326

„Szent királyunk példáddal vezess...”


ruschek01-szent-istvan

Húsz esztendeig tartó zárva tartást követően, 1893. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony ünnepén hálaadó mise keretében nyitotta meg kapuit a Schulek Frigyes által pazarul felújított budavári Nagyboldogasszony-, más néven Mátyás-templom. Öt nappal ezután, Szent István napján Vaszary Kolos hercegprímás celebrálta az ünnepi misét, ezt követően pedig Ruschek Antal győrszigeti plébános mondott ünnepi beszédet.

Felkérésének körülményeiről nincsenek ismereteink, de szónoklatát számtalan korabeli újság méltatta. A Pesti Napló szerint „nagy figyelem közt, hallgatóinak lelkét mélyen megkapó és nagy hatású hazafias beszédet mondott”. A Magyar Hírlap következőképpen írt: „Ruschek, mint kiváló szónok, már is országos hírű. A Győrben elmondott böjti prédikáczióival az ország első rangú hitszónokai közé emelkedett…. A prédikálószéken nem csak pap, hanem modern ember is és ezzel éri el azt a hatást, hogy igéi nem vesznek el a templomfalak visszhangjában.”. A Nemzet című lap azt írja: „Mostani, Szent István-napi beszédében Ruschek Antal felülmúlta eddigi sikereit.”. Az újságok kisebb-nagyobb terjedelemben idéztek az elhangzottakból, s még ebben az esztendőben Budapesten megjelent a kiadvány egészét tartalmazó füzet is.

Most, az ünnep alkalmából teljes terjedelmében mi is közzétesszük néhai Ruschek Antal (lent a képen) nagy sikert arató beszédét. A stílus talán avíttas, a helyesírás régimódi, de hisszük, akad a leírtak között számos ma is érvényes gondolat:

Oh dicsőséges szent Jobbkéz, Melyet magyar óhajtva néz. (Régi magyar ének)

„Múlt idők áldott emlékei között, jövőbe néző lélekkel üljük a napot, mely évről-évre fényes ünnepléssel köszönti az apostoli szent királyt, s hevíti élénkebb dobbanásra a magyar nemzeti közérzést. És e templom, melynek alapkövét törökverő hősök imádságos keze rakta, s melyet ím a tőlök átöröklött áhítat új díszszel övezett; — ős Budavár levegője, melybe századoknak megszentelt dala vegyül: Oh dicsőséges szent Jobbkéz, melyet magyar óhajtva néz; — az ország főpapja az oltár zsámolyán, körűle a nemzedékről nemzedékre megújhodó kegyelet, — de főképp maga e dicsőséges szent Jobbkéz: — ma mind mind arra munkál, hogy e köszöntés az apostoli szent király felé minél lelkesebb, s a feldobbanó magyar nemzeti közérzés minél melegebb, minél igazabb legyen. És ha e soká néma szószék első igéje is, a bölcselkedés mélyére le nem bocsátkozva, sem a politika által ingatag magasságba nem ragadtatva, e szent Jobbkéz előtt állapodik meg, hogy áldja, köszöntse a szent királyt, és hallgatva a nemzeti közérzésnek, mint egyetlen szívnek feldobbanását, tartósabbá, igazabbá, öntudatossá igyekszik tenni annak hevét; — ha ez ünnepi szó Isten igéje, s együtt a magyar szív beszéde akar lenni, nem hivatását kicsinylem én e szónak, inkább a magam gyengesége aggaszt.

Kimondva kevés, megtéve nagy, miről szólni akarok. Első szent királyunk tiszteletére, példája követésére: hazánk szeretetére hívlak ma titeket — e nekünk szent föld polgárait — kivétel nélkül mind; s ha talán a nyelv, melyet anyánk ajka beszélt, s a vallás, melyért apáink szíve hevült, megkülönböztet is egymástól: e dicső király tiszteletében, hazánk szeretetében, korlátot közénk nem állíthat.

Üdvözítőm evangéliumi példája szerint, nem azt keresem, a mi minket elválaszt, vagy éppen messze vet egymástól, hanem azt beszélem, a mi közelebb hoz és erőnkben egyesít. A hazaszeretet igéjét hirdetem az evangéliumok alapján, az Úr Krisztus és szent István példája fényében. Dogmáját beszélem a hazafiságnak, egyúttal tanítását az én anyaszentegyházamnak, mely midőn szent István homlokát — a királyi korona után — a szentség fénysugarával övezi és helyét Isten társaságában jelöli ki, — jobbágyot, királyt arra int, hogy István szellemében szeresse a földi hazát, melyhez való munkás szeretete, Isten országában is elnyeri a maga jutalmát.

De nem fölösleges-e manapság a hazafiságról ejtni szót? Ki az, ki napjainkban erre nézve tanító szónak érezné szükségét? — Hazafiságtól viszhangzik széles e haza levegője, ezeren ismétlik ezer változatban, — de hányan foglalják szavukba igazi fogalmát, hányan követik tetteikben követeléseit? Azt a hazaszerető érzést kivánom én emlegetni, mely nem nagy szavakban, érzelgésben olvad fel, hanem a krisztusi tanok vezérlete alatt gyakorlati munkásságban érvényesül, — Isten kezéből várva úgy földi sikereit, mint örök jutalmát. Mondva kevés, — megtéve nagy! Szent István könyörgése esdjen erőt szavaimnak, s termékenyítő szent malasztot a jó szándékú sziveknek.

Mi a haza? Gondolat, mely milliók lelkében él, érzés, mely ugyanannyi szivet hevít; múlt, s benne az emlékezés mosolygó vagy komor képei; az egykor vértől ázott, most kenyértermő föld, a síkság, a hegy, a folyó és tenger; a templom, mely apánk-anyánk frigykötését látta, az oltár, mely értünk könyörgő imájok szavát elleste; a sírhalom, mely alatt nyugvó csontjaik porlanak; a családi kör, gyermekörömeink, az ifjú kor gondtalansága, a hitves szerelme; a közös bú, bánat és öröm, — gyász és dicsőség, ⸻ a nyelv, melyen először ejtők ki szülő anyánk, teremtő Istenünk nevét,—bölcsőnk, mely egykor ápolt, sírunk, mely majdan eltakar.

És mi a magyar haza? Ezer éves valóság! Az anyaföld: Kárpátoktól Adriáig! — A múlt homályában: Árpád, s a Hadúrra esküvő vezérek, István, az alkotmány szerző király, a hithirdető apostol, koronájának hosszú sorban örökösi; a szabadságért együtt küzdő nemzetiségek; a csaták riadója: Kenyérmező és Mohács, a hősök, kiket megölni lehetett, de legyőzni nem; — maga a szent korona, a háromszínű zászló, a címer, s benne az apostoli kereszt, az alkotmány és törvény, a szabadság és a törvényes hatalom; a magyar nyelv édes zenéje, — iparunk, művészetünk, irodalmunk, költészetünk, szent vallásunk: ereklyéink, e templom, e szent Jobbkéz; az oltáron: Nagyasszonyunk pártfogása, tövében az imádkozó nemzet: szóval az elmúlt ezer év minden búbánata, vigassága, erkölcse, bűne, intézménye, története együttvéve mind, s a jövő ezer évhez fűződő minden reménység: íme ez a magyar haza, — magyarok: íme ez a mi hazánk! Erről a hazáról hirdetem én, hogy szeretnünk keresztény kötelesség, ⸻ a mint ezt isteni vallásunk alapítója, Krisztus Jézus szent példájával előírta, és a mint szent István király ez isteni példa nyomán híven gyakorolta.

Példaadó Isten! nem mondtam-e sokat e szóval? Az evangéliumokban én nem olvasom, hogy Jézus, mint ma annyian, szüntelen a hazát emlegette; arról sem veszek hírt általok, hogy Jézus élére állt egyik vagy másik pártnak, s a haza nevében folytatott és sikerrel nem biztató küzdelmeit diadalra segítette! És mégis: az ő isteni példája és tanítása, munkás, hazafias érzése lett a valódi keresztény hazaszeretet typusa.

Bár isteni végtelenségét az egész mindenség sem korlátolhatja, de amikor Istensége az emberi test a egydarab föld határai között jelenik meg, — a földön járó Isten, választott nemzetéhez, hazájához ragaszkodó érzéseit, szóban és cselekedetben lépten nyomon megmutatja. Nem is említem Jézus isteni tanítását a felebaráti szeretettől, a kölcsönös segítség, hála és egymás iránt való igazságosság kötelességéről, melyeket utóvégre is leginkább a velünk egy földön élők iránt gyakorlunk, melyek által Jézus Krisztus az ó szövetség népeinek kegyetlen hazaszeretetét megtisztítván a keresztény erkölcs magasságára emelte; ⸻ nem beszélem el Jézus szent ajka igéit a szabadságról, egyenlőség és testvériségről, — hisz összes tanításait ismételnem kellene, ⸻ amely fogalmaknak addig elrejtett értelmét, a hazaszeretet érdekében ő nyilatkoztatta ki a csodálkozó világnak; csak egynéhányat ragadok ki amaz apró, személyes vonások közöl, minőket az evangélium majd minden lapján találok, s melyek lelkem elé rajzolják Jézus isteni képét a hazafiság keretében.

A hol született, Zsidóországban tölti Jézus teljes életét, s azt az időt, melyet Heródes haragja elől mentő édesanyjával Egyptom idegen földén él, a számkivetés napjaiként jelzi az evangélium. Már a tizenkétéves gyermek, hazája fővárosába, Jerusalembe kívánkozik, s övéitől elszakadva, még három napot tölt a templomban, mely amint Isten háza, egyúttal a zsidó nép hagyományainak, nemzetiségének, nyelvének őre, palládiuma volt.

Mikor harminc esztendős korában megváltói hivatását kezdi betölteni, isteni tudása minden szavával, csodatevő hatalmának összes áldásaival hazája népét kínálja először. Vallását, egyházát, az egész világ számára alapítja ugyan, de abba is, minden mások előtt, az ő nemzetét hívja meg. Szinte megdöbbentő az erős korlát, melyet Jézus, honfitársai s az idegen között felállít. Íme kész szívességgel ezreket gyógyít; s mikor az idegen, kananei asszony kéri tőle leánya gyógyulását, mit sem válaszol, s a sürgető szóra is szokatlanúl kemény beszéddel felel: Nem küldettem, hanem csak Izrael házának elveszett juhaihoz. Nem jó elvenni a fiak kenyerét. ⸻ Tehát mindenekelőtt Izrael, az édes haza s annak fiai ! — De a mit megtagad Jézus az idegennek, hitből fakadt könyörgését az édes anyának szívesen teljesíti. Honfitársainak könyörtelenségét az idegen szamaritánus példájával szégyeníti meg; hitetlenségöket az idegen kafarnaumi százados élő hitével ostorozza: Bizony mondom nektek nem találtam ennyi hitet Izraelben. Hangján szinte átrezeg a hazafiui fájdalom, mikor folytatja panaszát: Sokan eljönnek majd, napkeletről és napnyugatról és letelepednek Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal, az ország fiai pedig kivettetnek a külső setétségre. ⸻ S mikor a tíz meggyógyított bélpoklos közöl csak egyetlen — a szamaritánus — tér vissza hálát mondani neki, szinte keserűen említi: Nemde tizen tisztultak meg ? és kilence hol van? Nem volt, ki megtérjen és dicsőséget adjon Istennek, hanem csak ez idegen nemzetbeli.

Mikor pedig a tékozló fiú történetét beszéli el, ki atyjától kikövetelte örökségét, mintha a fiú bűnét azért is súlyosabbnak látná Jézus: mert, úgymond, összeszedvén mindent, messze ⸻ idegen — tartományba méné, és ott eltékozlá örökségét. És ha én Jézus hazaszeretetének tökéletes képét akarnám megrajzolni, meg kellene elébb számlálnom Jézus földi életének minden percét, lelke gondolatát, szive dobbanását, tanítása szavát, hatalmának minden csodáját, — cselekvését, imádságát, — mert mindezekben ott ragyog a földi haza szeretete, ölelkezve az égi haza szerelmével, ott fénylik ez egygyé olvadt kettős érzés regulája: imádkozzál és dolgozzál!

Igen, keresztény magyarok: az imádságos és dolgos kéz, mely munkától fáradtan kulcsolódik buzgó imádságra, — ez a Krisztus Urunk által tanított és gyakorolt hazaszeretet szent symboluma. A vallás által megszentelt munka, az istenfélelem edző erejével végzett kötelesség, — ezt teljesítette és avatta hivatásunkká Krisztus Jézus. S ezek, az ő munkás életén által vonuló, sokszor szinte el-elvesző hasznos és áldásos foglalkozások, melyek nem is kívánnak a hazaszeretet műveiként csodáltatni, bizonyára éppen oly értékes tanúságai az Úr Jézus hazaszeretetének, mint maguk a szent könyek, melyeket isteni szivéből a haza pusztulásának gondolata fakasztott, s a rémes kiáltások, melyek mint zokogó jósigék hirdették előre a szülőföld veszedelmét: Jerusalem, Jerusalem, reád száll minden igaz vér, — pusztán hagyatnak a te házaid.

Sőt többet mondok! Mikor Jézus életének ez apróbb- nagyobb cselekedeteit mennyei Atyja dicsőségére és embertársainak üdvére végezte, hazaszeretetének épp oly magaslatán állott, mint mikor a keresztfán bevégezte legnagyobb cselekedetét, mikor „meghalt a nemzetért” s betölté Kaifás főpap prófétai szavát: hasznosabb, hogy egy ember haljon meg a népért, mintsem az egész nemzet elveszszék.

Mert nem nagyobb dolog meghalni, mint élni tudni és akarni a hazáért. Íme ilyen az evangélium szelleme, ilyen Krisztus Jézus hazaszeretete, ez az általa alapított egyháznak tizenkilencszázesztendőn át hirdetett tanítása.

És ilyen szellemben élt, ennek a példaadó Istennek nyomában járt szent István oly apostoli buzgósággal, hogy maga is példaadó szentje lett nemzetének. Istenfélő, munkás hazaszeretetének fénye magasra sugárzott, hogy a századok alantjáró homálya el nem érhette; s ebből a fényforrásból nyerheti a hit világosságát s a munka melegségét egész a mai napiglan minden magyar, ki hazáját istenfélő munkás szeretettel kívánja szolgálni.

Krisztus Urunk Péterre, erős kőszálra alapítá anyaszentegyházát; szent István király magára az Ur Krisztusra, az evangéliumi szegletkőre, s a szeretetnek Krisztus által hirdetett szent vallására építé országát, s hogy föntartásában a később kornak is része legyen, az evangéliumi jelszót: imádkozzál és dolgozzál, a saját példája aranyával zománcozva be, az imádságot és munkát, a gyakorlati hazaszeretet törvényeképp hagyta örökül nemzetének.

De szent Istvánnál e szó: imádság, nem a szűkebb körű fogalmat: a térdeplő embernek Isten irgalmát kérő beszédét jelzi, hanem magát az imádság szellemét, mely meghajol Isten előtt; az élő hitet, melynek Jézus hegyeket mozdító erőt igért; az Istenfélelmet, minden bölcseség kezdetét és koronáját; az evangélium kovászát, mely üdvös erjedést támaszt a szívben; a vallásos meggyőződést, mely az értelem és akarat erős védő gátja az élet viszonyai, a szenvedély rohamai közt, — s mely neveli a csatatér hőseit, a közélet óriásait, a tiszta becsület példaképeit, a családok őrzőangyalait, a haza hívséges fiait és leányait. Ez imádságos hitnek volt ikertestvére a szent király életében: a munka. Egy forrásnak kettős vize, egy fának két gyümölcse, István lelkének egymást ölelő gondolata, szent kezének együtt járó áldása.

Az a munka, mely nem rabszolgaság, hanem Isten akaratából élethivatás; melyre úgy születik az ember, mint a madár a repülésre, mely anyagi bár vagy szellemi, Isten nevében kezdve, Isten áldásával befejezve: testünknek kenyeret-egészséget, lelkünknek örömet-békeséget, erőinknek gyarapodást, vétkeinknek bocsánatot, önmagunknak jólétet-becsületet, felebarátunknak segítséget, Istennek dicsőséget, tehát a hazának is fönmaradást biztosít.

Szent István fényes alakját a nagy történetíróknál megragadóbb vonásokkal, jellemzőbb színekkel festeni, — élete szentségét, munkásságát: hazája szeretetét, ékesen szóló elődeimnél kifejezőbb beszéddel magasztalni, sem erőm, sem törekvésem. De megcsodálom én is az ifjú hőst, midőn alig kilépve a keresztség tisztító vizéből, áthatva az evangélium megújító szellemétől, — mint apostol és király ⸻ ma keresztet emel, holnap kardot ránt, majd Isten házának rakja fundamentumát; törvényt szentesít, alamizsnát oszt, egyesek mai boldogságát, országa jövő szerencséjét alapítja; megbocsátó áldással fizet az órgyilkosnak, —s a fiúvesztés keserű könyeit törölgetve, szent megadásának ma is szivreható példájával vigasztalja utódját, a szintén fia vesztén, trónja örökösén szomorgó királyi apát.

Mint imádkozó apostol, vágy mint munkás király volt-e nagyobb, elhatározni nem tudom, hisz megválasztani még azt sem tudom, hogy nagy cselekedetei közöl, melyik munka s melyik imádság? de azt nyilván látom, hogy minden dolga az Isten fiától eltanult hazaszeretetéből fakadt, azért lett valamennyi örök és halhatatlan, amint örök az Isten, és halhatatlan a szeretet. De István élete folyásából, törvényeiből, intézkedéseiből, egyéni, családfői és királyi jelleméből, melyeket a magyarok ezeréves története fényes sikerek által igazolt,— azt is megtanulom, hogy az egyéni és nemzeti boldogságnak ma sincs állandóbb, biztosabb alapja, mint a melyét szent István talált: az Úr Krisztus Jézus, ⸻ s a gyakorlati hazaszeretetnek ma sincs más regulája, mint az egyszerű törvény: imádkozzál és dolgozzál. Imádság és munka, hit és haladás, istenfélelem és emberszeretet: — bármelyiket- feledi el az egyén vagy a nemzet, meginog boldogságának, hazaszeretetének alapja, mert a szegletkövet: Istent és törvényét büntetlenül szétdarabolni nem lehet. Imádság munka nélkül: nem igaz gyöngy; munka imádkozó gondolat nélkül: súlyos rablánc; ⸻ örömül Istennek, áldásul a hazának a kettő — imádság és munka —csak együtt szolgál.

S mert ez ezredvégikor az egyéni, a családi, a nemzeti boldogulás, s ezzel a. valódi hazaszeretet forrásául Istent megismerni vonakodik: azért oly kevés az igazság szeretetünkben, békeségünkben, boldogságunkban, s azért oly ijesztő az ámítás, békétlenség, gyűlölség a szivekben, családokban, nemzetekben.

S mert az ezer év végén is igaz, mit szent István a kezdetén vallott: Nincs másban senkiben üdvösség, mint a Krisztus Jézusban, — a tőle való elfordulás, a krisztusi tanok és intézmények kivetése az egyén gondolkozásából és tetteiből, a család szokásaiból, a társadalom törekvéseiből, a nemzet életéből, szomorú következetességgel visz egyént, családot, nemzetet a végzetes úton, mely nem az imádság által megszentelt munka, nem a valódi hazaszeretet útja, s melynek végén nem is szent István boldogsága, dicsősége várja az érkezőt.

De a mai ünnep örömhangjait ne zavarja meg a hazafiúi aggodalom komor szava. A Te ékesen szóló beszédedet lesem el inkább és adom tovább, oh dicsőséges szent Jobbkéz, mely időt múló állandóságodban a gyakorlati hazaszeretetnek vagy symboluma és hirdetője. Te tanítod: hogy Isten nélkül nincs igaz állandó hazaszeretet, legfölebb önző ragaszkodás a szülőföldhöz addig, míg az kényelmet és élvezetet, vagyonunknak gyarapodást és oltalmat, személyünknek rangot, méltóságot biztosít.

Te beszéled: hogy az egyház, melynek híve lettél, s hívévé tetted nemzeted, melytől koronádat nyerted, s oltára előtt Isten szűz Anyjának visszaajánlottad, ⸻ egyházunk nem ellenzője a földi haza szeretetének, hanem a honfierény élő forrása inkább és dajkáló szelleme. Te oktatsz rá: hogy az istenfélő munka, a hazaszeretet eszköze szerez nekünk, hazánknak boldogságot, mert, a jószándéku munka fáradsága mulandó, áldása örök, míg a renyhe élvezet gyönyöre szétfoszlik, s megmarad belőle az átok. A Te példád hirdeti: hogy nem nagyobb dolog meghalni, mint élni a hazáért. Taníts tovább is példád erejével, vond magadhoz néped nagyjainak, országod minden polgárainak tekintetét, mert mint a költő dallá:

Szent kéz, te voltál, a ki őseinknek
Kardos kezét imára kulcsolád.
A zord harcok terét felszántva, vélök
Békés munkákban tétetél csodát. —
Szent olvasódnak lehullt drága gyöngye,
Karunk imára durva, kardra gyönge.
Szent kéz ne hagyj el! most is összetett
Kezekkel fordul hozzád nemzeted.

(Szávay Gyula: A szent kézhez)

A hazát szerző és védő ősök munkatere a csatatér, szerszáma a kard volt. A hazát fentartó utódok keze a fegyvert csak a védelemre tartogatva, inkább a napi munka szerszámait forgatja, — a tudós a könyvet, az író a tollat, a jogvédő a törvényt, a művész az ecsetet, a vésőt, a föld vagy ipar munkása a maga munkája szerszámait, — kiki Isten rendelése szerint.

És ha ez utódok, szent István példáján indulva, a királyi bizalomra méltó ősi erények paizsa alatt, az istenfélelem és tisztes munkásság műveiben fáradoznak, ha tettel inkább mint szóval szolgálják a hazát: szerelmök a haza iránt épp oly szent, értékes és újabb ezredéves életet kiérdemlő, mint az ősöké volt, kik omló vérök piros pecsétjével erősítették meg hazaszeretetök bizonyító levelét.

Hogy földi hazánkat ily megtisztult érzéssel szerethessük, s e szeretet jutalmául hazánk boldogságát egykor, az örök haza dicsőségéből, szent István társaságában szemlélhessük: szent királyunk, példáddal vezess, Nagyasszonyunk oltalmaddal istápolj, Istenünk malasztoddal segíts!

Ámen.”

B. E.

A felhasznált képek:
Mátyás templom - Rauscher Lajos rajza közkincs
Szent Jobb – Tull Ödön rajza közkincs
Szent István – Bécsi krónika illetve Képes krónika közkincs
A szószék a Mátyás templomban található, a kép közkincs

2017.08.20
5