138

Csak a gyilkost látják

François Ozon: Frantz – filmkritika

Új filmjében François Ozon azzal lep meg, hogy milyen jól megvan meglepetések nélkül is. A pszichoszexuális és a zsánerjátékokat egyaránt kedvelő francia rendező ezúttal I. világháborús melodrámát forgatott.

François Ozon sosem volt még ennyire konvencionális. A francia film ún. fenegyereke, aki ha csak játékosan is, de általában provokálni szeret, most azt játssza, hogy tiszteli a hagyományt, és fekete-fehér melodrámát rendez az I. világháború idejéből. Az alapanyag is közelítőleg korabeli: Lubitsch 1932-es filmjét, a Broken Lullaby-t dolgozta fel és át, amely a francia drámaíró, Maurice Rostand darabjából készült.

1919-ben járunk, egy takaros kis német faluban. Egy nap Anna idegen férfit lát meg vőlegénye, Frantz sírjánál, aki virágot tesz rá, és tétova léptekkel, súlyos terhekkel a vállán elandalog. Később a szülői házban találkoznak, Frantz szüleinél: ott lakik Anna és oda jön látogatóba Adrien. Az apa először szóba sem állna vele, mert francia, és a franciák gyilkosok ugyebár: ők ölték meg a fiát. De a női kéz elsimítja ezt az ellentétet, a németek és a franciák beszélgetni kezdenek, és Adrien lassan beilleszkedik a családba. Pótfiuk lesz Frantz helyett, akit szerethetnek, és akit talán Anna is szeret.

Ozon most is játszik, de inkább csak a nézői elvárásokkal. A kiszámítható mederben csordogáló történetet azzal teszi izgalmassá, hogy több sémát is játékba hoz: vajon a szeretője volt a francia fiú Frantznak? Vagy a gyilkosa? Netán tényleg a barátja, ahogy mondja? (Vagy talán ő maga Frantz, aki megsérült a háborúban, és az archelyreállító műtét után rá sem ismernek? Akik látták a Phoenixet, ezt az olvasatot sem zárhatják ki, miután egyszer Frantz néz vissza a tükörből Adrienre.) És hát ott a melodrámai kérdésfeltevés is: beleszerethet egy lány a szerelme barátjába? Vagy a szeretőjébe? A gyilkosába?

De Ozon ezt a költői kérdést félreteszi a második félidőig, és inkább azzal foglalkozik, hogy felfesse a háború utáni Európa miliőjét. Meglehetősen nagy ecsetvonásokkal dolgozik: csupán kontúrokat kapunk, igaz, azokból kifejezetten éleseket, ugyanis lehetetlen nem kihallani a filmből a félelmeket az idegengyűlöletbe átforduló nacionalizmusról. Ozon egy szétesett Európa képét tárja elénk, ahol a nemzetek csak a gyilkost látják a másikban. Az erőszak elfojtott, elvégre 1919-et írunk, amikor még mindenki gyászol, de a frusztrációk és feszültségek, amik majd elvezetnek a II. világháborúig, már ott dolgoznak az emberekben. Mindkét oldalon: a tükörszerkezetű film, melynek második felében a német lány utazik Franciaországba megkeresni Adrient, egyik legjobb jelenetében épp a Marseillaise-t, „a szabadság himnuszát” forgatja ki, és ad neki fenyegető áthallásokat az asszonyainkat megerőszakoló és fiainkat megölő idegenek révén. („Már küldi a zsarnok vad, bősz ölni kész rab hadát / Letörnek népet és hazát, / Bosszút állnak ifjon s gyönge lányon”)

Ozon sosem volt még ennyire aktuális, mint most, amikor azt pedzegeti, hogyan feszítheti szét az európai egységet a félelem és a gyűlölet. De nem áll neki jól ez a korszerűség, mert nem gondolja tovább ezeket a hangzatos, kétmondatos összegzéseket. Didaktikus jelenetekben illusztrálja, milyen mély árkokat ás a frusztráció, és miért és hogyan lenne jó túllépni rajta. A franciagyűlöletét megszelídítő, pacifizmusra találó német apa jellemfejlődése elnagyolt, és egy szónoklatban – ráadásul kocsmaiban – ér a csúcsára.

Ennél sokkal érdekesebb, ahogy a rendező az érzelmeket tolmácsolja. A melodrámai történetben nem a közhelyes szerelem vagy annak lehetősége, hanem a titkok és a hazugságok érdeklik. Hogy létezik-e olyan seb, amit csak hazugsággal lehet begyógyítani. És olyan erkölcs, ami ezt megengedi? A francia rendező itt is nagyot mond, de ezt kifinomultabban teszi. Az érzékeny, lelkiismeretes lány dilemmájával együtt lehet lélegezni akkor is, ha a Frantz, mint Ozon oly sok filmje, messze rugaszkodik a valóságtól, és inkább csak gondolatkísérletként érdekes.

És ez elsősorban Paula Beer kimagasló alakításának köszönhető, aki élete első főszerepét játssza. A színésznő expresszív arcán viszi el a filmet. Anna a gyász csüggedésétől a visszafojtott reménykedésen át jut el addig, hogy a rápakolt lelki terhek ellenére is kinyíljon, és ezt a mindössze 22 éves színésznő úgy játssza el, hogy egy percig sem kételkedünk: a lány rendkívül gazdag érzelmi életet él a szomorúság maszkja mögött. Beernek méltó társa Pierre Niney (Yves Saint Laurent, A mélység kalandora, Tökös ötös), a legnépszerűbb a fiatal francia színészek között, aki vékony bajszával és törékeny alkatával szinte összeforr a megtört katonával. Niney anélkül tud kétkedni és gyötrődni, hogy Adrien neurotikus karikatúrává válna.

Kétségtelen: a Frantzban a színészi játék a legárnyaltabb – a rendezés, a sztori, de még az operatőri munka sem ér fel hozzá. Ozon szándékosan archaizáló stílussal dolgozik, statikus képekben fogalmaz, és ez a filmet is kissé merevvé teszi. Ahogy a fekete-fehér színvilág is. Manapság kivételnek és ezért paradox módon gyakran frissnek hat a fekete-fehér, ahogy azt az Olli Mäki legboldogabb napja, vagy legutóbb Török Ferenc filmje, az 1945 példázta. De a Frantz színesben forgatott és digitális utómunkával kifakított képei nem kapnak olyan markáns kontúrokat, olyan mélységeket, amilyet elvárnánk. Meg sem közelítik Ragályi Elemér bravúros képfestészetét, amit az 1945-ben láthattunk. Ráadásul Ozon a színváltást is szájbarágósan használja: amikor élettel telik meg az ember napja, kiszínesedik a kép, és amikor ez az élénkség elpárolog, kifakul.

Ilyen a film is: egy-egy elkapott jelenet után visszazökken a biztos középszerbe. Könnyű Ozonnal menni ezen az érzelmi hullámvasúton, mégsem lehet elhessegetni a végén a hiányérzetet. Hogy ez a történet, és ez a tanulság, ilyen formában, mégiscsak túlzottan fekete-fehér.

Frantz
francia-német történelmi dráma, 113 perc, 2016
szereplők: Pierre Niney, Paula Beer, Ernst Stötzner, Marie Gruber, Johann von Bülow
rendezte: François Ozon
írta: François Ozon, Philippe Piazzo
fényképezte: Pascal Marti
vágó: Laure Gardette
zene: Philippe Rombi
producer: Eric Altmayer, Nicolas Altmayer, Stefan Arndt, Uwe Schott
forgalmazza: Vertigo Média Kft.
bemutató: 2017. május 18.

Soós Tamás
Forrás: filmkultura.hu

2017.06.13