A fiú szekus lett, a lány könyvtáros, kislányuk született, a hatvanas évek Romániájában éltek, nem tudjuk meg, hogy András kiket vallatott és miért, ha egyáltalán csinált ilyesmit, bár legalább elméleti ismeretekkel rendelkezhetett erről a tevékenységről. Az se tudható, hogyan csurdogáltak Éva napjai a bibliotéka polcai között. Csak kapcsolatukat látjuk, félrelépéseiket, ha félrelépésnek lehet nevezni ezt a különös, mindent megbeszélős, nyitott és mégis rendkívül zárt emberi kapcsolatot. Bálint további párhuzamosokat rajzol akár a baráti, rokoni körben is, s közben Éva egyedül jár a tengerpartra, és ott „beléje hullámzik egy-egy férfi, és ő is teljesen beleveti magát a férfiba, mint a tengerbe, kitárulkozik vele a kiterjedt homokban, a mindenkit megvakító napban, az éjszakát kitölteni akaró zenében”.

Nem tudjuk meg, hogy mi hiányzott az életükből, kapcsolatukból. A szerző, a távolságtartónak tűnő, ám szinte észrevehetetlen finomsággal ironizáló mesélő nem megy bele a lélektan rejtelmeibe, mindössze rögzít, lát és láttat. A többi szereplő, a maguk meglepően bonyolódó sorsaival mintegy laza keretet alkotnak az „alap párhuzamos” drámába hajló történetéhez, személyiségük szűrőjén átengedve azt.

Különös, szoros és mégis ellentmondásos párkapcsolat története tárul elénk, a szerző nem emeli fel a hangját a magasságoknál, és nem dörmög a mélységeknél, mondja, ahogyan egy székely ember beszél, utalásokkal, képekkel, huncut tekintettel, néha kicsinykét az olvasóra hunyorítva, de éppen csak annyira, hogy ne lehessen eldönteni, cinkos kacsintás történt-e, vagy csak egy apró ér lüktetett a mesemondás örömétől csillogó szem felett?

A kiterjesztett öngyilkosság inkább talányos, mint meglepő: a fák, a bokrok és általában mindenki más éli mindennapi életét, a figyelmes szemlélő talán csak egy hóba mélyedt lábnyom eltűnéséből következtethet arra, odalent komoly erők léptek maghasadásos kölcsönhatásba, ahogy az lenni szokott olyankor, amikor az ellentétes töltésű párhuzamos vonalak valahogy mégis egymásba érnek. (Szávai Géza: A lábnyomok. Budapest, Pont Kiadó, 2007)

Győry Domonkos

Az írás a Könyvtárosbácsi blogjáról származik.