Ebben a regényben nem történik semmi, mégis minden megtörténik, plasztikusan reális valóságmorzsákból habar LSD-s, vagy tán rémálomszerű utazást, tálal hattyú-kenyeret, legalábbis annak borzongató receptjét, látszólag narratív szenvtelenséggel lökve az olvasót abba a centrifugába, amelyből nincs kiút, elménk tények után kapkod, rendszerezni és következtetni igyekszünk, és amikor érteni véljük a célt, eltűnünk a semmiben, mint a lóversenyfutam, vagy a vakuval fotózó lány, közben megérezzük Pozsony árnyékát, a régit és az újat, a Bécsben találkozó kétféle európait, a színes és a szürke kiszolgáltatottságát annak a valaminek, amit nem is kell elemezni, nem is lehet, hiszen nincsen remélhető kifejlet, csak változó és tünékeny állomások. A könyv hatalmas csapdája letehetetlenségében rejlik, abban a zseniális nyelvi megformáltságában, amely kényeztet és megkínoz egyben.

A kép(zet)ek áradása, az érzéki valóság lenyűgöző nyelvi megközelítése az, amiért nem vágtam be a sarokba abbéli rettegésemben, hogy túl mélyen merülök abba a pszichotikus világba, amely attól igazán rettenetes, hogy lehetetlenségében is lehetséges, kevésbé a tények, mint a megélés szintjén, borzongató visszhangot nyújtva szorongásainknak. Mindenhol ott vannak a pozsonyi gödrök és panelóriások, közöttük kerülgetjük az elejtett gyönyörű kulcsot. Mert adnunk nincs kinek, eltenni nincs miért, másé, valakié, talán senkié, esetleg mindenkié.

A kötet a Scolar L!ve néven elindult szépirodalmi sorozat első köteteinek egyike, amiből máris nyilvánvaló, hogy a Scolar a megújult szépirodalmi portfóliójának örvendetesen gusztusos keretet adott a már említett illusztrációk mellett könyvészetileg is csinos, ízléses a kötettel, amely jó eséllyel a sznobok és az irodalmi ínyencek körében nyerhet (az utóbbiaknál méltán) különös népszerűséget. (Czinki Ferenc: A pozsonyi metró. Scolar Kiadó, 2017.)

Győry Domonkos

Az írás a Könyvtárosbácsi blogjáról származik.