Ötödikes gimnazista tanuló volt, amikor Balogh Edgár közölni kezdte cikkeit a kolozsvári Világosság című napilapban, amelynek 1946-tól rendszeres külső munkatársa lett. Közben 1947-ben Páll Árpáddal az MNSZ több ifjúsági kiadványát (Magyar Ifjúság, Szabad Ifjúság, Petőfivel) is szerkesztette. 1948-ban kinevezték a Falvak Népe főszerkesztőjének, amikor pedig a lapot 1950-ben Bukarestbe költöztették, ő is ott folytatta munkáját.

Amikor szüleit kuláklistára téve üldözni kezdték, tiltakozásul lemondott a főszerkesztői posztról – rezignációját nem fogadták el, szüleit azonban rehabilitálták. Az „osztályharc fokozásával” járó sajtókövetelmények miatt 1953-ban újból lemondott, amit ezúttal elfogadtak, a továbbiakban lapjának kulturális rovatában dolgozott. Hajdu Győző meghívására az Igaz Szó című irodalmi havilap munkatársaként 1954 elején Marosvásárhelyre költözött, ez a város lett haláláig az otthona.

Az 1958-ban indult Művészet (későbbi címén Új Élet) főszerkesztője lett. Több ciklusban volt nemzetgyűlési képviselő, a Romániai Írók Szövetsége Intéző Bizottságának tagja, 1972-80 között alelnöke, 1965-84 között az RKP KB póttagja, s egy ideig tagja annak az állandó bizottságnak, amelyet az RKP KB a nemzetiségekkel kapcsolatos kérdések számontartására hozott létre.

Írói indulásának zsengéit 1948-tól az Utunk közölte Kolozsvárott: első kiadott novellája a Hajnali győzelem volt. 1950-ben jelent meg (Hajdú Zoltánnal közösen) első drámája, a Mezítlábas menyasszony. Első novelláskötete az Emberek indulnak címmel 1953-ban jelent meg.

A hatvanas évek második felétől Olaszországban, Iránban, az NDK-ban járt parlamenti, illetve írói küldöttségek tagjaként. 1967-ben mutatták be Marosvásárhelyen Harag György rendezésében Pompás Gedeon című drámáját, majd a darabot betiltották. 1972-ben nyugat-európai, 1973-ban újvidéki, amerikai és kanadai irodalmi körúton járt. Úti élményeiről jelentős esszék íródtak (Perzsák, Az Angyalvár kulcsai, Fekete rózsák – Auschwitz és Az utolsó köntös – Weimar). Az igazi áttörést azonban a Kriterion első könyveként kiadott (előbb az Igaz Szóban folytatásokban közölt) Anyám könnyű álmot ígér című naplóregénye jelentette.

Drámaíróként 1975-ben debütált, ekkor mutatták be a kolozsvári Állami Magyar Színházban az Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámáját. Ezt további történelmi drámák követték: Csillag a máglyán, Káin és Ábel, A szuzai menyegző. Az 1977-ben megjelent Engedjétek hozzám jönni a szavakat című regénye a magyar nyelv szakrális erejét és szépségét idézi meg. Hegedüs László fordításában románul is megjelent a mű. Második kiadását azonban a cenzúra már nem engedélyezte.

Az 1980-as évekre a romló politikai helyzet és konfliktusok miatt minden addig betöltött tisztségéről lemondott, majd miután nacionalista-pártellenes nézetekkel vádolták meg, leváltották. 1983-tól műveinek kiadását, színdarabjainak színrevitelét, minden nyilvános szereplését betiltották, 1990-ig csak Magyarországon és Nyugaton publikálhatott. 1982-ben Illyés Gyulával, Csoóri Sándorral és másokkal kezdeményezője volt a Hitel című folyóirat elindításának.

A politikai vihart kavaró Advent a Hargitán című színművének bemutatása 1986. január 2-án a budapesti Nemzeti Színházban valósággal közéleti fordulatot jelentett a határokon túli magyarsággal kapcsolatos budapesti politikában. A román hatóságok tiltakozása ellenére bemutatott darab 1997-ig folyamatosan szerepelt a színház repertoárján, eljutott számos határon túli magyar városba, Bécsbe, Párizsba, a Nemzetiben 285 előadást ért meg.

1989 májusában hangzott el a Kossuth rádióban drámai hangvételű nyílt levele Sinkovits Imréhez az erdélyi magyarság helyzetéről, októberben pedig az RKP KB-hoz küldött terjedelmes memoranduma, amely vádirat volt a romániai nemzetiségek jogfosztottsága miatt. Ekkor lakását és sikaszói házát a Securitate megfigyelése alá helyezte, lehallgató készülékeket helyeztek el. Két gyermeke családostul hányódott: orvos fia és menye moldvai és érchegységi munkahelyeken, pszichológus lánya diplomával gyári munkásként dolgozott. Végül Magyarországra távoztak. Közben 1989. június 14-én lemondott főszerkesztői állásáról az Új Élet szerkesztőségében, és kérte nyugdíjazását.

1989 decemberében, a román diktatúra elleni felkelés idején népes küldöttség ment érte, kérték, hogy szóljon a város főterén. 1990. február 10-én a marosvásárhelyi százezres, könyves-gyertyás tüntetés toborzója és szónoka volt. Március 19-én a Hodákról és Libánfalváról beszállított, felhergelt és leitatott csőcselék életveszélyesen megsebesítette, elvesztette fél szeme világát. Budapesten ápolták, majd Amerikában kezelték. 1990 novemberében Strasbourgban Catherine Lalumière-vel, az Európa Tanács főtitkárával találkozott, és beszámolt neki a marosvásárhelyi eseményekről. Több nyílt levélben követelte az ártatlanul bebörtönzött magyarok szabadon bocsátását.

1993-ban megírta Az ugató madár című drámáját, majd a Balkáni gerlét, mely a Nemzeti Színház drámapályázatának megosztott első díját nyerte el, és 1998 októberében mutatták be. E darab végleges változata a szerző kísérőtanulmányával az 1999-es könyvnapon jelent meg. Az 1990-es évek első felében a Magyarok Világszövetségének tiszteletbeli elnöke és a Nemzetközi Transsylvania Alapítvány elnöke volt. A csíkszeredai Neptun Könyvkiadó 2001-ben Száműzött könyvek sorozatcímmel elindította azoknak a Sütő-könyveknek a kiadását, amelyek az 1989-es romániai rendszerváltás előtt csak Magyarországon jelenhettek meg.

Hosszú betegség után, 2006. szeptember 30-án éjjel Budapesten hunyt el. Temetése október 7-én Marosvásárhelyen volt. Koporsója előtt reggel 8 órától róhatták le kegyeletüket tisztelői, barátai a Vártemplomban. Délután 2 órakor kezdődött a gyászszertartás, melyen Csiha Kálmán, az Erdélyi Református Egyházkerület volt püspöke, Sütő András jó barátja mondott gyászbeszédet. Az írótól Markó Béla, az RMDSZ elnöke, írótárs, Csoóri Sándor, Mircea Dinescu román író, Gálfalvi Zsolt, a Romániai Magyar P.E.N. Klub elnöke, Görömbei András debreceni irodalomtörténész, Kalász Márton, a Magyar Írószövetség elnöke búcsúzott. A budapesti – volt – Nemzeti Színház művészei nevében Kubik Anna színművésznő, a marosvásárhelyi színház Tompa Miklós Társulata nevében pedig Győrffy András emlékezett és emlékeztetett. Sütő Andrást a református temetőben, a Bolyaiak sírjának közelében helyeztek végső nyugalomra. A sírnál, melynek kopjafáját a háromszéki Balázs Antal készítette, Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület főjegyzője búcsúztatta. Koporsójára pusztakamarási és sikaszói földet is szórtak: keveredve a marosvásárhelyi temető földjével.

Jelentősebb díjai, kitüntetései: Állami Díj (1950, 1953), A Romániai Írók Szövetségének díja (1970, 1973), Ion Creangă-díj (1978), Füst Milán-jutalom (1978), Szép Ernő-jutalom (1978), Herder-díj (1979), A Magyar Művészetért-díj (1987), a színikritikusok Magyar Dráma-díja (1988), Bethlen Gábor-díj (1990), Kossuth-díj (1992), Magyar Örökség-díj (1996), a Romániai Írók Szövetsége Opera Omnia-díja (1997); a Magyar Köztársaság Középkeresztje kitüntetés (1997), A Magyarság Hírnevéért-díj (1997), Hazám-díj (2000), a Magyar Köztársaság elnökének érdemérme (2002).

Sütő András művei egy része digitalizált formában is hozzáférhető a Digitális Irodalmi Akadémián.

Nagy Mária

Forrás: wikipédia, lexikon.kriterion.ro, pim.hu

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.