A források szerint László hatalmas termetű, erős kezű férfi volt, aki „a többi ember közül vállal kimagaslott”, másutt „egy fejjel magasabb mindenkinél”. Nagy testi erejét még élete utolsó éveiben – ötven éves kora körül – is megőrizte. A középkorban vált egyre népszerűbb uralkodóvá elsősorban a csatákban mutatott személyes bátorsága következtében. Hartvik püspök már Könyves Kálmán idején elismeréssel szólt kiváló katonai erényein kívül László erkölcsösségéről és mély vallásosságáról.

Életének első éveit szülőföldjén, lengyel földön töltötte, ahonnan 1048 táján Béla családjával tért haza. Részt vett I. András fiának, a gyermek Salamonnak a megkoronázásán, melyhez ő is beleegyezését adta. A XI. század végén még nem volt egyértelmű a magyar uralkodók esetében az elsőszülött fiú trónöröklési joga, ezért az utódlást gyakran harc döntötte el az örökösök között. Salamon megkoronázása után kiéleződtek az ellentétek András és Béla között, és a konfliktusban László az apja mellé állt. 1060-ban ő is Lengyelországba ment, ahonnan visszatérve Béla legyőzte I. András seregét, ezután Székesfehérváron királlyá koronázták I. Bélát.

1063-ban apjuk, Béla király dömösi halála után testvérei, Géza és Lambert társaságában újra Lengyelországba menekült, ahonnan II. Boleszló seregével jöttek vissza. Ezután Géza és Salamon megosztoztak az országon: Géza, László és Lambert a dukátust (hercegséget) kapták. A csatában László kitűnt személyes bátorságával, ehhez az ütközethez fűződik párviadala a pogány „kun” vitézzel. 1077-ben I. Géza meghalt, Lászlót választották az ország uralkodójává. Úgy feltételezik, hogy kétszer is megkoronázták: elsőként 1077-ben a Géza-féle görög diadémmal, 1081-ben pedig, amikor Salamontól visszakapta a régebbi koronát, azzal is. I. Lászlótól tízféle pénzveret maradt fenn, és a kétévenként kibocsátott új pénzeken is így látható.

Hatalomra jutása után azonnal hozzáfogott a rendteremtéshez, három törvénykönyvet is megalkotott, melyek egyrészt a keresztény vallás helyzetének megszilárdítására, másrészt a tulajdon védelmére törekedtek. Először 1077 körül adta ki törvénykönyvét. A tulajdon semmibevétele a lakosság jelentős részét szolgasorba taszította, emiatt a törvények több mint fele a tulajdon védelmével foglalkozott. „Magyarország főurai megesküdtek, hogy a tolvajt nem kímélik, és el nem rejtik” – olvashatjuk. László korában drákói szigorral büntették a lopást, kemény megtorlás járt érte: akit tetten értek, felakasztották. Ha közben bemenekült egy védelmet nyújtó templomba, a szeme világával fizetett tettéért, mint ahogy a liba vagy tyúklopásért is, de gyakori büntetés volt a kéz- vagy orrlevágás és a nyelv kitépése. Legismertebb rendelkezése, hogy aki egy tyúk értékénél többet lop, azt akasszák fel. Nagyobb volt a tulajdon értéke, mint az emberi életé: enyhébben ítélték meg a gyilkost, mert az csak vagyonelkobzást kapott. A király kemény fellépése eredményre vezetett, a magántulajdon tisztelete megerősödött, így Kálmán később már enyhíthetett a törvényeken.

1092-ben adta ki újabb törvényeit, melyek híressé vált részlete: „Akik pogány szokás szerint kutak mentén áldoznak, vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékokat visznek, bűnükért egy ökörrel fizessenek.” Intézkedéseket tett az egyház helyzetének megerősítése érdekében: korlátozták a papok házasságkötését; védték az egyházak vagyonát; rendelkeztek a lerombolt templomok újjáépítéséről; előírták az egyházi ünnepek megtartását, és arra kényszerítették a lakosságot, hogy a templomok közelében telepedjenek le. Megbüntették a házasságtörőket; szabályozták a tized szedését; büntetést kaptak az erkölcstelen nők és a boszorkányok; rendelkeztek a királyi bíráskodásról. A nádort a király általános helyettesévé tette, aki az uralkodó nevében bíráskodott. Így I. László a törvényein keresztül hamarosan megszilárdította a trónját, és helyreállította a belső rendet. A vallásos király uralkodása alatt – 1083-ban – avatták az első magyarországi szenteket: Gellért püspököt, I. István királyt, Szent Imre herceget, András és Benedek remetéket.

1078 körül IV. Henrik német-római császár ellenlábasának, Rudolf trónkövetelőnek a lányát, Adelhaidot vette feleségül, de Rudolf már 1080-ban meghalt a csatamezőn. A hercegnőtől három lánya született, akik közül egyedül II. János bizánci császár későbbi feleségét – Piroska hercegnőt – ismerjük név szerint.

A német-római császárral szemben a pápákat támogatta, mégis I. László több egyházi kérdésben VII. Gergely pápa reformtörekvéseivel ellentétes intézkedéseket hozott. Pápai engedély nélkül Szlavóniában – Zágráb székhellyel – püspökséget alapított, a bihari püspökség székhelyét pedig áthelyezte Váradra. A király célja az volt, hogy egyrészt háttérbe szorítsa az országa déli részén honos görög (ortodox) egyházat, másrészt a római egyház befolyását kiterjessze a magyar határokon túlra is.

Uralkodása végén nagyszabású hódításba kezdett – László volt az első magyar király, aki hódító külpolitikát folytatott. Utolsó éveit a dél felé irányuló terjeszkedés jellemezte. 1091-ben nővérének, Zvonimir horvát király özvegyének kérésére seregeivel bevonult a trónviszálytól dúlt Horvátországba, és elfoglalta Szlavóniát. Ettől kezdve évszázadokig a Balkán lett a magyar terjeszkedés legfőbb színtere. Élete utolsó hónapjaiban arra készült, hogy a Szentföldre megy, de a cseh trónviszály miatt itthon maradt, hogy rokona és szövetségese, Konrád morva hercegnek nyújtson katonai segítséget. E hadjáratban megbetegedett, és 1095. július 29-én a cseh-magyar határ közelében, 49 évesen életét vesztette. A köztiszteletben álló királyt először Somogyváron, majd 1113 körül Váradon helyezték végső nyugalomra az általa alapított székesegyházban. László váradi sírja csodatevő zarándokhellyé vált, ahol a XV. század elejéig őrizték kürtje és csatabárdja mellett fejereklyetartó mellszobrát. A nyakszirtcsontból Zichy Ferenc püspök 1775-ben egy darabot a nagyváradi székesegyháznak adományozott, napjainkban ott őrzik Szent László másik hermáját. A Szent László év alkalmából idén májusban egyszerre – kivételesen – mindkét herma jelen volt Váradon az ünnepségen.

Halálát követően kultusza gyorsan terjedt, hamarosan legendák vették körül alakját. A magyar lovagi kultúra és életmód őt tekintette példaképének. Károly Róbert és I. Lajos is tisztelettel adóztak a lovagkirály emlékének. Nagy Lajos aranyforintja hátoldalára László képét verette. I. Lajos lányának – Mária királynő – idejében László mellképe a felségpecséten az igazságos uralkodó szimbólumaként szerepelt. László kultusza tovább élt a későbbi korokban is. A nehéz háborús időkben a nép László királytól várt segítséget; a magyar katonák László nevét kiáltozva rohantak a törökökre.

Szentté avatását III. Béla kezdeményezte 1192-ben. Kérésére III. Celesztin pápa két bíborost küldött, hogy a király nagyváradi sírjánál történt csodákat felülvizsgálják. Miután több csodás gyógyulás szemtanúi lehettek, egy égi jel végképp meggyőzhette őket, ugyanis 1192. június 27-én déltájban a váradi székesegyház fölött fényes csillag gyúlt. Árpád-házi Szent László napját azóta is június 27-én, a csillagjelenés napján ünnepeljük. III. Béla király 1192 júniusában pápai jóváhagyással szentté avatta I. Lászlót, és ereklyéinek hermát készíttetett. Felbontották sírját és testét díszes sírba helyezték. A koponyát különválasztották és mellszobor alakú tartóba tették. Az ereklyetartó 1406-ban, egy tűzvészben megrongálódott, szerencsére az ereklyének nem esett semmi baja. Hamarosan, még Zsigmond királysága alatt készült a mai ereklyetartó, mely László Gyula történész-professzor véleménye szerint Szent László arcvonásait tükrözi. Naprághy Demeter – aki veszprémi, majd győri püspök lett – hozta magával 1606-ban Győrbe. Simor János püspök 1861-ben a Héderváry-kápolnában helyezte el a hermát egy szép oltáron, díszes tartóban. A szent királyi ereklye tisztelete az 1762-es földrengés után terjedt el a városban. A hívek Szent Lászlóhoz imádkoztak, hogy a földrengéstől mentse meg Győrt, nem is érte súlyos kár a várost. Zichy Ferenc püspök rendeletére ettől kezdve minden évben – június 27-én – körmenetben körülhordozzák az ereklyét a belvárosban (a képeken a Szent László-ünnep jubileumi, 250. körmenete látható 2003-ból). A herma a harmadik kiemelt nemzeti ereklyénk, a Szent Korona és a Szent Jobb után, melyet gyakran felkeresnek a látogatók.

Testi és lelki képességei miatt a katolikus egyház csodatévő harcos szentet is tisztel benne. Szigorú, de igazságos törvényalkotó volt, intézkedései eredményeként megszilárdult a magántulajdon védelme az országban, és uralkodása idején hazánk képes volt még a hódításra is. A magyar történelem sikeres országépítő uralkodója, aki kemény kézzel szilárdította meg a magyar államot, másrészt megvédte országát a német terjeszkedéstől, a pápai hűbértől, a nomád népek pusztításaitól, és biztosította a független magyar állami létet. Mintául szolgált hosszú évszázadokon át későbbi uralkodóinknak. Mind a mai napig egyik legjelentősebb királyunkként tartjuk számon, emlékét országszerte sok szobor és intézménynév őrzi.

Sulyok Attiláné
Fotók: Ács Tamás

Források: tortenelemportal.hu, nimrod-mohacs.hu, gyor.egyhazmegye.hu

A címlapkép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.