsillapodnia, de hónapokon át igen súlyos állapotban volt. Időnként úgy érezte, ő az apokalipszis nagy fenevadja, sőt egyenesen az Antikrisztus. Egészen kaotikus tévképzetekkel viaskodott, mire a téboly lecsendesült.

Ekkor egyáltalán nem úgy nézett ki, hogy Széchenyi még egyszer, élete alkonyán képes lesz összeszedni magát, hogy utolsó napjaiban is hazáját szolgálhassa.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Oplatka András: Széchenyi István. Bp. : Osiris, 2010

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.