78

A díszlettervezés nem játék

Interjú Horesnyi Balázzsal

„Meg lehet buktatni egy előadást egy színnel” – állítja Horesnyi Balázs díszlettervező, akivel a Kultúra.hu beszélgetése által bepillanthatunk a színház kulisszái mögé, és kiderül, milyen hatalmas felelőssége van ennek a szakmának. Hiszen a díszlet nem egy dísz. Meghatározza a darab stílusát, hangulatát, a színészek játékát is. Miként lesz az ötletből egy egész világ a színpadon? Erről mesélt az interjúalany.

A díszletnek elsősorban mi a funkciója a színpadon? Szép hátteret szolgáltatni a történethez vagy külön jelentéstartalommal kiegészíteni a darabot?

A díszlet meghatározza az elődás egész stílusát, milyenségét. Egy rendező neki sem áll a darab elkészítésének anélkül, hogy ne lenne ötlete, alapgondolata a díszletre. Már a munka kezdetén hívja a díszlettervezőt, akivel hasonló a kapcsolata, mint a filmrendezőnek az operatőrrel. Ők ketten közösen alakítják ki az egész darab sajátos, csak arra az alkalomra érvényes világát. Ezért nem működik az soha, hogy a már kész díszlethez rendeznek új darabot. Egy előadás egyszeri és megismerhetetlen.
Sajátos jelentéstartalommal természetesen élhet a díszlet, de nem jó, ha direktbe üzenünk vele, és már az első jelenetben elárulunk valamit. Az egész előadásnak – a színészek játékával együtt – kell magában hordoznia a darab szimbólumrendszerét. Sugallni természetesen végig lehet, például a nyomasztó légkört, verőfényes jókedvet, de meg lehet buktatni egy előadást egy színnel, rosszul választott világítással is. Molnár Ferencet például meg lehet buktatni, ha nincs függöny, vagy ha nagyon sötét tónusúra vesszük a Játék a kastélyban című művét. A rossz díszlet tönkreteheti a darabot, és rengeteg szempontot figyelembe kell venni a tervezés előtt. Ilyen a kor, amelyben a történet játszódik – néha nem lehet rajta változtatni, máskor jobbat tesz az előadásnak, ha másik századba helyezzük át. Nagyon fontos, melyik színházban készül a mű, ahogy az is, ki játssza a főszerepet, mert az ötletelés során már vele képzelem el a jelenetet.

Ha ennyi mindenre kell figyelni a tervezés során, hogyan, mivel lehet elkezdeni a munkát?

Mindig a szövegből kell kiindulni. Először elolvasom a darabot, és arról beugrik egy kép, amelyet elkezdek kibontani. Kihagyhatatlan a mű elemzése, mert a díszlettervezés során figyelembe kell venni a járásokat: kik sétálnak be a színpadra, hányan vannak a színpadon a jelenet alatt. A díszlet ugyanis meghatározza, mennyi úton és módon lehet bejönni, merre lehet lépni, hangsúlyos lesz-e a szereplő megjelenése vagy sem. A színészt is inspirálja, milyen a helyszín, másképp játszik egy leszűkített, vagy egy hatalmas, üres térben, egy megdöntött, vagy épp mozgó talajon. Egészen más, ha végtelen sivatagban vagy zegzugos, kiismerhetetlen alaprajzú könyvtárban járunk. Az sem mindegy, hogy oldalt sétál be az új szereplő, vagy a színpad közepén van egy ajtó, és aki azon belép, azonnal hangsúlyt kap. Molnár Zsuzsa, aki a Kaposvári Egyetemen tanítja a díszlettervező szakosokat, mesélte, hogy azt a feladatot adta az elsősöknek: tervezzék meg a padlóját a Macbeth első jelenetének, ahol a három boszorkány jön. Milyen ez a talaj? Kiszáradt? Mocsaras? Gránit? Vagy gumiszőnyeg? A szereplők lépés közben belesüppednek vagy csúsznak rajta? Egészen más hangulatot teremt mindegyik, és alakítja a színészek játékát is.

A Magyar Állami Operaház március végén mutatta be Ifj. Johann Strauss A cigánybáró című nagyoperettjét, amelynek ön tervezte a díszletét. Ott hogyan indult el a közös munka a rendezővel?

Szinetár Miklós nagyon konkrét és pontos elképzeléssel keresett meg: szerette volna, ha a díszlet középpontjában egy ringlispíl áll, és eköré szerveznénk az egész játékot. Ez az ötlet máris meghatározta a darab hangulatát és rendszerét, a belépésektől kezdve a lehetséges járásokon át az apróbb megoldásokig. Adott volt egy forgó tér és a vurstlinak, a bécsi Práternek a világa. Onnan merítettük a részleteket, a körhinta lovait, sárkányait, ügyelve arra, hogy a várási festés kicsit csálé, kicsit pontatlan. Ferenc Józsefet is úgy ábrázoltuk, kissé bandzsán, ahogy 150 éve festhette valaki a céllövölde mellett. Régi, hagyományos díszlettechnikával és anyagokkal – fa, vászon, festék – dolgoztunk, így ez a díszlet megszülethetett volna 150 éve is, mégis közben nagyon újszerű volt az ötlet, és mai, élő, izgalmas világ született a színpadon.

Láttam a darabot, és nagyon tetszett benne, ahogy a körhinta összefogta a helyszíneket és a kerettörténetet a fő szállal. Azóta, ha eszembe jut A cigánybáró, elsőnek mindig a ringlispílt látom magam előtt.

Igen. Hol máshol játszódhatna ez a történet, mint egy körhintán? A tervezésénél is szerencsénk volt, nagymamámnak ugyanis épp pár éve rendeltünk Londonból egy fantasztikus albumot, amely a ringlispílekről szól, és festményeken, fotókon, rajzokon keresztül mutatja be őket. Ezeket használtuk a részletekhez. Figyeltük, hogyan is néz ki egy ringlispílló, megállapítva: semmi köze egy igazihoz, de még egy szoborhoz se. A ringlispílló anatómialiag teljesen hibás, sajátos arányai vannak. Ebből is látszik, hogy megvan a maga világa a ringlispílnek, melyből nem lehet kilépni, mert akkor hamisnak hat. Mi legalább hetven ringlispíllovat néztünk meg az elkészítés előtt, és kimentünk az igazi körhintához is a szobrászpárral, akik nagyon ráéreztek erre a világra.

Hogyan kell elképzelnünk az alkotói folyamatot? Megvolt az ötlet, a tervek: miként lett ezekből kész díszlet?

Nagyon nagy élmény volt A cigánybáró díszletén dolgozni, mert nem kellett kapkodni. Egy-egy apró részlethez is háromféle makettet tudtam készíteni, hogy aztán abból választhassunk a rendezővel. A folyamatot ugyanis úgy kell elképzelni, hogy a díszlettervező lép egyet gondolatban, és az ötletét megvalósítja maketten, mert csak azon lehet látni, hogy működőképes-e vagy sem. Majd a makettet megmutatja a rendezőnek, aki válaszol, és így alakul a terv, amely vagy egyszerűsödik vagy komplikálódik. A cigánybárónál nem az egyszerűsítés volt a cél, inkább a színesítés. Havonta, majd hetente találkoztunk Szinetár Miklóssal. A tervelfogadás időpontjára már a kész, részletekben gazdag makettet vittük el, amely olyan, mint egy babaház vagy terepasztal, le lehet rajta játszani az egész előadást kicsiben, bemutatva: ki hova lép. A tervelfogadás után mindig egyeztetek a szcenikussal (színházi műszaki vezető), aki abban segít, hogyan lehet megvalósítani az elképzeléseket. Milyen súlyt bír el a zsinórpadlás, mit hogyan lehet betolni, beforgatni, milyen anyagból lehetnek a tárgyak? Rengeteg olyan technikai kérdés merül fel, melyet érdemes az elején tisztázni, hogy ne legyen később probléma. Ezt követően már ki lehet adni a feladatokat a díszletfestőknek, szobrászoknak, asztalosoknak, kasírozóknak. Nekik külön technikai rajzokat készítek, és folyamatosan egyeztetek velük a munkafolyamat során, hiszen sokszor kell finomítani, improvizálni, így állandóan kérdések merülnek fel.

Hol születtek a díszletek A cigánybáróhoz?

Azt ki kell emelnem, hogy az Operaház díszletműhelye egyedüli az országban. Fantasztikus, több mint 130 éves hagyományt követő csapat dolgozik benne. A színpad fölötti két legfelső emeleten alkotnak, ahol a padlócsapdákat kinyitva leengedhető a díszlet a színpadra. Olyan a hatalmas festőműterem a régi, gyönyörű csigalépcsővel és a városi háztetőkre nyíló ablakokkal, mintha a Bohémélet 2. felvonásában lennénk. Lotz Károly festette az operaház mennyezeti freskóit, és készített egy próbát a festőműhely falára, amely máig ott van, nem üvegfal mögött, hanem a tér szerves részeként. Valódi szellemek laknak ott. Fantasztikus!

Mikor próbálnak először a színészek a díszletben?

Az utolsó egy-két hétben. Előtte jelzetdíszletben próbálnak, ahol be van rajzolva, hol vannak falak, ajtók. Amikor beérkezik a díszlet, az ünnepi pillanat, és nem is jó szerintem, ha már az olvasópróbán készen áll. Az leront valamit. A karácsonyt se hozzuk előrébb.

Milyen képességek kellenek ahhoz, hogy valakiből jó díszlettervező legyen?

Sokáig folyt vita akörül, hogy a díszlettervezésnek hol a helye. Szerintem egyértelmű, hogy nem az irodalom vagy dramaturgia felől kell megközelíteni, hanem a képzőművészet felől, és a képzés helye képzőművészeti egyetemen van. De nem az lesz díszlettervező, aki megunta a festészetet, vagy nem volt jó grafikus, szobrász, hiszen sok más képesség is kell hozzá. Ismerni kell a dramaturgiát, szeretni kell a színdarabokat, színházat, és mindent képben kell látni. Annak érdemes ezt a pályát választani, aki a történetekhez tervez egy saját világot, meg tud filmesíteni bármilyen jelenetet, amit olvas, és színpadra tudja vinni a szövegeket. Jól kell tudni drámát elemezni, mert látni kell, hányan vannak a színpadon, kit lehet kiemelni, kihagyni, ki miért van ott, mi a fontos, mi az, ami nem olyan fontos. Tudni kell, mit lehet megvalósítani technikailag, és mi az, ami nem kivitelezhető. Valamint természetesen jól kell hozzá rajzolni. Ismerni kell az anatómiát, és tudni kell tanulmányrajzokat készíteni, festeni. Mert aki tud rajzolni, az másképp látja a világot.

Gondolom, az is fontos, hogy jól tudjon az illető kommunikálni, hiszen egy egész csapattal dolgozik együtt.

Néha hiányzik is, hogy az ember magában tudjon alkotni, de akkor festőnek kellett volna menni. Itt valóban állandóan egyeztetni kell valakivel. A mamám grafikus, ő éppen azt mondja, milyen jó nekem, hogy egész nap emberek között vagyok, míg én néha azt érzem: milyen jó lenne kicsit tovább egyedül lenni.

Ön hogyan került erre a pályára?

Volt egy grafikus barátja a családnak, Rékassy Csaba. Ő kérdezte tőlem egyszer: miért nem mész díszlettervezőnek? Attól a pillanattól kezdve erre a szakra készültem. Nagyon nagy hatással volt rám gyerekként. Már akkor sokat voltam színházban, és szerettem rajzolni. Bár a grafika, a festészet a mai napig érdekel, a színészet soha nem vonzott.

Mégis a színész viszi el a sikert, őt ismerik igazán a nézők, a festő önálló kiállítást nyit, a díszlettervező viszont ott marad a háttérben.

Aki ezzel foglalkozik, az rég rossz szakmát választott. Szerintem azok maradnak meg a díszlettervező pályán, akik ezt szeretik, és tudatosan erre készültek. Ma egyre nehezebb, mert míg a mi időnkben ketten voltunk kétévente a szakon, addig most évente 10 főt képeznek.

Rengeteg jelentős tervezése volt, ezek közül melyeket emelné ki?

Pár éve Stuber Andrea hívott egy műsorba, és kérdezte, tudom-e hány díszletet terveztem életemben. Fogalmam sem volt, de ő pontosan tudta, és 350 körüli számot mondott. Ledöbbentem, nem is gondoltam bele soha. Nehéz kiemelni egyetlen alkotást ezek közül.

Mi az, amit még szívesen kipróbálna?

A bábszínház kimaradt az életemből. Athénban jöttem rá, ahol megismerkedtem a görög bábszínházzal. Tiszta grafika, tiszta festészet, ősi, régi, önálló világ, nagyon komoly hagyományokkal, mai elemekkel. Gyönyörű! Ma már egyre inkább teret nyer nálunk is a bábművészet, de a mi időnkben nem láttunk benne jövőt. Pedig ez egy nagyon izgalmas műfaj, amit szívesen kipróbálnék.

Wéber Anikó
Fotó: Magyar Állami Operaház
Forrás: kultura.hu

2017.06.12