167

Light Positions – Könnyed pozíciók

Nemzetközi kortárs képzőművészeti kiállítás az Esterházy-palotában – Molnár György fotóin

2017. június 23-án a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum nyári nagykiállítása az Esterházy-palotában (Győr, Király u. 17.) ezúttal az absztrakt és monokróm művészet új irányzataiból nyújt ízelítőt annak a törekvésnek téve eleget, hogy bemutassa a hazai és a nemzetközi absztrakció meghatározó tendenciáit és elismert képviselőit.

A különleges csoportos tárlatra tizenegy elismert hazai és külföldi művész kapott meghívást, akik más-más megközelítést képviselnek: Baráth Bálint, Bernát András, Bullás József, Christoph Dahlhausen (D), Forgó Árpád, Gryllus Ábris, Halmi-Horváth István, Kelemen Zénó, Andrew Leslie (AUS), Sági Gyula, Szabó Dezső.

A tárlat középpontjában a fény áll, felvonultatva annak különböző megjelenítési, felhasználási módjait, lehetőségeit. A résztvevő művészek változatos technikákkal dolgoznak: digitális, festészeti, intermediális, fényképészeti, grafikai, szobrászati eljárások segítségével aknázzák ki a fény tulajdonságait. Egymástól eltérő szempontból vizsgálják az optikai jelenségek, a színek, a ritmusok és a formák viszonyrendszerét. A tárlat angol címe, a Light Positions (Könnyed pozíciók) a kiállított művek szabad, kísérletező, játékos mivoltára utal. Interakcióba lépve egymással és a környezetükkel, olyan különleges tereket hoznak létre, amelyek komplex élményben részesítik a látogatókat. Egyszerre hatnak az érzékekre, a gondolkodásra és a képzeletre. A kiállított alkotások egyaránt tartalmaznak e témához kapcsolódó régebbi, fontos műveket és kimondottan erre a felkérésre készített alkotásokat.

Grászli Bernadett, a múzeum igazgatója köszöntője után Hajdú István műkritikus, a Balkon Kortárs Művészeti Folyóirat főszerkesztője az alábbiakat mondotta rendkívül érdekes megnyitó beszédében, melyet – tekintettel a nemzetközi meghívottakra – Fejérvári Boldizsár angolul tolmácsolt:

Mivel a kiállítás tartalma és tartama igen nagy, valamint tudva, hogy több generáció, szándék, praxis nyilatkozik meg a térben, a könnyed fényben, arra gondoltam, az idő árnyékának súlyáról fogok beszélni. De megriadtam, mert némiképp didaktikusnak éreztem a tervet. Majd rájöttem, épp ellenkezőleg, igen, ha már didakszis, legyen gazdag, fejlesszük egyetemessé, gazdagítsuk dialektikusan didaktikussá.

Győrnek s legendás művésztelepének dedikálva mondom: az elmúlt évtizedekben roppant érdekessé lett az itt nagy hagyományúvá vált geometrikus és strukturális törekvéseknek a funkcióhoz, a társadalmi szerep­hez való viszonya. Hogy ez éppen ebben az esetben fontos és alapvető kérdés, egyáltalán nem véletlen. Elég, ha a klasszikus konstruktivizmus különböző tendenciáinak kiáltványaiban megfogalmazott célokra gondolunk. Úgy tűnik, az a kombattáns magatartás, ami ezekben a manifesztumokban – különösen az orosz meg holland konstruktivis­tákéban és a magyar aktivistákéban – megnyilatkozott, átültetődött a geometrikus és strukturális törekvések számos képviselőjének a művészet funkciójáról vallott felfogásába, s a művészet társadalmi sze­repét minden más tendencia követőjénél többre értékelték. A művészet demokratizálására, a művészet terjesztése új eszközeinek megteremtésére a hetvenes években számos tervet és eszközt dolgoztak ki. A formatervezőkkel és építészekkel felvett kap­csolat, a gyárak segítségével szervezett művésztelepek, a te­matikus kiállítások jelzik többek között a szándékot, mely a művészet társadalmasítására törekedett, ám mindez többnyire csak javaslat maradt... Tágasabban: azok az ideák, amikkel Liszickij vagy Mondrian megfestették a maguk végső képeit, az univerzalitás eszméit igyekeztek megfogalmazni. Az univerzális eszme egyben azt jelenti, hogy időtől független, az állandó és a végső, más szempontból pedig az első. De közben nem számoltak azzal, hogy van az időnek egy létező mozgása, ami hat az anyagra. Az élet, tehát a történet maga kezd el dolgozni a végső eszmével szemben. Nemcsak azért, mert öregszenek a képek, repedeznek, leperegnek, hanem a kulturális hordalék, a tudás rárakódásával egy nagyon furcsa, mondjuk, eszmei elévülés is megnyilatkozik. Hogyan hat ez vajon egy metafizikai, egy transzcendenciát kereső képi mondatra?

A művészettörténeti idő, mint valami előre-hátra pergethető film e termekben most legalább négy síkon fut egyszerre. Egyrészt a klasszikus konstruktivizmus „rétegelt”, az egymást fedő síkok titkolt perspektívájára utalva, utalnak szellemi és materiális felületekre; másrészt a colourfield painting színintenzitáson és színhangulaton alapuló térélményére; harmadrészt az „ábrázolás”, a sejtetett narrativitás, az asszociációk esélye által keltett térképzetre mutatva; negyedrészt – az ellentmondással együtt – a művészettörténeti (idő)perspektívára, mely különös, de nem meglepő módon lesz része a fizikai térnek, hiszen az utalás, szervesülése ellenére is, önálló térrel bíró felületet követel.

Malevics mondta: „A formákat kialakító mozgás vonalakban, síkokban és testekben válik megfogható valósággá, miközben a legkülönfélébb statikus vagy dinamikus formák születnek belőle, melyek ezután színerősségük, faktúrájuk, felépítésük, illetve rendszerük szerint tovább osztályozhatók. Az élet mindig szabályon alapuló rendszert igyekszik teremteni – nyugalomra vágyik – arra törekszik, ami ’természetes’... És így születnek a szemünk láttára rendszerek, amelyek mindenekelőtt arra szolgálnak, hogy a már megszokott szabály rendjét és belső nyugalmát védjék és erősítsék. Az élet nem nyüzsgésre, hanem nyugalomra vágyik (nem aktivitásra, hanem passzivitásra törekszik). Ezen az alapon feltételezzük a rendszert már befolyásoló, de még lappangó elem dinamikus és statikus értékviszonyainak összhangját, miközben a dinamikus elem „beépítése az összhangba” – vagyis beolvasztása a rendszerbe – a dinamikusnak statikussá változtatását jelenti; hiszen minden rendszer statikus (akkor is, ha mozgás) – minden konstrukció dinamikus, hiszen ’útban van’ a rendszerré válás felé.” – írta valaha Kazimir Malevics a Tárgy nélküli világban.

„Ugyan, nyisd már ki a másik ablaktáblát, hogy több világosság jöjjön be!”, kérte a legenda szerint Johann Wolfgang von Goethe Friedrich nevű szolgájától 1832. március 22-én. Majd kipillantott a fénybe, s látta: Jacob Böhme, a 200 éve halhatatlan suszter és misztikus napfürdőzik a pázsiton halkan duruzsolva kései hívével, a cseh Frantisek Kupkával. És a költőfejedelem, aki igen sokat tanult a bölcs cipésztől, meghallotta:

A valódi élet tűzben áll; a tűzben van fény és sötétség fordulópontja. A fordulópont a sóvárgás: annak lesz a tüze és az a fény ragyog ki belőle, amivel a sóvárgás telítődik. Ugyanaz a fény a látása az alaknak vagy az életnek, a sóvárgásba bevezetett lét pedig fa a tűznek, amitől a tűz fanyarul vagy szelíden ég, és ez az élet mennyei vagy pokoli birodalma.

Az emberi élet fordulópont tűz és sötétség között: abban ég, amelyikkel egyesül; ha az esszencia sóvárgásának adja magát, akkor szorongásban ég, sötét tűzben.

De ha a semminek adja magát, akkor vágytalan és visszatalál a fény-tűzbe, akkor semmilyen kínban sem ég, mert nem vezet létezést tüzébe, amiből a tűz éghet. Mivel nincs benne kín, az életet is kín nélkül birtokolhatja, s mivel létezés nélkül van magában, az első mágiához, az isteni hármassághoz visszatalál.

A mágia a legjobb teológia, mert benne lehet megalapozni és megtalálni a valódi hitet: és bolond, aki szidalmazza, mert nem ismeri, hanem káromolja az Istent és önmagát; az ilyen inkább kókler, semmint értő teológus.

Mint aki a tükör előtt vív, és a viszályt, mert kívülről vív, nem ismeri; így látja a mágiát tükör által a hamis teológus is, és az erőből semmit sem ért. Összefoglalva: a mágia cselekvés az akarat-szellemben.

1. A Misztérium nem más, mint a még sóvárgásban rejtőző mágikus akarat, amely a bölcsesség tükrében azt formálhat magából, amit akar: és ahogy a tincturában kialakítja magát, úgy ragadja meg a mágia és viszi létbe.

2. A Misztérium Magnum nem más, mint az istenség rejtettsége, benne valamennyi lét lényegével, melyből az egyik misztérium a másik után kilép; és mindegyik misztérium a másiknak tükre és mintája; és ő az örökkévalóság nagy csodája, amelybe minden bezáratván, láttatott a bölcsesség tükrében öröktől fogva; és nem történik semmi, ami a bölcsesség tükrében ne lenne öröktől ismert.

3. De mindezt nektek a tükör tulajdonsága szerint kell értenetek, a természet összes alakja, a fény és a sötétség, a felfogható és a felfoghatatlan, a szeretet és a harag, a tűz és a fény szerint.

4. A mágusnak ebben a Misztériumban hatalmában áll, hogy akarata szerint cselekedjék, és azt tehet, amit akar.

5. De a mágusnak felvértezetten kell lépnie abba a létbe, amelyben cselekedni akar, vagy idegenként kitaszítják, és a szellemek prédájává lesz, és sóvárgása szerint fognak vele bánni.”

Goethe, megtudván, ki is a művész és mi is a művészet, megbékélten hunyta le pilláit. Mi is megtehetjük...

Az esemény kellemes színfoltjaként születésnapján köszöntötték kolléganői Csurák Erzsébet selyemfestő művészt, a múzeum munkatársát.

A jelenlévőket befejezésül pompás enni- és innivaló finomságokkal vendégelték meg.

Molnár György
a GYAK és a Győri Fotóklub Egyesület tagja

2017.06.26