85

A catalaunumi csata – Ezen a napon történt

Horváth Gábor írása

A catalaunumi csata a magyar mitológia részét is képezi, így nálunk elég ismert összecsapásról van szó. Ugyanakkor azt kell mondanunk, hogy valójában roppant kevés információnk van ténylegesen a csatáról, mivel forrásadottságai nem túl kedvezőek. Egyedül Iordanes, egy évszázaddal későbbi történetíró hagyott ránk részletesnek mondható leírást, aki ráadásul történészi körökben közismerten rossz (ám nélkülözhetetlen és sokszor egyedüli) forrás. A csata tényét korabeli krónikák megerősítik, de menetéről egyedül ő tudósít.

451-re a korábban igencsak baráti viszony a Nyugatrómai Birodalom és a Hun Birodalom között igencsak megromlott. A helyzet elmérgesedéséhez részben anyagi, részben diplomáciai okok vezettek. 450-ben a trónra lépő keletrómai császár, Marcianus beszüntette a hunoknak addig fizetett adót, és a nyugati birodalomrészt is igyekezett a nomád nép ellen fordítani. Emellé járult, hogy III. Valentinianus nyugatrómai császár lánya, Honoria segítséget kért Attilától egy gyűrű formájában, hogy elkerülje egy neki kiszemelt idős szenátorral való esküvőjét. A hun nagykirály ezt házassági ajánlatnak vette, s követelte Honoria keze mellé a birodalom felének átadását. Minthogy ezt nyilvánvalóan nem lehetett elfogadni, kitört a háború. A hunok készültek fel gyorsabban, s hatalmas seregük átkelt a Rajnán (a hunok uralma már addig ért), majd elfoglalva és kifosztva Gallia városait Aurelianum (a mai Orleans) városáig jutottak. Itt hallották meg, hogy már közeledik a római haderő, mire Catalaunum mezejéig vonultak vissza, amely hely alkalmasnak látszott csatára.

Bár a catalaunumi csata római-hun csatának mondható, mindegyik fél haderejének zömét szövetséges katonaság tette ki. A hun hadsereg valószínűleg már nagyon messze állt összességében egy klasszikus értelemben vett lovasnomád hadtól. Noha a hun könnyű- és nehézlovasság a szokásos sztyeppei harcmodort képviselte, a jelentős létszámú hadsereg a szövetséges germán gyalogság tempójához volt kötve, nem is beszélve a lassú poggyászról. Több tízezer katona élelmezését nem lehetett pusztán a helyi forrásokra bízni. A hun haderő részét képezték különféle germán törzsek (herul, szkír, burgund, gepida, vandál, frank, osztrogót), a behódolt alán-szarmata csoportok harcosai és más alávetett sztyeppei népek. Aetius „nyugatrómai” hadvezér hadseregét római, vizigót, frank, alán, burgund, szász, breton, szász fegyveresek alkották, azaz sok esetben egymással rokon törzsek csaptak össze Catalaunum mezején.

Iordanes leírása szerint Attila csatarendjének közepén a hunok álltak fel, melyet balról osztrogótok, jobbról a többi törzs segéderői biztosítottak. A felállás legalábbis gyanús, mert szögesen szembemegy a sztyeppei harcászat alapelveivel, ám sajnos más forrással nem tudjuk egybevetni, így kénytelenek vagyunk elfogadni. Aetius az osztrogótokkal szembe a testvér vizigótokat állította, középen a Sangiban vezette alánok csoportosultak (a nomád hunokkal szembeállítani a hasonló eredetű szarmata alánokat logikusnak tűnt), míg a rómaiak és frankok a bal szárnyra kerültek. A csata egy magaslat birtoklásáért kezdődött meg, majd lassan átterjedt a teljes harcmezőre. A kegyetlen közelharc során két oldalt a „rómaiak”, középen a „hunok” kerültek fölénybe, és a küzdelem egész délután tartott, egészen sötétedésig. Végül a szárnyakon kedvező helyzetbe kerülő rómaiaktól bekerítéssel fenyegetett hunok Attila parancsára visszavonultak szekértáborukba. A szekérvárak a sztyeppe hagyományos harcászatának részét képezték, és csata közben sokszor nagyon jó szolgálatot tettek átmeneti menedékként.

Iordanes szerint megvolt a lehetőség Attila teljes legyőzésére, és a hun király maga is halálra készült, ám Aetius megkegyelmezett. Ez némiképp túlzásnak tűnik, de a római taktikai siker tagadhatatlan volt. Aetius azonban azt sem szerette volna, ha a vele szövetséges barbárok megszabadulnak a hun fenyegetéstől, mivel akkor azok azonnal a birodalom ellen fordultak volna. Már a 410-es évektől kijelenthetően a hun fenyegetés, sőt sokszor hun katonai támogatás tartotta egyben a Nyugatrómai Birodalmat. Így Aetius a csatában királyukat (Theuderich) veszített vizigótokat hazatérésre és új királyválasztásra bíztatta már a csatatéren, és hagyta hazavonulni a hunokat.

A kortárs Hydiatus püspök szerint 300 ezer ember esett el a csatában, amely kétségtelenül irreálisan nagy számnak tűnik a korabeli élelmezési és felvonulási nehézségek miatt. A modern hadtörténészek 30-50 ezerre teszik a két hadsereg létszámát.

A források (ám nem szabad elfelejteni, hogy Rómával szimpatizáló forrásaink vannak csak) római győzelmet hangoztatnak, s kétségtelen, hogy a hun haderő nem folytatta galliai hadjáratát, hanem hazaindult. Ugyanakkor a hun hadsereg már a következő évben, 452-ben Itáliában nyomult, ahol meg sem próbálták feltartóztatni azt szembeállítható erő híján, s Attila Aquileia városát porig rombolta. A hunok hatalmát végül csak a nagy uralkodó halálát követő testvérviszály törte meg.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: A hadviselés művészete: Nagy hadvezérek az ókorban és a középkorban. Bp.: Kossuth, 2010; rubicon.hu

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.

2017.06.20