Magyarországon a képregény műfaja korántsem olyan elterjedt, mint az angolszász kultúrkörben vagy a franciáknál, a filmes adaptációk sem tudnak szélesebb körű ismeretekre építeni. E legújabb Pókember-történet mégis sikerre számíthat nálunk is, mert jól alkalmazott eszköztárral szól hozzá a tinédzsernevelés érzékeny témájához. Egy nagynénjével élő, árva serdülő esetében különösen fontosak azok az eszközök.

Az MCU (Marvel Cinematic Universe) kompakt tervezett világ. Az érzi komfortosan magát benne, aki a brand minden hatóterületén – képregény, figurák, filmfeldolgozások – beható ismeretekre tesz szert. Epizódonként is be lehet lépni az uni-, vagy éppen multiverzumba, visszamenőleg is meg lehet ismerni szereplőit, helyszíneit. A legújabb darab, a Pókember –Hazatérés legalább annyira csábít a felderítésre és a sci-fi-fantasyba emigrálásra, mint a sorozat ugyancsak remek nyitófilmje, a Vasember (2008, Jon Favreau). A Marvel vs DC Comics filmes adaptációk sorában mindkét epizód jelentős fegyvertény a célközönség, a tizenéves fiúk meghódítása érdekében. A versengésben a Marvel/Columbia-Sony-nak emellett már-már tisztességtelen előnyt jelent a képregénykarakterek alkotója, a 95. évében járó Stan Lee személyisége, aki a filmes adaptációkban is rendre feltűnik egy-egy ironikus cameo-szerepben.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

A bolygó-, civilizáció megmentő szuperhős felnőttvilágba az iskolai és tinivígjátékok bénázós poénjaival (újra-, s talán kissé túl)töltött Peter Parker-Pókembert az Amerika Kapitány – Polgárháború (2016, Anthony Russo, Joe Russo) vezette be az MCU-ba. A tizenhat éves karakter a húszéves Tom Holland tolmácsolásában a leghitelesebb gimnazista az eddigi hálószövő aktorok közül. Olyannyira középiskolás, hogy nem csak videojátékokat játszanak, de legóznak is barátjával, a humoros dagisrác Neddel (Jacob Batalon). A lenyűgöző Marisa Tomei személyében – adieu, decens szürke konty – is fiatalítottak, vele humoros, éretten szexi May Parker lépett a harcolós univerzum civil mellékszereplői közé.

A történet egészen az alapoktól az átlagemberek mindennapjait igyekszik követni. Adrian Toomes (Michael Keaton) és kollégái egyik napról a másikra elveszítik a munkájukat, mert a gigászok harcaiban tönkrement csodafegyverek bontását átveszi a Kármentesítési Osztály, amely Tony Stark, alias Vasember (Robert Downey, Jr.) érdekeltségébe tartozik. Adrian nem lát más megoldást: magára ölti a Keselyű-jelmezt (ironikus utalás Keaton nagy visszatérésére, a Birdmanre), s megélhetési bűnözővé válik. Négy évig egész jól megélnek a rablott fegyverek eladásából, a bankautomata-kifosztásokból. Az iskolájában folyton csúfolt, határozatlan, önbizalomhiányos Peter Parker akkor keresztezi a teljesen érthető okokból kényszervállalkozóvá lett társaság útját, amikor a Vasember óriási kitüntetésképpen gyakornokának választja. Az ajándékba kapott csoda-pókruha szuperkütyüjeinek segítségével addig sem csekély képességei megsokszorozódnak, s úgy dönt, ideje továbblépni az idős nénik segítése-jócserkészkedések szintjéről. Hiába inti atyaian a mestere, meg akarja mutatni, hogy képes felnőni a nagy pénzekért folyó harcokhoz. Ez a Pókember-variáció abban is újító, hogy Peter barátja, Ned csakhamar tudomást szerez a fiú másik életéről (beazonosítja a fiút a Youtube-videóiról), s a tét attól kezdve nem az, hogy Pókember mire képes magányos igazságtevőként, hanem az, hogy Ned képes-e segíteni őt, ahogyan a tévében látta a „számítógépes emberek”-től. Peter középiskolásként is menő lehetne, hiszen a szellemi vetélkedőkön rendre jól teljesít, szuperhős-teendői azonban meggátolják abban, hogy részt vegyen a nagy megmérettetésen. Ő „csak” a csapat életét menti meg, ez a tény azonban, fájdalom, nem lehet publikus.

A Marvel komplex tudatossággal építi képregényeinek filmes birodalmát. Módszerei közé tartozik a részről részre történő közönség-visszhang ellenőrzés, s annak a folytatásba illesztése is. Tetszést aratott az ifjú főhős felkonfja a Polgárháborúban, kapott hát önálló filmet. A Pókember – Hazatérés a kor coming of age divatjának megfelelően így elsődlegesen nevelődéstörténet lett. Az alcím („homecoming”) magyarításának nehézségét ebből az értelmezési szempontból is pontosan érthetjük. A Pókember valóban most „tér haza” saját jogon az MCU-ba, az angolul kevésbé tudók számára a jelentésnek az a metaforikus része azonban sajnos elvész, amely a konfliktusok összekapcsolódását és eszkalálódását eredményezi. Az ifjú Parker számára nagyon fontos, hogy az iskolabálra (a „homecoming” másik jelentése) a suli legmenőbb lányával, titkos imádottjával mehet, ám ekkor kiderül, hogy…

Természetesen nem lehetnek kétségeink, hogy egy olyan univerzumban, amelyben a bűnöző ellenfél elsődleges célja a családja eltartása, amelyben az iskolai tornaórán maga Amerika kapitány lelkesíti a tanulóifjúságot, s a történelmi alapismereteket az előző filmek eseményei jelentik, minden szépen rendbe tud jönni. Ez a biztonságérzet a saját, teremtett univerzum szeretetteli kifigurázásával párosulva a korunknak megfelelő ideális, boldog serdülőkor receptje.

Ne a memóriánkat okoljuk, ha néhány ponton összemosódni látszanak a karakterek, vagy elveszítjük a fonalat: a Marvel-képregények és -filmek karakterei nem különböznek markánsan a DC-próbálkozásoktól. Ami segíthet az elkülönítésükben, az az, hogy a DC-vállalkozások hajlanak arra, hogy jóval komolyabban vegyék magukat és a világmegváltást. A humorérzék, az irónia csekélyebb volta miatt hősieskedőbbek, azaz korszerűtlenebbek, s így, hangozzék ez bár paradoxonnak, sokkal kevésbé tudjuk komolyan venni őket.

Az MCU-darabok nem deklamálnak hősiesen, mint a legkirívóbb példa, a Batman vs Superman (2016, Zack Snyder) fő karakterei. A Marvel-adaptációsorozat középpontjában álló Amerika kapitány – A tél katonája (2014) epizód a lehető legegyszerűbben, nemcsak szuperhősökhöz mérten földönjáróan fogalmazza meg a szereplők világnézetének praktikus alapjait az árulások, átverések nehezen követhető eseménysorában. A sármos főhős az eligazítást váró kérdésre („Hé, Kapitány! Hogy különböztetjük meg a jókat a rosszaktól?”) nemes egyszerűséggel válaszol: „Ha lőnek rád, akkor azok rosszak.”. Ez bizony a Hitchcock-i MacGuffin nagyvonalúsága, inkluzíve a skót-felföldi oroszlánok elfogása. A legtöbb mainstream alkotáshoz hasonlóan A tél katonája is reagált az aktualitásokra. A zavart keltő, ellenséges Hydra szervezet olyan kiismerhetetlen, kaotikus világot alakított ki, amelyben az emberiség késznek bizonyul beáldozni a szabadságát a biztonsága érdekében, s ezt bízvást tekinthetjük a Snowden-ügyre adott válasznak.

Érdemes az utolsó percig hallgatni a Michael Giacchino jegyezte egészen kiváló filmzenét, mert a végefőcím-rajongók jutalomban részesülnek. A bónusz – s ez nem spoiler! – inkább visszamenőleges tartalmi önigazoló poén – kis gegben Amerika Kapitány a türelem fontosságáról forgat felvilágosító reklámfilmet. 2016 legtöbbet jövedelmező filmjének az Amerika Kapitány – Polgárháború bizonyult, benne az újratöltött Pókember-karakter bemutatkozásával. Feltehetően nem lesz ez másképp most sem, a Pókember – Hazatérés már a nyitó hétvégén a látogatottsági listák élére került. Sőt: a Pókember – Hazatérés azért lehet lényegesen sikeresebb, mint a szuperhősös filmek legtöbbje, mert olyan kérdést feszeget, ami egyaránt közelről érinti a tinédzsert és annak szüleit vagy gondviselőit. Hol a határ, mit tehet a felnőtt – és milyen felnőtt, maga a Vasember! –, hogy megóvja a képességei határát tesztelő gyereket, és mit tegyen a gyerek, ha úgy érzi, többre képes, mint a szülő gondolja, vagy, urambocsá’, mint a szülő maga. Aki nevelt gyereket, pontosan tudja, milyen nehéz helyén kezelni a szülő-gyerek (hatalmi) harcot. Gyerek nagy valószínűséggel mindenki volt, jó eséllyel emlékszik rá, mennyire tele volt kétellyel, ennek megfelelően az egója mikor éppen mekkora volt. Amikor nagy, akkor nála az az alap, hogy mindent jobban tud, kisujjból „megváltja a világot”. Az ő szemével nézve a felnőttek intése, a veszélyekre való figyelmeztetés sótlan sablonok sora lehet csak. A világnak persze mindegy, gondolja többnyire a felnőtt, ám a jobb érzésűek ezt igyekeznek humorral a fiatalok tudomására hozni. Például úgy, hogy megpróbálnak értelmet adni olyan közhelyeknek, hogy nem csak a szuperképességűeké a világ.

Pókember – Hazatérés (Spider-Man: Homecoming)
magyarul beszélő, amerikai sci-fi akciófilm, 133 perc, 2017
rendezte: Jon Watts
írta: Jonathan Goldstein, John Francis Daley, Jon Watts, Chris McKenna, Erik Sommers
fényképezte: Salvatore Totino
vágó: Debbie Berman
zene: Michael Giacchino
producer: Kevin Feige,  Amy Pascal, Stan Lee
szereplők:  Tom Holland, Robert Downey Jr., Marisa Tomei,  Donald Glover, Jon Favreau, Michael Keaton, Zendaya, Gwyneth Paltrow
forgalmazza: InterCom
bemutató dátuma: 2017. július 6.

Boronyák Rita
Forrás: filmkultura.hu