1868-ban a Fort Laramie erődjében Vörös Felhő oglala törzsfőnök – sikeres háború után – egyezményt kötött a washingtoni kormánnyal, mely szerint a sziú törzsek számára szent helynek számító Black Hills-hegység indián kézen marad, és az amerikaiak nem engedik a telepeseket a sziú törzsszövetség területén átvonulni a nyugati part felé. Ám ebből semmi nem valósult meg, különösen, miután kiderült, hogy a szent hegyek aranyban gazdagok. A korábban hős harcosnak számító, ám az esélyeket helyesen felmérő Vörös Felhő mellől a harcra szomjazó ifjú harcosok egyre inkább olyan háborúra készülő agilis és népszerű főnökök felé fordultak, mint Ülő Bika (Sitting Bull, avagy lakotául: Tatanka Jotanka) és Őrült Ló (Crazy Horse / Tasunka Vitko). Előbbi mint szellemi vezető, utóbbi mint hadvezér állt a békeegyezmény megszegését megtorolni vágyó harcosok élére.

1876-ban elkezdődött a Nagy sziú háború, és két oszlopban amerikai lovasság tört be a bennszülöttek Powder River menti vadászterületeire. Az első oszlop Crook tábornok vezetésével június közepén ért el a sziúkkal ellenséges törzsekből felfogadott kalauzok segítségével a Rosebud folyóhoz. A katonaság nem számított arra, ami bekövetkezett. Őrült Ló ugyanis valódi haderőt kovácsolt össze a sok törzsből és 1000-1800 lakota (benne: hunkpapa, oglala, brulé, minekonzsu, Sans Arc, Feketeláb, Two kettle törzsek), szanti sziú, csejenn és arapahó harcosával megelőzte Crookot. A Rosebud folyó menti összecsapásban a két fél hasonló veszteségeket szenvedett, Crook 950 emberének tizede maradt a csatatéren, míg az indiánok 100 harcost veszítettek. Őrült Ló megmutatta, hogy képes meglepetést okozni és megcincálni az oroszlán bajszát. Taktikailag Őrült Ló győzelmet aratott, Crook oszlopa kidőlt, mint komoly tényező.

Míg Crook serege sebeit nyalogatta, és erősítésre várt, a másik oszlop, melyet a korábban a polgárháborúban elismertséget szerzett lovassági parancsnok, George Armstrong Custer alezredes vezetett, szintén sziú területre ért. Stratégiája abban merült ki, hogy a parancsnoksága alatt lévő 7. lovasezreddel megkeresi az indiánok táborát, és meglepetésszerűen lecsapva arra, egyszer s mindenkorra véget vet a sziúk álmainak. A haditerv kis híján sikerült is, ám az ellenség lebecsülése és a túlzott önbizalom végül kitermelte a maga kudarcát. A Little Bighorn folyó (indián nevén Zsíros fű) mentén felderítői rábukkantak a hatalmas, gyerekekkel és asszonyokkal 10 ezer főnél is nagyobb indián sátortáborra, s bár parancsa felderítésre szólt, úgy érezte, hogy itt az ideje beleírni magát az amerikai történelemkönyvekbe. Ez mondjuk kétségtelenül sikerült neki.

Őrült Ló őrszemei ugyanis pontosan értesítették az indián főnököket a várható támadásról, és megtették a megfelelő ellenintézkedéseket. Őrült Ló, mintegy 3000 harcosát egybegyűjtve, nyugalomban várta az amerikai lovasság támadását a falu ellen, míg Ülő Bika a táborban maradt biztosítani azt. Custer ugyanis 3 csoportra bontva igyekezett bekeríteni a hatalmas területet belepő indián falut, így azok egymástól teljesen elszigetelődtek, s külön-külön végzetesen gyengék voltak. Nyilvánvaló, hogy az alezredes nem számított igazi csatára, azt hitte, elég lesz ennyi ahhoz, hogy a sziúk megadják magukat. Igen súlyos árat fizetett tévedéséért.

Az indiánok először Reno őrnagy baloldali 3 századát rohanták le, de ennek még sikerült elmenekülnie, majd sor került a jobb szárnyon rohamozó Custer bekerítésére. A két szárny között felvonuló Benteen százados szintén három századdal rendelkezett. Őt egy dombra szorították vissza az indiánok, s keményen szorongatták, esélye sem volt felettesét megsegíteni, de veszteségekkel képes volt visszavonulni. Custer öt lovasszázadot irányított a tábor ellen, mikor Őrült Ló harcosai megrohanták oldalról, Gall (indián nevén Phizi) főnök pedig szemből. A helyi régészeti feltárások meglepő eredménye volt az utóbbi évtizedekben, hogy az indián harcosok felszerelése nem is volt sokkal elmaradva a katonákétól. A Little Bighorn-i csatamezőn rengeteg olyan töltényhüvelyt találtak, melyek bizonyítják, hogy a sziúk jelentős mennyiségben rendelkeztek modern ismétlőpuskákkal (a későbbiek során a problémájuk inkább a muníció beszerzése volt, nem a puskák hiánya). Az amerikai lovasokat teljesen bekerítették, és a ma Last Man Stand-nek nevezett domboldalon egyesével lemészárolták őket. Custer állítólag pisztolyával lődözte a támadókat, míg végül maga is elesett. A diadalittas indiánok sokszor kegyetlenül megcsonkították áldozataikat.

A sziú öröm nem tarthatott sokáig. A lassan világhatalommá váló Amerikai Egyesült Államoknak ténylegesen nem okozhatott nagy nehézséget néhány ezer indián legyőzése, a lakoták mégis adtak egy utolsó leckét a jövő hadvezéreinek, hogy miként jár az ember, ha nem tiszteli az ellenfelet. Az amerikai katonai gépezet még 1876-77 telén bedarálta az indián ellenállást. Elsősorban nem is katonailag sikerült leverniük azt, hanem a kegyetlen hideg télben való táborozás és az indiánok számára élelmet jelentő bölények szinte totális kipusztítását követő éhezések törték meg az elszántságot. 1877. májusában Őrült Ló megadta magát oglala harcosaival, s szeptemberben, mikor börtönbe akarták zárni, ellenállt, így bajonettel leszúrták. Ülő Bika elcsigázott harcosaival kikerülte az üldözőit és Kanadába menekült. Négy évig tengette ott életét diplomáciai vitát okozva az Egyesült Államok és a Brit Birodalom között, mikor végül visszatért az USA-ba népével.

Az indiánháborúk véget értek, de a préri népeinek szenvedései közel sem, hiszen a modernizálódó világot nehezen lehetett eladni a hagyományaikat őrizni kívánó, bölények és szabad vadászmezők után vágyakozó egykori harcosoknak.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: rubicon.hu 1, rubicon.hu 2

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.