A Jupiter holdja főszerepével letetted a filmes névjegyed. Azóta mennyire van tele a naptárad filmes megkeresésekkel?

Nem is bánom most, de még a nyárra nem találtak meg újabb filmes munkák. Élvezem, hogy szabadabb most az időm, tudok gondolkodni, mi történjen.

A forgatás vagy a sajtókörútja volt megterhelőbb? Mintha az utóbbitól ódzkodtál volna?

Elkábított persze Cannes, gyönyörű város, és nem is irtózom a részvételtől, sőt, nagyon is élveztem. De pont elég volt az a három nap. Egy filmforgatás pedig teljesen más koncentrációt és jelenlétet igényel, mint egy színházi próbafolyamat, nekem pedig ez volt az első filmem, és sok új dolgot kellett megtanulnom. A színházban több idő van megtalálni a párhuzamokat a szereped és önmagad között – arra törekszem, hogy a próbafolyamat végén ez eggyé váljon, hogy ne játsszak semmit, hanem én legyek ott. Filmnél ennek sokkal gyorsabban meg kell történnie, ott erre nincs idő, és ez valóban megterhelő tud lenni.

Kettősséget érzek – a színházban mintha extrémebb szerepeket kapnál, mint a filmben, és magadról te is azt mondod, igazából befelé fordulóbb vagy…

A befele fordulásra szükségem van. Egy színész a saját érzelmeit és élményeit kutatja. Ez, gondolom, mindenkinél máshogy működik, de én, ha éppen nem próbálok, szeretek csendben lenni és építkezni belül, hogy legyen mit megosztani a partnerrel a színpadon.

Napközben, a városban járva „mozizol”, megfigyeled az embereket?

Fiatalkoromban rengeteget ültünk csak azért a tereken, hogy kiszemelt emberek mögé párbeszédeket gyártsunk: mire gondol, honnan jön. Én ezt nem is hagytam abba. Előadásra is szoktam úgy készülődni, hogy mást megfigyelve már napközben ráhangolódom, pláne, ha nagy érzelmeket kell megmozgatni.

Este nehezen is cseng le egy-egy szerep?

Főként, ha egy egészestés dolog van rám bízva. Debrecenben tizenévesen volt néhány főszerepem, amiken aztán az előadás után is tovább pörögtem. Van, amikor nem tudok elmenni utána társaságba, elég volt az előadás, beszélni sincs kedvem. De erős hiányérzetet generált a Jupiter holdja forgatás közbeni egyhetes leállása is, mert őrizni akartam azt, aki addig kialakult bennem, és furcsa volt a leállás alatt hétköznapi életet élni, ami nem igazán sikerült.

Milyen volt ötévesen a színházi világba csöppenned?

Akkor nekem ezek nagyon nagy feladatok voltak. Boldog voltam, hogy felnőttek között létezhetem. Középsős ovisként kiválasztottak Mauglinak, és amikor a többiek aludtak, én próbákra jártam. Később az általános iskolában velem egyidős gyerekeknek játszottam a bábszínházban, így már nem is tudtam rendszeresen bejárni. Akkor fel sem tűnt, ezek mekkora feladatok, felelősség 5-600 embernek játszani.

Valamilyen szándékod, küldetéstudatod van a színészettel kapcsolatban?

Van egy erős érzetem magammal szemben, hogy bár elvégeztem az egyetemet, természetesen nem jelenti azt, hogy itt készen is van a dolog. Azt érzem, egy színésznek évekig kell játszania, fejlődnie, teljesednie, hogy láthassuk, ki is ő valójában. Én úgy gondolkodom, nagyon messze vagyok még, és rengeteget kell tapasztaljak, hogy megtudjam, mit is jelenthetek a színpadon. De ez így van rendjén, jó pap holtig tanul.

Visszakanyarodva a Jupiter holdjához, tényleg egy heted volt felkészülni a szerepre?

A korábbi elképzelés szerint játszottam volna benne egy vagy két napot – egy kihúzott cselekményszálban én lettem volna a nyomozó, Cserhalmi György fia. Kornéllal egy színházi előadáson is dolgoztam, a Látszatéletben, megismertük egymást, és ahhoz is forgattunk. Egyre közelebb kerülve a forgatás napjához még egy csecsen fiút akartak megszerezni, aki nem tudott épp a menekültstátusza miatt eljönni. Megkerestek tehát ismét engem, de nem mondták ki, hogy a főszerepre. Elvittek repülni, megnézték, mit bírok fizikailag: letesztelték az alkalmasságom, lehet-e ugrasztani a srác helyett. Majd elmentünk turnézni az előadással, Bécsből még visszajöttem kétszer elolvasni a forgatókönyvet, meg ismét repülni a kaszkadőrökkel. A hajam aztán befestették, egy évig fekete voltam, most nőtt le.

Megijedtél a hirtelen lehetőségtől?

Nem akartak beetetni előtte, és csak napokkal a start előtt lett bizonyossá a szerepem, én pedig szeretem ezeket a helyzeteket, és nem sokat gondolkoztam: ha kellek, csináljuk. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ez történhetett.

Milyen magad visszanézni?

Eddig háromszor láttam, a cannes-i, majd az itthoni bemutató után elmentünk a legjobb barátaimmal még egyszer együtt a moziba. Egyre inkább tetszik, ahogy újranéztem. Nekem pozitív csalódás volt önmagamban. Nyilván folyton kerestem magamban, ami nem vagyok: egy menekült srác. Nincs mögöttem háború, 2000 km, igazából semmi, ami ezekkel a fiúkkal megtörtént. Nagyon féltem, hogy nem lehet természetes, valaminek az imitálása lesz, a tekintetemben a félelem, amikor fegyvert fognak rám, nem lehet igazi. Úgy néz ki, ezek a régi, embereket megfigyelő játékok nem voltak hiábavalóak, és a megfigyelteket sikerült beépítenem is. Megpróbáltam magamhoz képest a legtermészetesebben létezni. Szerencsés vagyok, Kornél olyan helyzeteket teremtett, amelyekben működött a puszta jelenlét és a mondatok. Nagyon hosszú snittekkel dolgoztunk, és nagyon észnél kellett lenni, sokat segített, hogy Kornél miként tartott épp bizonytalanságban. Nem volt egy „magyar srác menekültet játszik”-helyzet.

A nyelvvel hogyan boldogultál?

Nagyon picit beszélek angolul, és volt mellettem egy Tarak nevű fiú, aki nemcsak az arabbal, hanem az angol kiejtésben is sokat segített. Az angolom sokat táplálkozott a megfigyelt tapasztalatból: hol élesek a hangok, az r-ek miként mások, ez mondjuk nem mindenhol sikerült.

A filmes játékot hogyan élted meg?

Az egész filmben tényleg csak mentem, a dolgok megtörténtek velem: átadtam magam a történetnek, s nem feltétlenül kellett nekem mindig mindent tudnom. A repülések egyébként önmagukban nagyon érdekes színészi feladatok voltak. A filmnél pont ez a lényeg – az arcomban van a kamera –, hagyni kell megtörténni. A repüléseknél jól jött a helyzet hozta kényelmetlenség, már-már fájdalom: ettől nem tud nem igazi lenni. Ahogy repülök fent – a sűrű koncentráció a valós repülésé, valós magasságban, nem egy green boxban játszottam el. Kornél ebben tartott – ahogy a film technikailag megszületett, az egy jó metaforája annak, amiről a srác sem tud a filmben: mi is történik körülötte. Velem is először történik ez meg, teljesen új környezet és új világ, mint ahogy a fiúnak is teljesen új itt minden és mindenki. Ez nagyon jót tett a filmnek.

Milyennek látod a fiú alakját?

A filmben nincsenek konkrétan kimondott dolgok, fel vannak mutatva események, megvilágítva pár részlet a világunk működéséről. Korlenyomatnak mondta Kornél, egy tükör a káoszról körülöttünk. Most csicseregnek a madarak mellettünk, de dúlnak a háborúk. Egy orvos megváltódása, egy ember újra megnyeri a hitét – egy sráccal való találkozás –, akin nem szabadna segíteni, mégis azt teszi. Eszköz lehet a filmünk, hogy figyeljünk oda, mozduljon meg benned valami.

Mi lesz a sráccal a film végén?

Beépül az üzenete: összeragasztja az anyagi világot, a Földet az éggel, a hittel, lebeg hídként a kettő között, talán csillagként él tovább.

Olvastam, kézműves ambícióid is vannak, mikor leszel hegedűkészítő?

Olyan hosszú az élet. Most pont vettem egy faragókést egy gödi mestertől. Foglalkoztat a kérdés, otthon szeretek ilyesmikkel is foglalkozni. De most van dolgom bőven. A 4. Henrikre készülünk az Örkényben, és nagyon várom a folytatást a következő évadban. Új nézőtérrel várjuk a vendégeket, és most nem nagyon izgat más, csak az, amit ott bent próbálok.

Csete Borbála
Fotó: Az Örkény Színház honlapja
Forrás: filmkultura.hu