A szakma legnagyobb elismerését, a Kossuth-díjat március 15-én vehette át. Mit érzett, mikor a kezében tartotta a szobrot?

Mondhatnám viccesen, hogy azt: megöregedtem. De valójában nem ezt éreztem. Ez tényleg a legnagyobb elismerése a pályámnak, mely arra késztetett, hogy nagyon sok mindent végiggondoljak. Hol tartok most, vannak-e még terveim az életben, miket szeretnék megvalósítani? Elgondolkodtatott amellett, hogy ez valóban hatalmas elismerés, és természetesen nagyon boldog vagyok, hogy megkaptam.

Korábban is elgondolkozott már azon, merre tart? Voltak megtorpanásai?

Voltak ilyenek, és nyilván ezt jelzi az is – a pályatársaimtól eltérően –, hogy többször váltottam színházat. Ilyenkor mindig valami olyasmit kerestem, amit akkor, abban a helyzetben vagy abban a színházban nem találtam meg. Ezek mind-mind sarkalatos pontok voltak az életemben, hiszen egy színházváltás nem egyszerű folyamat egy színész életében.

Ezek a sűrű váltások szükségesek a lendületben maradáshoz?

Azt gondolom, nagyon fontos minden impulzus, és az, hogy az ember sokfélét lásson, sokféle emberrel dolgozzon, sok mindenkit megismerjen. Néha szükséges a színházon kívül is mozogni, mást is meg kell tapasztalni. Ezek fontosak a fejlődéshez. A sok váltás hátterében az állt, hogy nem éreztem az adott színház részének magam. Nem éreztem, hogy hozzá tudnék adni ahhoz, ami éppen az adott színházban zajlik.

Amikor elindult a pályán, nem voltak kétségei?

Voltak kisebb kilengéseim kamaszkoromban, hogy mi az, ami még érdekel az életben, és mi az, amivel még szívesen foglalkoznék, de mindig a színház győzött a mérlegeléskor.

Érezte az évek során, hogy változik akár a játéka, akár a hozzáállása a váltások hatására?

Azok a szerepek, amelyek mindig is izgattak, végigkísérték a pályámat. A döntés, hogy újra a Nemzetihez szerződöm – amikor Vidnyánszky Attila hívott 2013-ban –, azért született meg, mert hiányoztak az akkori színészi létezésemből a drámai szerepek. Valójában mindig az ilyen szerepekben érzem magam otthon. Kell a lelkemnek, hogy ilyen mélységekben is megmártózzam.

Mi lehet az oka annak, hogy pont ezek az erős karakterek vonzzák?

Olyan kérdésekkel foglalkoznak a sorsukkal és az életükkel kapcsolatban, amelyek mindenki számára fontosak. Ez mind a filmben, mind a színházban érvényes. Játszottam olyan karaktereket is, akik valaha létező személyek voltak, és nagyon sokszor azonosítottak is ezekkel a szerepekkel, ilyen volt például Csinszka vagy Karády Katalin. De fiatalabb koromban szintén nagy hatással volt rám Csehov Sirályából Nyina karaktere, a mostani szerepeim közül pedig a Cyranóban Roxane. Érdekel, hogy mi motiválja ezeket a figurákat, hogyan kerültek abba az élethelyzetbe, amelyben éppen vannak.

A karrierje legelején jóval több filmes szerepe volt, mint színházi. Ma melyik áll közelebb önhöz?

Amikor a pályámat kezdtem, akkor valóban jóval több filmes szerepet kaptam, mint színházit. Végül is utóbbin nőttem fel, ezért sokkal inkább kedveltem a filmezést. Jobban át tudtam adni magam a filmek világának, mint egy színházi szerepnek. A színházról kevés ismeretem volt, így nem tudtam feltenni magamban jó kérdést egy-egy szerep megformálásakor. Vagy nem tudtam jól megfogalmazni magamnak, amit a rendező akart, hiszen sokkal bonyolultabbnak tűnt számomra a színházi világ, mint a filmes. Aztán egyszer csak elkezdtem sokkal többet gyakorolni a színházi szerepekre, és bekerültem a Művész Színházba, ahol Taub János főrendezőként dolgozott. Ő fantasztikus rendező volt, nagyon fontos szerepet játszott az életemben. Át tudta ugyanis adni, mi a színház, miért izgalmas ez a világ, és egyszer neki és a társaságnak köszönhetően, akikkel akkor együtt dolgoztam, megtapasztaltam azt az érzést, amely engem a színházhoz köt a mai napig.

Számos produkcióban léptek fel a férjével, Rudolf Péterrel közösen. Az És Rómeó és Júlia… című darabot már csaknem húsz éve játsszák. Nem volt szokatlan a közös munka?

Az És Rómeó és Júlia… estében az volt, hiszen akkor játszottunk először közösen egy darabban. Ezt a produkciót Vámos Miklós felkérésére indítottuk el. Később csatlakozott Horgas Ádám rendezőként, akinek nagyon sokat köszönhettünk. Nagy élmény volt a közös munka, és az, hogy nemcsak mint férfi és nő, mint férj és feleség tartozunk össze, hanem mint színházkészítők is. Az erre való rácsodálkozás hatalmas felfedezés volt, mert a mai napig tudunk és szeretünk is együtt dolgozni, és hiszünk a másik ítéletében és gondolataiban. Nagyon nagy erőt ad mindkettőnknek, hogy a másik felünk a színházban is inspirál és vezetni tud.

Akkor tehát elmondják és egyben meg is fogadják egymás tanácsait egy-egy darabbal kapcsolatban?

Persze, feltétlenül. A leginkább arra vagyok kíváncsi, hogy ő mit mond. A legfontosabb az, hogy mit tudunk mi ketten mondani a másiknak.

Hatottak egymás játékára? Fejlesztették egymást?

Nyilván hatottunk. De azt gondolom, hogy azok, akikkel dolgozom – legyen az bárki a partnereim közül –, mind-mind hatnak rám. Rossz is lenne, ha nem tudnának megmozgatni egy-egy szerep kapcsán, hiszen fontos, hogy nyitottak legyünk és minden hatást, ami bennünket ér, és ami a partnerünktől jön, hasznosítani tudjunk. Minden előadásban találok olyan embereket, akik valamiért érdekesek számomra. Ha az ember nyitott, akkor rengeteg minden eltanulható.

Nemcsak ön és a férje, hanem a gyermekeik is a színház, a filmek világa felé sodródtak. Nem féltette őket?

De. Most is óvom és féltem őket, viszont sosem mondanám nekik azt, hogy ne vágjanak bele. Valójában azért aggódom miattuk, mert nagyon érzékenyek – nyilván ez igaz minden olyan emberre, aki ezt a szakmát választja –, leginkább mégis attól tartok, hogy képesek lesznek-e feldolgozni mindazt, ami érheti őket ezen a pályán. Lesz-e olyan társuk, mint a férjem, aki mellett én fel tudom dolgozni a fájdalmaimat és a keserűségeimet. Az érzékeny embereket mindig jobban kell félteni, mert nem azokkal a tulajdonságokkal vannak felvértezve, amelyekkel ehhez a pályához rendelkezni kell.

Fischer Viktória
Fotó: nemzetiszinhaz.hu/Eöri Szabó Zsolt
Forrás: kultura.hu