Csakhogy az ötlet maga, legyen bármilyen ígéretes is, eredetiség és korrekt megvalósítás híján mit sem ér. Amíg a Csinibaba a régi áporodott dalok újrahangszerelésével, zenei sokszínűséggel, formabontó stílussal és megfelelő előadó-választásokkal nyert (és ért el egyszerre több generációt is), a Made in Hungaria (vagy a Csupó filmjénél is mintául szolgáló Mamma Mia) bebizonyította, hogy jól kialakított keretek között akár egyetlen zenei életmű felhasználásával és jó értelemben vett zenei konzervativizmussal is lehet minőségi musicalt készíteni.

Nagy különbség azonban az említett zenés filmek és a Pappa Pia között, hogy az előbbieknek egyaránt volt kiforrott koncepciója, stílusa, ritmusa és egységes arculata – és nem utolsósorban mindegyikben sikerült dramaturgiailag jól elhelyezni a nagy műgonddal kiválasztott dalokat. Ezzel szemben Csupóék láthatóan inkább a gombhoz igazították a kabátot. Megvolt a sokatmondó cím, megvolt a műfaj, megvolt az egész ország által kedvelt kortalan rocksztár, majd ehhez jött a szögegyszerű történet (ami önmagában nem lenne baj, a musical nem ördöglakat), a kliséhalmaz (ami megfelelő keretek között szintén nem probléma zsáneren belül), néhány színész és az elsősorban vélhetően a dalszövegek miatt kiválasztott, a sztoriba láthatóan beleerőltetett sláger-halmaz. Arra azonban már nem jutott figyelem, hogy ezek a dalok logikailag is passzoljanak a sztorihoz (P. Mobil: Menj tovább!...), hogy a színészeket egységesen vezessék (Stohl András egyszerűen nagyszerű rippantása vagy Nagy Feró civilsége szöges ellentétben áll a két főszereplő, Ostorházi Bernadett és Szabó Kimmel Tamás ide túl komolyra hangolt játékával), vagy hogy legalább valamiféle egységbe kovácsolják a film stílusát (úgy vizuálisan, mint a humor tekintetében).

Lehetett volna ez egy vállaltan paródiába hajló könnyű nyáresti szórakozás, lehetett volna egy nagy magyar slágereket okosan egymás mellé pakoló látványos-hangzatos, kikacsintásokkal teli musical, lehetett volna zenés vígjáték, jó zenészekkel és színészekkel előadva, némi drámával meghintve, de valahogy egyik sem lett. S sem csak az a baj, hogy ez a szívtelen, rutinból összerakott szöveges videoklip sűrűn váltogatja a Szeszélyes évszakok stílusát a sok tucat megosztásra hajtó olcsó facebook-humorral és a kereskedelmi tévék egy kaptafára készülő tehetségkutató műsorainak felejthetőbb pillanataival, hanem az is, hogy ez a fura hibrid minden szempontból alkalmatlan arra, hogy egyszerre szóljon érvényesen a deklarált 14-29 év közötti korosztályhoz és a régebbi dalokat is testközelből ismerő generációkhoz. Hiába a tényleg jól megválasztott kortárs zenekarok garmadája, a Pappa Pia zenei szempontból sajnos leginkább semmilyen. Rakonczai Viktor zeneszerző újragondolásai nemhogy Lovasiék egykori sikereit, vagy például a Halott Pénz Bergendy-feldolgozásának (Darabokra törted a szívem) színvonalát, de még a Mamma Mia bájosan egyszerű szintjét sem hozzák.

A végeredmény így olyan, mint egy kétségtelenül színes, de vizuálisan átgondolatlan, mozgalmas, de egy-két kivételtől eltekintve arcpirítóan gyenge koreográfiákkal operáló, dallamos, de zeneileg teljességgel felejthető, bizonyos szempontból szórakoztató, de rettentően ingadozó színvonalú retro buli-klip, amiben a szereplők olykor beszélnek is – és ami a kétezres évek első felének legszínvonaltalanabb, sastamásos, szuperbojzos, vagy ha úgy tetszik, álomnetes értelemben minőségtelen közönségfilmes vonalát húzza tovább, azt, ami miatt a nézők akkoriban jó időre elpártoltak a magyar filmektől. Kár érte, éppen most, egy nehéz és következetes munkával elért sikerkorszak kezdetén.

Pappa pia
magyar romantikus vígjáték, 105 perc, 2017
rendezte: Csupó Gábor
írta: Divinyi Réka
fényképezte: Tóth Zsolt
zene: Rakonczai Viktor, Kozma Katalin
koreográfus: Seres Attila
producer: Tőzsér Attila, Kálomista Gábor
szereplők: Szabó Kimmel Tamás, Nagy Feró, Stohl András, Reviczky Gábor, Ostorházi Bernadett, Kováts Vera, Mózes András, Miller Dávid
forgalmazza: InterCom
bemutató dátuma: 2017. augusztus 15.

Klacsán Csaba
Forrás: filmkultura.hu