171

„Az önvizsgálat útját járom”

Interjú Verebes György festőművésszel

Verebes György festőművész március 15-én vehette át a Munkácsy Mihály-díjat. A képzőművész nemcsak filozófiai mélységű festményeiért érdemelte ki az elismerést, hanem az alkotóközösségért végzett munkájáért is, ugyanis már csaknem tizenöt éve a Szolnoki Művésztelep vezetője. Verebes Györggyel művészetéről, a fiatal képzőművészekről és a Szolnoki Művésztelepről beszélgetett a Kultúra.hu.

Első pillantásra Verebes György képeit rendkívül személyesnek éreztem, mintha beleláthattam volna a festő legmélyebb gondolataiba. Volt azonban valami, ami megtörte ezt a személyességet. Ez talán az Alvó titánok című sorozatban érhető tetten a leginkább, amelynek darabjain lehunyt szemű lényekkel szembesül a néző, idegen, szoborszerű alakokkal, de mégis van bennük valami emberi, valami sokkal mélyebb annál, mintha csak egy lélek pillanatnyi visszatükröződései lennének. Egy korábbi – szintén történelmi ihletésű – alkotásán, az Alkimistán azonban egy sokkal tudatosabb ember kéznyoma érezhető, így maga a mű is valósabb, nincs meg benne az az álomszerűség, mint az említett Alvó titánok vagy a Mudra című sorozatokban.

Verebes György nagyon sokszínű festőművész, aki előszeretettel kísérletezik régi festészeti módszerekkel – lásd Alkimista, ahol 19. századi módszerekkel alkotott –, igyekszik a lehető legtökéletesebbet kihozni önmagából. A zentai születésű művész 1989-ben szerezte meg diplomáját a Magyar Képzőművészeti Főiskolán (MKE). Festészettel 1988 óta foglalkozik, de készített már könyvillusztrációkat, színházi díszleteket, tervezett belsőépítészeti arculatot is. A képzőművészet mellett pedig kiváló jazz-zenész, több zenekarban is közreműködik mint zongorista, zeneszerző, még színházi zenét is szerzett. Sokrétű tevékenységéért pedig március 15-én átvehette a képzőművészet egyik legrangosabb díját.

Egy korábbi videóinterjúdban azt mondtad: sokáig az utcán festettél portrékat, ebből éltél. A pályád elején pedig mindig ott volt a bizonytalanság: vajon tényleg jó vagy-e? A március 15-e alkalmából kapott kitüntetés váratlanul ért?

Nagyon sok mindent jelent ez a díj, fontos visszajelzés. Ha az ember régóta hiteles szakmai munkát végez, és arra érkezik reflexió a szakma részéről – vagy a közönség részéről –, akkor az hatalmas elismerés. További erőt ad, és emellett olyasfajta visszajelzést is nyújt, hogy nem terméketlen talajra hullik az, amit csinálok, hanem valamilyen módon hatása van a kulturális közéletre. Ez fontos, mert ezt a tevékenységet az ember hittel, bizalommal végzi, és számít arra, hogy amit gondol a világról, értékrendekről, amilyen szemszögből megközelíti az alapvető egzisztenciális kérdéseket, azok megértésre találnak.

Az Alvó titánok és a Mudra című sorozatok – ahogyan az Alkimista című kép is – rendkívül beszédes, és mind egy adott történelmi korhoz kötődik. Vannak momentumok, időszakok, amelyek alkotásra késztetnek?

Az érdeklődési körömben és a munkásságomban is megjelennek különféle történeti szempontok. Idézetként vagy hivatkozási alapként, de ezek elsősorban nem motiváló tényezők, hanem inkább egyfajta fegyverzetként funkcionálnak. Azok a dolgok, amelyek engem alapjában véve foglalkoztatnak, főként egzisztenciális kérdések. Természetesen nem a létfenntartásra és a pénzügyi egzisztenciára gondolok, hanem azokra a kérdésekre, amelyek legbelül mindenkit érdekelnek: az önkutatásra, a saját reakcióinknak, a saját érzelmi világunknak az átvilágítására. Ha egy kölcsönvett szót tudnék használni – amely kicsit fellengzősnek tűnik –, akkor egyfajta megvalósítási útvonal dokumentumai ezek a munkák. Azt vallom, hogy az ember csak akkor tud hatékonyan és tisztán működni a világban, ha tisztában van önmagával, ismeri a saját működését, és adott pillanatban pontosan nyomon tudja követni a saját reakcióit. Nagyon egyszerűre lefordítva azt mondanám, hogy igyekszem olyan úton járni, amelyen a lehető legkevesebb alkalommal kell azt a szót használnom: sajnálom, megbántam valamit. Ha nem vagy nagyon ritkán kell az embernek megbánást tanúsítania valamivel kapcsolatban, amit elkövetett, akkor jó úton jár, mert az azt jelenti, hogy egyre inkább sikerül önmagát átvilágítania. Ez az állapot pedig kisugárzik és rendezett körülményeket teremt először a szűk környezetében, majd pedig remélhetőleg a szélesebb környezetében is. Nevezhetjük ezt egyfajta tisztánlátásnak arról, ki is vagyok én, hogyan működöm, és a világ hogyan működik körülöttem, bennem, általam. A munkák, amelyeket készítek, fizikai reprezentációk, dokumentumai ennek az útnak. De azt hiszem, lényegében minden művészeti tevékenységre érvényes lehet ez az út. Még akkor is, ha az ember adott esetben aktuális társadalmi kérdésekkel foglalkozik és kritikailag áll hozzá bizonyos jelenségekhez. Az önvizsgálat útját járom, és ezen keresztül próbálom megfejteni azt, mi is ez, amiben élek/élünk, és miért olyan a világ, amilyen.

Alvó titánok (Fotó: verebesgyorgy.hu)

Tehát tudatosan keresed a témákat, és aztán ezeket tudatosan is fested meg?

Igen, hiszen maguk az impulzusok és a motivációk, amelyek engem alkotásra késztetnek, tudatosak. A módszer, ahogyan festek, már kevésbé tudatos, ott sokkal inkább hagyatkozom valami ösztönös megérzésre. Hagyom a tudomás szintjét átáramlani az ujjaimba és a festménynek a felületére. Megint csak nagyon egyszerűen fogalmazva azt mondhatnám, folyamatos játékot játszom aközött: én festem a képet, vagy pedig a kép fest engem. Ennek a folyamatos váltakozásából jön létre az eredmény, amely mindig szellemi tapasztalásnak a terméke. A festés folyamata az, ami igazán érdekes, annak az állapotnak a keresése, amikor mint egy felismerést üdvözlöm a képfelületen megjelenő dolgokat, és azt mondom: „jó, most akkor egymásra találtunk”, a többi már csak technikai kérdés. Addig festem a képet, amíg úgy nem ítélem, hogy hitelesen tudja közvetíteni azt az állapotot, amelyet én a festés során átéltem. Ezek az állapotok pedig valódiak, és bízom benne, hogy aki egyik vagy másik festményemmel találkozik, az legalább részben ugyanezt az érzést át tudja élni a kép láttán. A középkori témára, vagyis az Alkimistára visszatérve: abból a festménysorozatból nem túl sok képem készült, bár egy teljesen önálló sorozat volt. Ezeknek nincsen semmiféle történeti vagy tudományos hitelessége. Tulajdonképpen kép-regények – persze, nem a műfaji értelemben. Olyan helyzeteket igyekeztem feldolgozni, amelyek egy-egy elképzelt történelmi szituáción keresztül a gondolati, szellemi érdeklődésem fókuszában állnak. Érdekelt, ez milyen revelációt indít el az emberben – ilyesfajta epizódokat, állapotokat, tapasztalásokat igyekszem belevetíteni fiktív történelmi szituációkkal a képekbe.

Ha már visszakanyarodtunk az Alkimista című képhez, számomra ez kevésbé volt személyes, mint mondjuk az Alvó titánok sorozat.

Az Alkimista szakmai kihívás is volt, mert ebben az esetben a 19. századi történelmi festészet módszertanát igyekeztem követni, amelyet manapság nem tanítanak módszeresen, de nem is nagyon lehet tanulni ezt a fajta festésmódot. Ez hagyományos, anyagszerű, realista festésmód, amikor nem fényképek, hanem vázlatrajzok alapján dolgozik a művész. Szerettem volna ezeken a képeken keresztül a festészetnek a hagyományos alkímiáját megtapasztalni. De azért a munkám gerincét az Alvó titánok és a Mudra sorozat képezi. Ezeket pedig mind a mai napig festem tovább, szépen lassan alakulnak át egy újabb témakörbe, amely már egészen szépen formálódik és szerves folytatása lesz az előzőeknek.

Egy kicsit úgy hangzik ez a festési metódus, mint egy terápiás folyamat, mintha kidolgoznád magadból az érzelmeket.

Van ilyen vonzata is, valóban, de csak annyiban, amennyiben minden olyan tevékenység önterápia, amelyet az ember elmélyülten folytat, és amely során a koncentrációját egy bizonyos pontra sűríti. De nem azért születnek ezek az alkotások, mert nekem szükségem lenne arra, hogy valami kritikussá váló vagy mértéket átlépő tulajdonságot kigyógyítsak magamból. Sokkal inkább egy önfeltáró mozdulatsor az egész sorozat. Valószínűleg ezért van az is, hogy óvakodom például a túlzott érzelmek ábrázolásától az Alvó titánok arcain, mert itt nem egyéni érzelmi megnyilvánulásokról van szó, hanem sokkal inkább arról, hogy ezek az archaikus szoborfejekre emlékeztető jelenségek pontosan úgy működnek, mint mondjuk az archaikus görög szobrászatban, ahol szintén nem jelentek meg érzelmek. Érdekes játék a személyes és az általános között, hogy mikortól válik egy személyes vonatkozású tapasztalás általános érvényűvé, és fordítva. Ha az embernek megvannak az – elsősorban a hagyományokból és a mitológiákból származó – előképei, akkor pontosan tudja, hogy ezek a tapasztalások már több ezer évvel ezelőtt sem voltak ismeretlenek az emberek számára.

Elkanyarodva a művészi hitvallástól: már lassan 15 éve a Szolnoki Művésztelep vezetője vagy. Mennyiben könnyíti meg ez a tisztség az alkotói munkát, vagy éppen mennyiben nehezíti?

Teljes mértékben megkönnyíti. Ez nagyon nagy motiváló erő. Sikerült olyan közösséget kiépíteni, amely inspiráló, lényegében azt lehet mondani, hogy fölösleges konfliktusoktól mentes. Ehhez még hozzá jön a városi közeg, amely méltányolja és segíti a munkát, és ez nagyon hasznos. Azt hiszem, annak az alkotói tevékenységnek, amelyet Szolnokon végzek bizonyos értelemben köze volt a díjhoz, amelyet március 15-én átvehettem. Maga a közeg és a művésztelep munkájának szervezése, mint például a kiállításrendezések, rendkívül minőségiek, engem pedig minden érdekel, ami minőséget hordoz. Minőségi az én meglátásom szerint az, amin nagyon erőteljesen érződik, hogy a legjobb mintához igyekszik közelíteni. Ez egyfajta maximalizmus. Ilyen értelemben bármi, amit az ember igyekszik mintaszerűen végezni, az művészet. Ha ezt a fajta szépséget, jóságot egybegyúrva állítunk mintát az elé, amit csinálunk, akkor az is művészet. A szépség és a jóság nem mindig felel meg egymásnak, de ha valami szép is és jó is, akkor az biztos, hogy művészi.

A fiatal alkotókban mennyire van meg szerinted erre a szépségre, jóságra, vagyis a minőségi munkára való törekvés?

Azt hiszem, hogy ez az emberben alapvetően benne van. Az ember szellemmel rendelkező lény, és ennek a megfogalmazásnak a magja tartalmazza azt a késztetést, hogy a legjobbra törekszik. A fiatal művészek esetében ez érdekes kérdés, mert a mi korunkban ezek a dolgok elváltak egymástól, és ennek van is bizonyos legitimitása. A mai művészeti szféra hajlamos arra, hogy a pályakezdő művészből egy adott ponton szépen módszeresen kiirtsa ezt a késztetést. Nagyon sok tehetséges művésznek lezárul ott a témavilága, hogy kritizálja az aktuális politikai szituációkat, aminek persze megvan a helye, ezek akár különböző közéleti magazinok illusztrációjaként is megjelenhetnének. Számomra a művészet mint alapállás teljesen mást jelent. Nem azt jelenti, hogy valamelyik politikus ironizáló képét megfestem egy bizarr szituációban, nem itt érzem a művészi attitűd csúcsát. De a fiatal művészek nagyon könnyen rátérnek erre az útra. De nemcsak ők, hiszen a 20. század művészettörténetének jellemzője, hogy a közélet szerves részévé kívántak válni az alkotók, és ezzel sikereket is értek el. Egy kicsit a kortárs művészettel kapcsolatban is ezt érzem, de ez az én személyes véleményem.

Azt hiszem, a művészet olyan alapállás, amelyben mindig a legjobbra kell törekedni.

Van, akinek arra van szüksége, hogy a figyelmét először teljesen a külvilágra fordítsa, és aztán ennek a lenyomatát próbálja önmagában megkeresni és megfesteni. Vannak, akik el se jutnak odáig, hanem megmaradnak csupán a külvilág figyelésénél, és egyfajta hibakeresőként igyekeznek a társadalom visszásságait megmutatni. A saját részemről ezt nem tartom a szó valódi értelmében művészetnek, mert azok az emberi tulajdonságok, amelyek valóban a legjobbra törekednek, és ezáltal művészit teremtenek, nem függenek aktualitásoktól, társadalmi, szociológiai vagy politikai szituációktól. Sokkal inkább függenek a belső tulajdonságoktól. Ha az ember a társadalmat jobbá akarja tenni a művészetével, akkor legelőször is önmagát kell jobbá tennie.

Fischer Viktória
Fotók: Csákvári Zsigmond
Forrás: kultura.hu

2017.06.21