Két éve volt egy koncertetek Budapesten az A38-on, milyen emlékeitek vannak róla?

Elsősorban arra emlékszünk, hogy nagyon fújt a szél, na meg arra, hogy mozgott alattunk a hajó, miközben játszottunk, ami nagyon furcsa érzés volt. Voltunk már egyébként Budapesten korábban is, tudtuk, hogy milyen szép, már csak azért is, mert én félig szerb vagyok, de Phillipp, a zenekar másik tagja is sokat járt a környéken. A buli nagyon jól sikerült végül, és rendesen meg is telt a koncertterem.

Miért angol nyelven írjátok a dalaitokat?

Azért, mert már a kezdetektől fogva nemzetközi produkciót akartunk csinálni, és világszerte szerettünk volna turnézni. Meg persze az is közrejátszott, hogy anyanyelvi szinten beszélünk angolul. Sokszor még angolul is álmodunk.

Egyszer meséltetek arról, hogy az egyik legnagyobb brit katonai repülőtér a kontinensen pont a lakóhelyetek mellett van. Hogyan hatott ez rátok fiatalként?

Phillipp Kelet-Németországból származik, és egy kicsit később érkezett Güterslohba, de én itt nőttem fel, és rengeteg brit barátom volt, egy csomó angol dolog vett körül. Ezek a srácok valahogy sokkal közelebb álltak a rock and rollhoz, vagy az alternatív és indie dolgokhoz, mint a németek, ők voltak az egyetlenek a városban, akik ismerték azokat a zenekarokat, amelyeknek a nevét mi a pólóinkon hordtuk.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Mennyire vagytok oda az amerikai kultúráért?

Az Egyesült Államok a második otthonunkká vált, én tizenhét éve járok Kaliforniába, de Phillipp is már öt éve megy oda rendszeresen. Az USA egy nagyon érdekes hely, érdekes kultúrával. Nem mondom, hogy jobb vagy rosszabb, mint az európai, egyszerűen csak más. Az amerikai őslakosok kultúrájának nagy rajongói vagyunk egyébként, szerencsére sokukat nevezhetjük barátunknak is. Saját maguk vagy a törzsük által készített ütőhangszereket is kaptunk tőlük, amiket imádunk használni a felvételeknél.

Lázadó kamaszok voltatok?

Igazából sosem voltam lázadó, mert egyszerűen nem éreztem ennek a szükségességét, mindig is jó kapcsolatot ápoltam az apámmal, ez ma is így van. Phillipp talán egy kicsit jobban lázadt, de nagy hülyeségeket ő sem csinált, legalábbis olyat, ami a mi szemünkben annak számítana. Persze mivel deszkások vagyunk, láttunk egy pár őrült dolgot, de amikor olyan káosz van körülötted, mint a mi esetünkben, akkor igazából egy normális, kilenctől ötig tartó munka tűnik őrültnek.

Melyik zenekar volt rátok a legnagyobb hatással? Egyszer azt nyilatkoztátok, hogy megtiltottátok egymásnak a zenehallgatást a lemezkészítés előtti időkben, hogy elkerüljetek bármilyen befolyást, de nekem mégis úgy tűnik, hogy a Black Keys hatott rátok. Vagy nem?

K*rvára nem. Egyáltalán nem is ismertük őket az utóbbi évekig, amikor igazán nagyok lettek. Mi tényleg saját magunk alakítottuk ki a hangzásunkat, annyi lehet, hogy hasonló hatások érték őket is, mint minket, de ez nem jelenti azt, hogy tőlük merítettünk volna ihletet. Nagyon szeretjük az olyan előadókat, mint a Stooges, David Bowie, a Beach Boys, a Smiths, a Beatles, a Cure, a Minor Threat, a Refused vagy a Velvet Underground, hogy egy pár klasszikust mondjak a szcénán belülről, de egy csomó hip-hopot meg popot is hallgatunk, Lorde-t, Fiona Apple-t, Sigridet például. Meg dzsesszt és klasszikus zenét is. Egyébként sokkal több olyan zene van, amit utálunk, mint amit szeretünk.

Egy csomót improvizáltok zenélés közben. Sokszor kell nekifutni egy-egy felvételnek, mire valami olyan sül ki belőle, amit szívesen raktok fel a lemezre?

Néha igen, néha nem. Általában mondjuk az első felvételt szoktuk használni, mert az igazi varázslat mindig akkor történik, amikor még friss és érintetlen a dal. Jammelni soha nem szoktunk, nem vagyunk mi professzionális zenészek, egyszerűen csak tudjuk, hogy mit szeretnénk, és találunk rá valami módot, hogy megvalósítsuk, még akkor is, ha ez mások számára teljesen rossznak tűnik.

Melyik a legjobb dal, amit valaha írtatok?

A Your Kisses Burn Like Fire, mégpedig azért, mert rengeteg ajtót nyitott ki előttünk, és ezzel örökre megváltoztatta az életünket.

Legújabb albumotok címe Home is a Heartache. Mi köze az otthonnak a szívfájdalomhoz?

Ez az érzés azért alakult ki bennünk, mert folyamatosan úton voltunk. Az albumot egy három évig tartó világkörüli turné után írtuk meg és vettük fel, ami közben igazából soha nem volt időnk arra, hogy feldolgozzuk, mi folyik körülöttünk. Az otthonunk ez idő alatt egy olyan hellyé vált, ami csak az ember fejében és szívében létezik, és egy idő után elkezdtük elfelejteni azokat a rossz dolgokat, amik miatt otthagytuk egyszer. Mikor aztán visszajöttünk, akkor hirtelen újra szembesültünk mindazokkal a dolgokkal, amelyek elől egész eddigi életünkben menekülni próbáltunk. A cím erre az érzésre is utal, nem csak arra a vágyakozásra, ami az otthonunktól távol jött elő.

Van egy Zero Fucks Given című számotok. Ez egy olyan hozzáállás, amit gyakoroltok is, vagy olyan, amit csak el szeretnétek érni?

Egy olyan, amit én csak el szeretnék érni, Phillipp viszont már gyakorolja is.

Egy korábbi interjúban azt is megemlítetted, hogy egyszer meglőttek. Hogy történt ez?

Albuquerque-ben játszottunk aznap, és épp a klub mögötti parkolóban ücsörögtünk a kisbuszban. Ekkor egy sötétített ablakú kocsi megállt előttünk, majd hirtelen valaki lehúzta az egyik ablakot, elkezdett kiabálni valamit spanyolul, és a következő pillanatban azt láttuk, hogy a srác pisztolyt szegez ránk. Ezután már hallottuk is a golyók suhogását, az egyik pedig eltalálta a karom, elég csúnyán vérzett is, de igazából örültünk neki, hogy nem történt komolyabb baj. Körülbelül két perccel a koncertünk előtt történt az eset, úgyhogy nem nagyon volt időnk gondolkodni rajta, csak a színpadon, egymásra nézve döbbentünk rá, hogy mi is történt. Elmeséltük a közönségnek a dolgot, de csak annyit reagáltak, hogy „Welcome to Albuquerque!”.

Gyakran jártok motorral turnézni?

Igen, a mostani turnénkon is motorozunk például, ami a Loud Guitars And Sissybars Tour 2017 nevet viseli. A Harley Davidsontól kaptunk két tök új motort, átépítettük őket a Thunderbike Customs segítségével, és ezekkel megyünk, ami hatalmas buli, mert egy csomó ember csatlakozik hozzánk, és együtt utazunk velük koncertről koncertre.

Otthon, Németországban is nagy tömegek előtt tudtok játszani?

Nem tudom, hogy mi számít nagynak, de nem is ez a lényeg, nagyon boldogok vagyunk minden egyes ember miatt, aki felbukkan a koncertjeinken. Az a fontos, hogy minden koncerten száztíz százalékot adj ki magadból, és hogy érezzétek jól magatokat a közönséggel együtt, más nem számít.

Mi az a dolog, ami a leginkább idegesít titeket mostanában?

Azok a hülye pörgő izék, amikkel most minden gyerek játszik (Fidget Spinner – a szerk.). Abszolút nem értjük, hogy mi a szar értelme van ennek a játéknak.

Mit terveztek a következő időszakra?

Turnézni, turnézni és turnézni, repülővel, autóval, vonattal, komppal, motorral turnézni menni, meg még turnézni is.

Mit szeretnétek elérni a zenétekkel?

Igazából már most elértük azt, ami a célunk volt: a legjobb barátommal turnézunk a világ körül, azt csináljuk, amit a leginkább szeretünk, egy csomó barátot szerzünk mindenféle helyeken, motorozunk, egészségesen táplálkozunk, szóval ennél jobban igazából nem is érezhetnénk magunkat.

M.ADI
Forrás: langologitarok.blog.hu