104

Az elmúlt hónapok világzenei termését szemlélve


vilagzene-langolo

A Lángoló Gitárok ismét körülnézett a világzene magyar nagyszínpadán, és öt csapatot gyűjtött össze, amelyek mostanában rukkoltak ki újdonságaikkal. Az Első Pesti Rackák, Marozsán Erika, Herczku Ágnes, Takáts Eszter, valamint a Csángálló ismét hozzák a megszokott színvonalat, így érdemes beléjük olvasni és hallgatni egy kicsit.

Felettébb megnyugtató a kép, elsősorban is rendkívüli sokszínűségével, a behatóbb ismerkedést követően pedig komoly érzelmi sűrűségben fürdőzhetünk. Érdekes kérdés, hogy ezeket a néha kifejezetten megrázó érzelmi mélységeket és magasságokat megelőzik-e a gondolati munkák, avagy sem. Persze ez általában is kérdés művészeknél, jellemzően ugye a mindenre ráhúzható „ösztönből csináltam”-mal találkozunk az interjúk során, úgyhogy most sem feltétlenül fejtjük meg csípőből a dolgot – de lehet, hogy ez a kérdés nem is foglalkoztat senkit rajtam kívül. Mindenesetre alább kifejezetten erős lemezekről lesz szó, remekmű-közeliekről, néhány esetben pedig ez már nem is kérdéses, de ennél több segítséget már végképp nem adhatok.

Az Első Pesti Rackák, alias a Ferenczi György vezette Rackajam most majdnem dupla lemezzel jött ki, azaz az egymás után kiadott mindkét lemezen ők muzsikálnak, és amíg a Ferenczi György 1-ső pesti Rackák: 69 (Gryllus, 2017) című fejezete a rendes soralbumokhoz sorolható, addig a Gryllus Dániel-Gryllus Vilmos-féle 69 (Gryllus 2017) értelemszerűen a híres muzsikus testvérpár albuma. Egyébként pedig az elmúlt téli amerikai utazás készterméke a két lemez (ami egynek indult közös jammelések tervével), nagyjából mindent együtt csináltak, míg a Rackák lemezén Gryllusék (és Russ Pahl) közreműködő, addig a Gryllus lemezen a Rackák (és Russ Pahl) számít közreműködőnek. Annyit még, mielőtt túltolnám a bonyolítást, hogy nem előzmény nélküli ez az amerikai dolog, a Rackák az igazi blues hangzáshoz 2015-ben szétnéztek Nashville-ben, és ott meg is találták magukat. Ki tudja, lehet, hogy nem is ők jöttek haza, hanem a nemezisük, és erre még rímel is, hogy azóta még lazábbak, elszálltabbak és lényegre törőbbek.

Arról a lemezről itt írtunk, és bár utána a tavalyi instrumentális lemez már itthon készült, a felvételeket kiküldték az ottani hangmérnöknek, és rávették Russ Pahlt, hogy arra is küldjön némi slide-olást. A téli utazáshoz tehát több szinten meg lett ágyazva, így nem is maradt más, minthogy a legjobb friss zenei ötleteiket és petőfis-betyáros szövegeiket összeeresztve megcsinálják az eddigi legjobb lemezüket. Úgy rémlik, rendszerint valami ilyesmit mondok, de nem tehetek mást, leküzdöttek már rég minden akadályt, ami meggátolhatná őket abban, hogy minden alkalommal a lehető legerősebb lemezüket vegyék fel. Ezt végül is bárki más megtehetné, ha minden szinten ennyire el tudná engedni a görcsölést, de örüljünk neki, hogy a Rackák legalább megcsinálják. A recept elsődleges hozzávalója a rockandroll nyelvezet anyanyelvi ismerete, de nem lenne elég ez a megnyerő formaiság, ha nem lenne egyrészt csordultig tele szívvel-lélekkel, másrészt ott a lehengerlő zenei sokoldalúság és a csúszós-gördülékeny hangszerelés is. Itt-ott egyébként már ez a Racka lemez is előrevetítette, mi várható a Gryllus-féle verzión, a két utolsó dalban Dániel és Vilmos már megszőtte a csakis rájuk jellemző hangulati hálót.

A Kalákás testvérpár albuma szintén a 69 címre hallgat, ami sok mindenre utalhat, de itt van Ferenczi György megfejtése: „Gryllus Vilmos és Dániel muzsikál rajta Russ Pahl-lal, nashvillei pedal-steel gitáros barátunkkal, és mi kísérjük őket... Vili bácsi Telecasteren és Sg-Gibsonon játszik, és Dani bácsi citeráját se hallottátok még így szólni, az tuti... Hippi zene a legtisztább értelemben, ezért 69 a címe… Valahogy nem véletlenül ebben az államban született a rock and roll…”. Már a felütés ereje minden kétséget elsöpör, és bár Kiss Anna Embersólyom című versét korábban hallhattuk ugyanezzel a dallammal megzenésítve, ilyen intenzitással, hátborzongatással és zsigeri kitárulkozással bizton nem. Az utána következő magyar népzenei attitűddel elővezetett Ej, homálya című blues pedig pont addig a mélységig vezet le erőnek erejével, ahol már csak abban bízhatunk, a kiutat is ismerik. És persze a kegyelem erői is működnek, dallamokkal és költészettel átitatott lelkületük nem is tűrné, ha nem lennének gondos vendéglátók ebben a teljes embert kívánó utazásban, így ha szórt fénnyel is, de felfénylik a mesevilág, majd a feltételezhető összes hangulat és emberi lépték, a legszemélyesebbektől a kozmikus távlatokig. A zenei témákban, a versek képeiben és ráhatásaiban is egy a fókusz: a folyamatos úton járás, a mindig tovább lépés mint élet-lényeg. Végső soron mindenben megtalálni az értelmet és a szépséget.

Nincs itt egyébként semmi eltitkolva, a Gryllus testvérek csak azzal foglalkoznak, amihez értenek, vagyis ők maguk is abból élnek, amit csinálnak, a gazdag életmű során tapasztaltak esszenciájából. Az persze külön szerencse, hogy ők merték az álmaik, tehetségük és kitartásuk mentén szervezni az életüket, így most is bebizonyosodott, hogy aki igyekszik az életét ön-azonosra hangolni, kiteljesedésével bevilágítja a környező világot is. És egy apró megjegyzés a végére: ki tudja, hogy szóltak volna ezek a lemezek, ha itthon vagy bárhol másutt veszik fel, és nem Nashville-ben, a rockandroll őshazájában, mindenesetre hajlamos vagyok elhinni, hogy ez volt most a lehető legjobb megoldás, mert a végeredményt hallgatva végül is könnyen hiszek. (Egyébként pedig az ikerlemezek borítóit egymás mellé helyezve megkapjuk egy Cadillac teljes szemből nézeti képét.)

Marozsán Erika második szólólemezét (Nem dobban a szív, 2017 Fonó) becézhetjük nyugodtan színészlemeznek is; most azt gondolom, ez háttértudás nélkül is eszembe jutna róla – egyebek mellett. Miben is áll ez? Hangulatában? Zeneiségében? A szövegek világában? Kitárulkozásában? Kikerülhetetlen manírjaiban? Talán ezek mindegyikében. Mindenesetre sokszínű, meglepően jó dalokat sorakoztató, három-négy ponton komolyabb magasságokba szárnyaló a produkció. Ami magasságok valójában emberi mélységek, valódi érzékenységek időtlenné táguló percei. Ezektől a röppenésektől az egész átnemesedik, néha forrósodik, miközben átlengi valami távolságtartó enyhe hűvösség is. Fura, mert így taszító is lehetne, mégis inkább vonzó. Talán ettől igazán színészlemezes az összhatás, ettől a távolságtartó előadásmódtól és színháziasságtól. Főleg az egyszerűbb, sanzonosabb, zongorakíséretes menetek, amik mintha színpadról szólnának, a hangkörnyezet láthatóvá válik, és másképp, mint a sűrűbb atmoszférájú folkosabb és az álompopos daloknál – külön dicséret Födő Sándor „Fodo” zeneszerző-muzsikus-zenei rendezőnek, ezt a szellős, de minden ízében telített és átható zeneiségű és csillogóan megszólaló anyagot nem lehetett könnyű megformálni.

Marozsán Erikának jól áll ez a sokszínűség, hallhatóan örömét leli a legkülönbözőbb hangulatok és reflexiók megszólaltatásában, amikhez jó szövegeket szállítottak kortárs költők és szövegírók: Szabó T. Anna, Borda Réka, Novák Péter, Fodor Sándor, Lackfi János, Varga Lívius, Kardos-Horváth János és Jónás Tamás. De nem csak emóciók szülték az albumot, a megvallás kérdőmondatait érdemes kijelentőmódban is értelmezni: „Magamnak is fölteszem gyakran a kérdést, vajon mi késztetett arra, hogy ismét mikrofon mögé álljak, és dalokat hívjak elő, sajátos szenvedéllyé gyúrva költők-szövegírók nekem szánt szavait és zeneszerzők dallamait? Talán a színészi függetlenség vágya, vagy mert a zene gyerekkorom óta fontos számomra? Esetleg a kihívás, hogy a gyomorszorító félelmet legyőzve, odaálljak a magányos mikrofon mögé a színpadon, mint egy extrémsport-kedvelő? Bár interpretálója vagyok csak a megszületett daloknak, valamifajta gondolatátvitel dolgozhatott, mert minden szó mintha az én belső, zajos vívódásaim leképzése lenne. A zenei fonalat Sándorral közösen, egymást inspirálva vettük fel, és tekergettük, de én csupán a háttérben, mint egy mindenbe belekotyogó árnyék voltam jelen. Íme hát, boldogan nyújtom át a sok óra gyümölcsét, kóstoltassék.”

A társkiadót váltó és átfazonírozott Hangzó Helikon sorozat újraindulásáról legutóbb itt írtunk, és ezt a soron következőt sem kerülhetjük meg: Herczku Ágnes és Novák Péter Lackfi János (Gryllus/L’Harmattan 2017) albuma igen vonzó, és nemcsak azért, mert szép és gusztusos ez a CD-nek legkevésbé sem kinéző karcsú kiadvány. Az Orosz István grafikáival illusztrált és a dalnokok kommentárjaival megtűzdelt Lackfi verseskönyv természetesen önmagában is működne, és miért is ne, hiszen vannak még páran, akik szeretik a jó verseket, azaz a jó könyveket. És most magam sem tudom, hogy ironizálok-e, mert így is, úgy is ugyanoda jutunk: kevesek játszótere ez az egész már rég. De lapozzunk, és örüljünk annak, hogy megjelennek még egyáltalán ilyesmik. A Lackfi versek itt és most nem egyféle zenei köntöst kaptak, Sinha Róbert zeneszerző-producer Novák Péter rockosabb énjét aktiválta (neki egyébként a közelmúltban szólólemeze is kijött a kiadónál).

A rock itt szélesen belakható játéktér lett, az alterockos kilencvenes évek éppúgy beköszönnek, mint a klasszikus mainstream rock, de közelebb vannak ezek a tételek a konceptzenékhez, mint a pophoz. Herczku Ágnes pedig egyértelműen folkos énjét hozta a közösbe, és nagyon jól tette, egyformán jól áll neki, amikor kifejezetten népdalos, vagy amikor sanzonos, és ami leginkább, az az elszakadás nagyjából minden műfaji kötöttségtől. Éppen elég nagy szakmai tudása és hatalmas tapasztalata van – mondhatjuk tehát, hogy csak a bátorság szükségeltetik ehhez, de hát mindig az legnagyobb falat. Ez a néhány dal, amiben ő a főszereplő, talán jobb, mint bármi egyéb, amit eddig szólóanyagként kiadott. Egyrészt pont azért, amire az előbb utaltunk, korábban talán túlzottan ragaszkodott formákhoz, hagyományokhoz, sőt, talán meglepő, de a megújuláshoz és az elszakadáshoz is, ami úgy látszik, sokkal egyszerűbben és szabadabban valósul meg akkor, ha egy másfajta produkcióhoz kell kapcsolódni. Már csak azt kívánhatjuk, hogy sok hasonló történjen még a részvételével. Ő megérdemli, mi pedig tovább gazdagodunk.

Takáts Eszter alapvetően popzenész a szó legtermészetesebb értelmében, még ha nem is egészen úgy, ahogyan ezt általában használjuk. Sőt, valójában még az indie vagy alternatív vonalhoz is nehéz kötni, és nem csak azért mert sajátos vagy öntörvényű – és az összes ilyenkor elsütött megkülönböztetés –, mert ilyetén módon tényleg mindenki más. Eszter viszont zseni. Zsenije egyrészt saját zenéjének, dalainak, szövegeinek, és ne is csodálkozzunk ezen a megközelítésen, mert egyszerűen nem feltétlenül ura mindenki saját világának és alkotásainak, és ezen gyakran még a tehetség sem segít. Eszter viszont úgy zseni, hogy tehetséges is, tehát az eleve nagyon jó dalait be is tudja lakni, és bennük teljes természetességgel mozog, közlekedik, él és álmodik. Lehet, hogy már az is kérdéses lehet, mit keres egy világzenei összeállításban, ezért mondom: a folkot úgy forgatta be muzsikájába, hogy az már rég nem szétszálazható, nála nincsenek rámutatható népzenei menetek, a „minden mindennel összefügg és harmonizál” itt sajátos jelentéssel bír.

A 2010-es évek környékén volt néhány kontúrosabban folkos albuma, körbejárt sokféle akusztikus megszólalást, aztán belevágott a Beat Bandbe, és bár a villanygitáros rockandroll is jól állt neki – már csak azért is, mert ahogy fentebb tisztáztuk, dalokban eleve zseni –, mindazonáltal kifejezetten örülök, hogy újraszervezte bandáját (Takáts Eszter és Zenekara), és megint szellősebb lett a zenei tér körülötte. Miközben a rockandroll sűrűsége továbbra is forrón perzsel, vegyük is gyorsan elő az új, Okozz engem másnak (Szerzői 2017) EP-t, és amikor a sok egyéb mellett a hetvenes éveket (is) beidéző lazán grúvos, kvázi-filmzenés popfelütés után a Gyakorlati szerelmes dal csehtamásos-bluesos szilajságába futunk, végleg rájövünk, miért léptünk mi rajongók is anno örök frigyre a rockandrollal. De ez még mind semmi ahhoz képest, mint amikor az EP-t záró Okozz engem másnak közben azt is megértjük, a zene még úgy is képes kihúzni a csávából, és megemelni, hogy közben nem enged a halálos ölelésből.

A végére viszont egy igazi folkcsapat maradt, a 2009-ben alakult Csángálló, számukra bár az autentikus gyimesi és moldvai csángó zenék és a balkáni népzene az irányadó, full akusztikus sounddal, mégsem mondható, hogy kevésbé lennének rockandroll csapat. Belőlük is süt ez az életérzés, és ezt elég könnyű levenni: onnan ismerszik meg legkönnyebben, hogy nem ijedt ipari tanulók óvatos és betanult muzsikáját halljuk, hanem itt minden zsigeri, folyékony, laza, de örvénysűrűségű. Lüktet, izeg-mozog az egész kavalkád, nyilván van, aki táncra perdül, vagy dudorászik önfeledten őket hallva, én például rögtön előveszem a ceglédi kannámat. Mostanában reggelente hallgattam a buszon is melóba menet ezt a debütáló lemezt (Fel az úton, 2017 Fonó), és persze nem volt kéznél a kanna, de nem vagyok biztos benne, hogy szalonképes formát mutattam közben. De nincs nagy baj, hasonlóképpen gondolják ők maguk is: „Hisszük, hogy a zene a közös nyelv az emberek között, s azt is, hogy e rohanó világban még mindig, mindenkinek szüksége van táncra, éneklésre és mulatságra. Ezáltal a megújulásra, mely szépíti a lelket s szellemet egyaránt.”

A Sára Csobán szaxofonos és Bősze Tamás ütős vezette csapat mára elismert lett a színtéren, sokat koncerteznek, és még ma is járnak gyűjteni, hogy ne veszítsék el a kapcsolatot az élő forrással. Nem tudom, hogy ezeknek köszönhető-e ez a minden kockaságot és esetlenséget nélkülöző húzós megszólalás és természetesség, vagy alapból ez jön a srácokból, mindenesetre úgy tűnik, ebben a műfajban övék most a legprimőrebb áru a piacon. Ha jobban belegondolok, már az elején is bennük volt rendesen a bugi, már a korai koncertjeiken feltűnt az a punkos flegmaság, ahogy a fellépést kezelték, így nem csoda, ha mára ilyen szinten beértek. A pörgős tánczenék mellett az énekes dalok a kedvenceim, de mire idáig értem a recenzióval, már többször lement az egész lemez (kéznél volt a kanna), és úgy döntöttem, nem emelek ki semmit róla, aki ezek után bármilyen indokkal lemarad erről a tripről, az kóros vérszegénységet kockáztat.

És hogy legyen egy énekes nóta is:

Rácz Mihály
Forrás: langologitarok.blog.hu

2017.07.21