A Fagyott májusról jó előre tudni lehetett, hogy legfontosabb, a cselekményt is alapjaiban meghatározó helyszíne egy erdő. Isten háta mögötti, fenyegető(vé váló) tájakat és az embert, az emberi elmét eddig a magyar filmben Janisch Attila hozta össze a legkomplexebben Árnyék a havon, Hosszú alkony és Másnap című műveiben. Mivel Lichter filmjének plakátján egy fákból összeálló emberi agy látható, esélyes volt, hogy az alkotó a janischi úton indul el, de a Fagyott május sokkal zsigeribb hatású, mint Janisch Attila említett, erősen asszociatív, az elme mélyére hatoló, alapvetően mégis nagyon intellektuális filmjei.

A lineáris cselekménynél mindig fontosabb, algoritmusszerűen bekövetkező véres eseményeivel, hangsúlyos effektjeivel, a látvány (akár a rengeteg vér, akár a szörny képi megjelenítése) előtérbe helyezésével a horror az összes zsáner közül a „legkísérletibb”, így nem túl meglepő, ha egy kísérleti filmes ezt választja bemutatkozó nagyjátékfilmje műfajául. Lichter pedig nem oly módon szabja magára a választott zsánert, hogy a sztori felől közelítve dekonstruálná (ami pedig logikusan adná magát, hiszen a rendező eddig még nem készített történetmesélő filmet), hanem abból indul ki, hogy a horror hatásműfaj, így sorra veszi és a végsőkig viszi annak több hatáselemét – ettől persze a dekonstrukció ugyanúgy megvalósul, ám ennek folyamán létrejön egy műfaji szemüvegen át nézve is élvezhető (azaz zsigeri rettegést kiváltó) horrorfilm.

Az alkotó eddig szó szerint found footage nyersanyagokkal dolgozott, hiszen archív felvételek, Super8-as relikviák, régi home videók, egyéb „talált tárgyak” segítségével hozta létre olyan rövidfilmjeit, mint a Rimbaud utazásai által ihletett Rimbaud, a roncsolt képek és adásszünetjelek mögül előbújó Bruce Lee-t bemutató No Signal Detected, az egy régi osztálykirándulás emlékeként előkerült magnókazetta bájos és trágár hanganyaga alá képi illusztrációt varázsoló Kazetta vagy a közepes hosszúságú (40 perces) Éjszakai előadás.

Utóbbi művét Lichter a Fagyott májushoz hasonlóan avantgárd horrornak titulálja, ám ez maximum buñueli értelemben tekinthető horrorfilmnek, inkább csak a horror látványelemeit használja, míg a Fagyott május, ha nem is szokványos, de minden szempontból szabályos horrorfilm. A zsáneren belül még konkrét alműfajban is el lehet helyezni: a found footage horror utóbbi években ismét népszerűvé vált szubzsánerét valósítja meg – azaz Lichter a korábbi, szó szerinti talált nyersanyagok után ezúttal a fikció keretein belül nyúl a found footage elemeihez.

Esetünkben a found footage egy Commodore 64 számítógépen begépelt szövegoldalak sokaságát takarja, a Fagyott május névtelen főhőse ugyanis a film posztapokaliptikus világában zajló bolyongásai egy pontján talál egy ősrégi komputert, így az általa leírt, majd discre mentett visszaemlékezések a szemünk láttára jelennek meg a kilencvenes évekből jól ismert kék háttérben. Mivel a filmnek van ugyan elmesélhető cselekménye (sőt egy csavar is a végén), mégis nagyon kevés információt tár fel a néző előtt, így ezeket a fokról fokra adagolt történetmorzsákat olyan éhesen lessük, mintha a mi életünk is ezen múlna, nem csak a főhősé.

A Fagyott májusban ezenkívül szóba kerül egy valaki más által írt napló is, amiből a központi figura több sort is idéz, ráadásul a film végén a maga tárgyi valójában is megláthatjuk, így mondhatjuk, hogy Lichter műve még a „found footage a found footage-ban” bravúrját is megvalósítja. A fentebb említett kék beszámolók egyébként van, hogy teljesen elválnak az utánuk következő képektől, van, hogy a képek az olvasott sorokat illusztrálják, de mindenképpen önálló, nyugtalanító hatáselemként működnek, és zaklatott ritmusukkal bizonyos módon tagolják is a filmet.

Az igazi zsigeri hatást azonban nem ezzel, hanem a mozgóképpel (és az alá kevert hanggal) éri el az alkotó. Ehhez két legfontosabb eszköze az információ visszatartása és a nézői azonosulás száz százalékos megvalósítása. A Fagyott május ugyanis végig szubjektív kamerával dolgozik, az utolsó jelenetet leszámítva főhősét egyszer sem látjuk, hiszen végig az ő szemével figyeljük az eseményeket. A film alternatív valóságában a kelet-európai rendszerváltások nem zajlottak le sikerrel, így az 1990-es „összeomlás” utáni világban teljesen magára maradt központi figura egyedül próbál túlélni egy totálisan elnéptelenedett környezetben – ahol, ha mégis találkozik valami emberi élet nyomaival, az csak még fenyegetőbb.

Mi is csak a főhős szűkös információival rendelkezünk, a szemszögbeállításnak köszönhetően pedig csökkentett látását is magunkévá tehetjük. Az információt ugyanis nemcsak a sztori szintjén tartja vissza a rendező, hanem oly módon is, hogy a sötét erdőben bolyongva, hősünkkel együtt, szinte semmit sem látunk. Ilyenkor a hang válik kulcsfontosságúvá, a különböző zörejekből, a lépések zajából tudunk egyáltalán következtetni arra, mi is történik. Mindez őrjítően hosszú ideig (nagyjából a játékidő harmadáig) kitartva olyan elképesztően hatásos, hogy az arra fogékonyak szabályos gyomorgörccsel nézhetik végig a történéseket.

A Fagyott május nagy találmánya tulajdonképpen az egyik legfontosabb horrorelem, sőt az emberi természet egyik alapvető működési mechanizmusának végsőkig való hajtása, nevezetesen, hogy az kelti a legnagyobb félelmet, ha nem tudjuk, mi fog történni. Lichter filmje így anélkül válik félelmetessé, hogy bármi félelmeteset mutatna (vér például egyáltalán nem látható benne). A Fagyott májusnak nincs szüksége rá, hogy bármit is megmutasson, mivel a szubjektív kamera és az információhiány összekapcsolása után már pusztán az rettegéssel tölti el a nézőt, ha meglát egy házat, vagy ha hangos ajtócsapódást hall.

Ráadásként a film a már említett erdőben, azaz ősi, misztikus, rejtélyes helyszínen játszódik, amihez az ember talán már az idők kezdete óta kísérteties, gonosz, sötét eseményeket köt. Az alkotó jó érzékkel érzett rá: mindehhez nem kell simára csiszolt, a legapróbb részletekig kidolgozott történetet társítani, hogy tökéletesen működjön – elég felvázolni az alaphelyzetet, beledobni a főhőssel együtt szorongó, zavarodott nézőt, elszórni néhány történetmorzsát, majd a végén egy erős csavarral sokkolni, hogy garantált legyen az ideglelés, melynek során a történések legnagyobb része végeredményben bennünk, a mi fejünkben zajlik.

Lichter a tökéletesen működő horrorfilm megvalósítása közben saját magához sem válik hűtlenné. Miközben pereg a horror, eljátszik a jelentéssel, a reflexióval, önreflexióval is. Amikor például a főhős visszaemlékezéseiben az „azt hittem, színesebb lesz” sort olvassuk, az addig fekete-fehér kép színesbe vált, de több olyan utalás is van a szövegben, ami vonatkoztatható a filmen kívüli történésekre, a néző lelkiállapotára is („Úgy sokkolt minket a látvány, hogy még félni is elfelejtettünk”). Eközben a főhős gyerekkori emlékképei régi home videók formájában jelennek meg, a teljes sötétségben bekapcsolt zseblámpa fényköre pedig az ősfilmek maszkolási technikáját idézi – így mondhatjuk, hogy talált tárgyak újrahasznosításában és experimentális elemekben az alkotó új filmjében sincs hiány.

Habár a Fagyott május végére – a főhőssel együtt – teljesen elveszünk a film rengetegében, a rendező mégis kristálytisztán bizonyítja, hogy nem kell megijednünk, ha egy alkotásra a „kísérleti” stigma van rásütve. Hiszen ha az anyag jó kezekbe kerül, egy experimentális mű is lehet a szélesebb közönséget megszólító üzenet és kifejezetten műfaji élvezeteket hozó élmény.

Fagyott május
írta: Bartók Imre, Lichter Péter
rendezte: Lichter Péter
fényképezte: Gerencsér Dávid
vágó: Kovács Éva Vica, Gerencsér Dávid
zene: Horváth Ádám Márton, Tóth Kinga
hang: Lukács Péter Benjámin
interface design: Szécsényi-Nagy Loránd
producer: Harmi Gábor, Roger Deutsch, Lichter Péter, Osváth Gábor
szereplők: Pálos Hanna, Lichter Bertalan
gyártó cég: Boddah, Ottofilms
bemutató dátuma: 2017. május 5.

Vajda Judit
Forrás: filmkultura.hu