344

A vallásgyakorlás könyvei: protestáns énekeskönyvek – Érdekességek a megyei könyvtár muzeális gyűjteményéből 27. rész

Ősze Mária írása

protestans-enekeskonyvek1

A reformáció terjesztésének és terjedésének hatásos eszközévé a gyülekezeti éneklés vált, amely „egyaránt alkalmas a hit közösségi és magánáhítatban való átélésére, kifejezésére”. A protestáns egyházi énekek kezdetben kéziratban vagy szájhagyomány útján terjedtek, azonban a reformáció korai évtizedeiben már összeállítottak és megjelentettek nyomtatásban is énekeskönyveket, kezdetben néhány száz példányban. A reformáció képviselői ugyanis „az isteni dicséret legfőbb feladatának azt tartották, hogy az Úristent dicsérje, az embereket tanítsa és az evangélium terjedését elősegítse”.

Az imádságoskönyvek és a katekizmusok mellett az énekeskönyvek és az éneklés váltak „a lelki ébredésnek, a hitben és a keresztény életben való épülésnek elsőrendű eszközévé és segédévé”. Az egyházi énekekre egyaránt jellemző a szubjektivizmus és az érzelmi telítettség. A hívők az éneklés során egyrészt kifejezhették bűnbánatukat, másrészt hálát adhattak Istennek.

A 16. század első felében a protestáns lelkészek, tanítók és deákok magyar nyelven szereztek gyülekezeti énekeket, valamint lefordították a latin nyelven íródott liturgikus énekeket is. Az első protestáns énekek az anyanyelvre fordított prózai zsoltárok, a verses zsoltárparafrázisok, az ünnepi és a tanító énekek voltak. A reformáció tanításainak megfelelően a gyülekezet tagjai anyanyelvükön énekeltek, ezáltal mindenki értette a szöveget és bekapcsolódhatott az éneklésbe is.

A 16. század utolsó harmadára a különböző protestáns felekezeteknél „saját énekeskönyv-típusok” alakultak ki, szerkezetükben ugyan eltértek egymástól, azonban az énekek jelentős részben megegyeztek. A 16-17. század folyamán számos magyar nyelvű énekeket tartalmazó evangélikus és református énekeskönyv jelent meg nyomtatásban Magyarországon, azonban a magyar területeken élő, de nem magyar anyanyelvű protestánsok számára saját nyelvükön adtak ki énekeskönyveket.

A 17. század végén, 1696-ban Lőcsén jelent meg idősebb Ács Mihály (1646-1708) szerkesztésében és közreműködésével az evangélikus énekeket tartalmazó Zengedező mennyei kar című énekeskönyv, amelynek összeállításában Ács mellett dunántúli lelkészek is közreműködtek. A későbbiek során ez a kötet számos kiadást élt meg, még a 18. század folyamán is megjelentették bővített változatait.

Torkos József (1710-1791) győri születésű, 1749 és 1784 között Sopronban működő evangélikus lelkész munkatársaival együttműködésben bővítette ki a Zengedező mennyei kart. 1743-tól kezdődően egészen a 19. század elejéig Új zengedező mennyei kar címmel számos alkalommal közrebocsátották az új evangélikus énekeskönyvet. Muzeális gyűjteményünkben is több kiadása megtalálható.

Az 1743-ban megjelent változatot címlapja szerint Frankfurtban adták ki, valójában azonban Győrben Streibig Gergely János nyomtatta Uj zengedező mennyei kar, az-az Régi és ujonnan szereztetett, válogatott, Isteni ditséreteket, és lelki énekeket magában foglaló, szép rendbe vétetett Graduál, melly az Istennek ditséretire, az hiveknek serkentésekre, és vigasztalásokra, egynéhány imádságokkal együtt kibotsáttatott címmel.

1784-ben pedig a soproni Siess József János nyomdájában jelent meg ugyanezzel a címmel. „A múlt értékei mellett pietista hátterű énekeket is közölt” az Újgraduálként is emlegetett énekeskönyv, amelynek összeállítása során a Zengedező mennyei karból kivették „azokat az énekeket, amelyek nem tudtak meghonosodni a gyülekezetekben”, elsősorban német nyelvből magyarra fordított, az egyházi év ünnepein énekelhető himnuszokkal, dicséretekkel, korál énekekkel, valamint ún. lelki énekekkel bővítették a Zengedező mennyei kart. Az új énekeskönyv jelentősége, hogy „igen értékes énekkincset őrizett meg” az evangélikus egyháznak.

Több kiadásához hozzácsatolták Szenczi Molnár Albert (1574-1634) Szent Dávid királynak és prófétának százötven zsoltári címmel kiadott zsoltárfordításait is. Szenczi Molnár református lelkész, zsoltárköltő, író és fordító 1606-ban magyar nyelvre fordította a genfi Zsoltároskönyvet. A részben Kálvin hatására elkészített francia nyelvű zsoltárfordításokat, Clément Marot (1496-1544) és Théodore de Béze (1519-1605) munkáit Claude Goudimel és Loys Bourgeois dallamaira énekelték. Szenczi Molnár munkájához az eredetileg francia nyelvű zsoltárok Ambrosius Lobwasser által készített német nyelvű változatát használta fel. Annak érdekében, hogy „a gyűjtemény valamennyi darabja eredeti dallamával énekelhető maradjon, a fordítónak reprodukálnia kellett annak valamennyi strófaszerkezetét, ami a magyar költészetben addig példa nélkül álló formai változatosság megteremtését követelte”. Szenczi Molnár szakított a korábbi fordítói gyakorlattal, tartalmi és formai tekintetben egyaránt a szöveghű tolmácsolásra törekedett, ezért e munkát a magyar költészet legkorábbi műfordításának tekintik. Szenczi Molnárban „a vallásos áhítat, az igazi értelem feltétlen visszaadásának az akarata munkált”. A 150 zsoltár először 1607-ben jelent meg a herborni Christoph Raabe kiadásában. Szenczi Molnár életében zsoltárfordításai még kétszer, a 17. században harmincszor, a 18. századtól kezdve napjainkig pedig számos kiadásban láttak napvilágot. A reformátusok mellett több más felekezet is használta.

Az evangélikus hívők nagyon megszerették a 18. századot meghatározó Új zengedező mennyei kart, amelytől nehéz szívvel váltak meg, miután az evangélikus egyház vezetői énekeskönyv-reformot határoztak el a 18. század végén, a 19. század elején. Az új énekeskönyvet a hívők igényeinek figyelmen kívül hagyásával, „a 18. század folyamán indult új teológiai irány, a német racionalizmus jegyében született új énekek beillesztésével” állították ugyanis össze, szerkezetét is megváltoztatták, az Új zengedező mennyei kar énekanyagának kb. fele maradt meg, az énekek egy részének szövegeit is javították.

Amíg a 18. századi evangélikus énekeskönyvekben egyaránt megjelentek a magyar protestáns hagyományokat követő énekek, a német korál-fordítások, és az ez utóbbiak nyomán írt énekek is, amelyekre egyaránt jellemző volt a személyesség és az egyéni érzelmek előtérbe kerülése, addig a vallási racionalizmus jegyében összeállított magyarországi „német (pozsonyi, soproni, győri) énekeskönyvekre, majd a 19. század elején jórészt azok fordításai alapján kiadott magyar nyelvű énekeskönyvekre” a szubjektív vallási érzések kiküszöbölése, a racionalista felfogás alapján megfogalmazott oktató szövegek tömeges megjelenése vált jellemzővé.

Kis János (1770-1846) evangélikus lelkész, költő, író a győri evangélikus gyülekezet felkérésére készítette el az ún. Nagy-győri énekeskönyvet, amely 1811-ben jelent meg először Győrben a Streibig-nyomdában Keresztény új énekeskönyv címmel. A 19. század elején az evangélikusok által „tudatosan megfogalmazott program eredményeként” kibocsátott új énekeskönyvet minden ellenállás ellenére több kiadásban is megjelentették, melyek közül kettő található meg muzeális gyűjteményünkben: 3. kiadását 1846-ban, 4. kiadását pedig 1848-ban adták közre Streibigék ugyanezzel a címmel.

Az új énekeskönyv azonban nem aratott sikert a hívők körében, „kritikájukban a hagyományok mellőzését emelték ki, továbbá azt, hogy felülről kényszerítették rájuk, továbbá kifogásolták azt is, hogy új verseiben gyakori a praktikus, általánosságban maradó vallásosság átélés nélküli, oktató-buzdító megfogalmazása”.

A kötetet szerkezetileg négy részre osztották: az első szakasz az „Idő szerint való énekek”-et tartalmazza: például reggeli, esti, új évre szóló, születésnapkor vagy névnapkor, különböző évszakok idején énekelhető énekeket. A második rész „A hittudománynak nevezetesebb ágazatjairól szóló énekeket” tartalmaz, amelyhez még az egyházi esztendő ünnepköreihez, a szentségekhez kapcsolódó énekeket, valamint halotti énekeket csatoltak. A harmadik rész Az igaz kereszténység gyakorlásáról címet viseli. A negyedik részben „Különös esetekre való hálaadásokat és könyörgéseket” adtak közre, például fejedelemért, gyermekekért, betegségben, felgyógyuláskor, utazáskor, aratáskor, víz-áradás után, hadakozáskor, égi-háborúban, szárazságban, stb. énekelhető könyörgéseket.

Fodor István (1768-1837) református lelkész és költő Keresztyén ember lantja az az száz ötven innepi, hétköznapi, külömb-külömb-féle, közönséges, és magános újj énekek címmel kiadott énekeskönyvét Streibig József jelentette meg Győrben 1804-ben. A szerző énekeskönyvét három részre osztotta, az első szakaszban „Mindenféle innepi, és más alkalmatosságokra írott énekek vagynak”, például ádventkor, karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor énekelhető énekek. A második szakaszban „Egy hétre való reggeli, és estvéli, és más külömb-külömbféle közönséges énekek vagynak”, ebben a részben többek között a lopásról, az irigységről, a keresztyéni jóságról, a hitről, az emberi romlottságról, stb. szóló énekeket közöltek. A harmadik szakaszban „Külömb-külömbféle magános énekek, vagynak; a’ keresztyén embernek állapati, és szükségei szerént”, ebben a részben közölték pl. a házasságban élő, a rossz feleségű ember, a rossz férjű asszony, a földművelő ember, a hosszú útra induló ember, stb. énekét. Valamennyi szöveg mellé megadta a szerző, hogy mely dallamra énekelhetők.

Fodor István tanulmányait Tarcalon és Sárospatakon végezte, több dunántúli településen működött lelkészként.

Ősze Mária

Felhasznált irodalom: Magyar művelődéstörténeti lexikon vonatkozó szócikkei; H. Hubert Gabriella: Régi gyülekezeti énekek továbbélése a 18. századi evangélikus énekeskönyvekben; H. Hubert Gabriella: Az evangélikus énekeskönyvek évszázadai. In: A reformáció kincsei I. A Magyarországi Evangélikus Egyház p. 136-137.; Szelestei N. László: Egyházi énekeskönyveink reformja 1800 körül. In: Nyelv, lelkiség és regionalitás a közép- és kora újkorban p. 249-257.; Kovács Géza: A Győri Evangélikus Egyházközség története 1520-1785; evangelikus.hu

Az Érdekességek a megyei könyvtár muzeális gyűjteményéből sorozat korábbi cikkei:
- 1. rész: Rézmetszes városképek a 17. századból
- 2. rész: Széchenyi István: Magyar játékszínrül
- 3. rész: A magyarok krónikája 1488-ból
- 4. rész: Titkos nyomdahelyű könyvek
- 5. rész: Nemzetkarakterológia a 19. század közepéről
- 6. rész: Orvosbotanikai könyvek a 18. század utolsó negyedéből
- 7. rész: A 200 éve elhunyt Sándor István emlékére
- 8. rész: Az egészségről közérthetően a 18. század végén
- 9. rész: Az egészségről közérthetően - prózában és versben - a 19. század elején
- 10. rész: Magyar tudósok az északi sarkkörön túl
- 11. rész: II. Pius pápa nyomtatott levelei 1481-ből
- 12. rész: Gyógyítás és orvosi tanácsok a 16. század legelején
- 13. rész: A magyar jakobinus mozgalom ítéletei
- 14. rész: Ecker János győri lokálpatrióta polgár kortörténeti naplói az 1847-1850 közötti évekből 1.
- 15. rész: Ecker János győri lokálpatrióta polgár kortörténeti naplói az 1847-1850 közötti évekből 2.
- 16. rész: Ecker János színházi naplói (1841-1849)
- 17. rész: Az Aurora irodalmi almanach (1822-1837) és az Aurora-pör (1833-1834)
- 18. rész: A Viczay-család hédervári éremgyűjteményének katalógusai
- 19. rész: A Pesti Nemzeti Teátrom felépítésének szükségességéről – hexameterben
- 20. rész: A fertődi Esterházy-kastély leírása 1784-ből
- 21. rész: Az oktatás szabályozása 1806-ban, azaz a II. Ratio Educationis
- 22. rész: Pezsgő a „szőlő égi nedve”, avagy pezsgőreklám 1830-ból
- 23. rész: II. József büntető törvénykönyve

- 24. rész: Protestáns Bibliák
- 25. rész: Protestáns segédkönyvek a Biblia tanulmányozásához
- 26. rész: A vallásgyakorlás könyvei: protestáns imádságoskönyvek

2017.08.21