111

Nem vénnek való vidék

David Mackenzie: A préri urai – filmkritika

Alighanem Taylor Sheridan felbukkanása volt a legjobb dolog, ami az elmúlt két évben az amerikai filmben történt. Sheridan már korábban is jelen volt az amerikai filmiparban, de csak színészként: olyan tévésorozatokban játszott kis mellékszerepeket, mint a Kemény motorosok, a CSI: A helyszínelők, a Veronica Mars. De amikor belátta, hogy élete végéig ilyen mellékszerepeket fog játszani, úgy döntött, inkább felcsap forgatókönyvírónak.

Három hét alatt, nagyrészt a saját texasi élményei alapján megírta A préri urait, majd a drogellenes háborúról szóló Sicariót, utóbb pedig az egy indián rezervátumon játszódó bűndrámát, a Wind Rivert, amit már ő maga rendezett. Három év alatt három film és három cannes-i premier – jobb pályakezdést kívánni se lehet.

Nemcsak íróként, nézőként sem. Sheridan a műfajokkal ugyanis játszani szeret, a saját történetéhez görbíteni a szabályrendszerüket, és a műfaji keretek kitágítása közben talán a mai Amerikáról is mondani egyet ’s mást. Első három filmjét laza trilógiának szánta, amit nem a történet, hanem a téma köt össze: az amerikai határvidék és a benne élő emberek meg mítoszok vizsgálata. Sheridan a Hollywoodi Reneszánsz örököse, az amerikai film egyik utolsó nagy aranykoráé, amikor a rendezők lebontották és újraépítették a nagy amerikai zsánereket, és közben a szép új világ hőskultuszáról, erőszakmániájáról és az emberek életét végső soron megkeserítő – mert hamis reményekkel felruházó – hurráoptimizmusáról is véleményt mondtak.

Sheridan A préri uraiban a westernt helyezi el a gazdasági világválság árnyékában, pontosabban: a gazdasági világválságot és utóhatását gondolja újra kiábrándult neowesternként. Nem vénnek való vidék ez, ahogy a forgatókönyvíróra talán legnagyobb hatást gyakorló film címe mondja, amit tönkrevert az amerikai jelzáloghitel-krízis, melynek során texasi családok ezrei vesztették el földjüket és lakásukat. Például a Howard testvérek, akiknek anyja nemrég hunyt el, néhány nap múlva pedig a jelzálog is lejár. Ezért találkozik az exfeleségének még a gyerektartással is tartozó Toby (Chris Pine) és a börtönviselt Tanner (Ben Foster), aki mindössze egy éve van szabadlábon, hogy bankot raboljanak, a Texas Midlands pár elhagyatott postafiókját, de meglehetősen amatőrök benne – ez adja a helyzet iróniáját és feszültségét is. Nyomukba két Texas ranger, a nyugdíjazás szélén álló Marcus (Jeff Bridges) és az ő félig hispán, félig indián származású partnere, Alberto (Gil Birmingham) ered.

Ebből a felállásból egy tökéletesen kiszámítható banditás-rendőrös mesét is ki lehetett volna hozni, de a skót David Mackenzie olyan elegánsan és mértéktartóan rendezte meg a történetet, hogy abban pont jó arányban keveredik a kívülálló rácsodálkozása a méltóságteljesen gyönyörű amerikai tájra, és tényszerű rálátása az amerikai mítoszok szertefoszlására. Még a texasi tájban komótosan telő idő ritmusát is jól vette fel a rendező, aki a film első kétharmadában alig tarkítja akcióval, üldözéssel a filmjét, inkább hagyja, hogy kirajzolódjon a karakterek mögött az a világ, amitől a motivációik is azonnal érthetővé válnak.

Ahogy megyéről megyére autóznak Toby-ék, hogy kifosszák az őket kifosztó bankokat, szellemvárosokon haladnak át, gyors mentőhitelt reklámozó óriásplakátok, bezárt üzletek, lepusztult házak mellett. Régen is ilyen palánkhalmok meredeztek ebben a tájban, csak akkor még a reményt hirdették, hogy itt majd egyszer város épül. A város rég felépült, de a gazdasági világválság után dögrovásra került: munkalehetőség nincs, a szegénység pedig Amerikában is ugyanazokat a sebeket ejti az embereken: alkoholizmus, bűnözés, válás, közöny. Csak talán annyival mélyebbek a sebek, hogy ott az amerikai álom, de még az alkotmány is azt ígéri, hogy az emberek boldogulni fognak. Vagy legalábbis biztosítják neked a jogot, hogy megkeresd a boldogságodat. De az ember egy szegénységben töltött élet után meg is akarja találni, nem csak loholni utána – még akkor is, ha ehhez át kell lépnie bizonyos határokat.

Az amerikai kritikák már szépen felgöngyölítették a kinti premier környékén, hogy ennek a morált a megélhetésért félretoló határátlépésnek a feltérképezésével tapintott rá a film a korhangulatra. A hangzatos szalagcímek azt mondták, A préri urai megjósolta Donald Trump elnökké választását, de inkább arról van szó, hogy a film arról „az elfelejtett Amerikáról” és a benne élő, elszegényedett, fehér amerikaiakról szól, akiknek szavazatait rosszul kalkulálták ki a nagyvárosi elemzők, és akiket aztán meglehetősen sztereotip módon, en bloc rasszistának bélyegeztek. De Sheridan és Mackenzie filmjéből kiderül, hogy bonyolultabb ennél a helyzet, és arra vezethető vissza, hogy az amerikaiak még mindig nem mondtak le az amerikai álomról, és akár a kultúrájuk legfőbb értékeire is hajlandók rátaposni, hogy megszerezzék azt.

A préri urait ez a mindenen átgázoló akarat teszi olyan izgalmassá, karaktereit pedig ellentmondásossá. Hiszen egyrészről látjuk, hogy ebben a poszt-apokaliptikus tájban már nem érvényes a hagyományos western tanulsága, miszerint a vadonnak el kell tűnnie, hogy a civilizáció virágozhassék. Itt vademberré kell válnia annak, aki győztesként akarja túlélni a civilizációt, esetünkben például kibányászni az olajat a földjéről. Erőszakkal kell visszavennie azt, amit a rendszer, vagy ha úgy tetszik, a kapitalizmus elvett tőle. És ebben az erőszakos kisajátításban Sheridan szerint van valami nagyon amerikai. Ahogy az indián-mexikói ranger is megjegyzi: az ő népét azoknak az embereknek a nagyszülei irtották ki és kényszerítették ki a földjükről, akiknek most a bankok veszik el a földjét. Az amerikai lét körforgása a kizsákmányolás ciklikusságán alapul, mert lehet, hogy a gazdaság, a technológia és a világ sokat változott 150 év alatt, de maguk az emberek nem.

A texasiak például a mai problémáikat is régi eszközökkel próbálják megoldani. A pisztoly mindenkinek ott lapul a zsebében, és elő is rántja, ha kell: a bankrablókra nagyobb fenyegetést jelentenek a helyi lakosok, mint a rendőrök. És ott van Marcus is, az indián partnerét folyamatosan rasszista viccekkel sértegető seriff, aki azért ilyen tüskés, mert nem képes kinyilvánítani az érzelmeit. Ő így fejezi ki a törődését, a szeretetét, és ezt a társa is érzi, de közben a rasszista poénok, mert túl sok van belőlük és mert szünet nélkül jönnek, mégis apró sebeket szúrnak belé. Archaikus figura Tanner is, a Billy kölykök és a Jesse Jamesek leszármazottja, aki a romantikát látja a törvényenkívüliségben, nem a vért, a halált és a pusztulást. Hiába világosítja fel a kaszinóban egy kigyúrt komancs indián, akivel szóváltásba kerül, hogy semmi nagyszerű nincs abban, ha – mint ahogy a komancs név jelenti – mindenki ellensége vagy, mert ők is már csak a semmi urai, nem a prérié. A nyughatatlan lelkű Tanner csak azért is szembemegy a világgal, és ok nélküli lázadása elkerülhetetlen tragédiába fullad.

A préri urai ebből az elkerülhetetlenségből fakasztja a drámát, ami azért is vágja ki a levegőt a néző mellkasából, mert mire sor kerül a leszámolásra, ravasz módon már mind a rablókkal, mind a pandúrokkal azonosult. Bárkinek is essen baja, a veszteséget a saját bőrünkön érezzük. De a film nem hátrál meg azelől sem, hogy mérlegre tegye a hősök erkölcsét. Mennyire bűnös egy önzetlen bankrabló, aki azért lop, hogy a fiainak ne kelljen mélyszegénységben élniük? A film nem Robin Hoodoknak látja a Howard testvéreket, akik visszalopják, ami a szegényeké, hanem amerikai kapitalistáknak, akik azért rabolnak, hogy ne a nagyvállalat, hanem maguk termelhessék ki az olajat a rancsukon. És ezért vállalják azt is, hogy más fog szenvedni, csak nekik ne kelljen. Sheridan ebben is a körforgást látja, ahogy az emberek átruházzák a szenvedést a másikra – rokkanjon bele most már valaki más az életbe –, de az erkölcsi terhet – mutat rá a fináléban – nem lehet ledobni a vállukról. A film zseniális zárójelenetében nem pisztoly-, hanem szópárbajba keveredik az egyik seriff a másik testvérrel. Latolgatják egymást és a másik érveit, és közben a seriff arcán az undor keveredik az elismeréssel, mert bár érti, miért tették, de tudja azt is, hogy túl nagy árat fizettek érte – nem ők, a testvérek, hanem akik az útjukba kerültek. Ilyen egy mai western-párbaj Sheridan olvasatában: a gyerekek hazajönnek, és elmarad a lövöldözés, mert az élet megy tovább, csak a lelkifurdalás marad velünk.

Szóval, alighanem Taylor Sheridan felbukkanása volt a legjobb dolog, ami az elmúlt két évben az amerikai filmben történt, mert a szuperhősfilmek és a Sundance-es indie drámák két végletére szakadt iparban ritkán születnek olyan filmek, mint A préri urai. Olyanok, amelyek egyszerre okosak és izgalmasak, a játékba hozott sablonokból valami meglepően eredetit hoznak ki, és közben lehetőséget adnak a sztároknak, hogy levetkőzzék a blockbusterekben rájuk aggatott skatulyákat. A préri uraiban minden a helyén van: Nick Cave és Warren Ellis az eltűnőfélben lévő világ melankóliáját hangsúlyozza, a frappáns dialógusok pedig ugyanennek a fanyar humorát. Felesleges akciók, l’art pour l’art autósüldözések nincsenek, a félelem és a halál viszont nagyon is valós. A rendezés több jelenetben is bravúros, kezdve a bank körül köröző nyitósnittől, ami nemcsak a szellemváros gazdasági realitását rajzolja fel, de a hirtelen kirobbanó erőszaktól való szorongásunkat is felkelti, egészen a záró képig, amelyen először felemelkedik a kamera, ahogy az a westernekben szokás, majd alászáll a földre, a fű és a gaz közé, és ezzel azt sugallja, hogy semmi, de semmi felemelő nem volt ebben a harcban, amiről eleinte úgy tűnt, a kisember igazáért folyik. Tökéletesen ambivalens lezárása ez egy közel tökéletes filmnek.

A préri urai (Hell or High Water)
rendezte: David Mackenzie
írta: Taylor Sheridan
fényképezte: Giles Nuttgens
vágó: Jake Roberts
producer: Peter Berg, Sidney Kimmel, Julie Yorn
szereplők: Ben Foster, Chris Pine, Jeff Bridges, Katy Mixon, Dale Dickey, Marin Ireland

Soós Tamás
Forrás: filmkultura.hu

2017.06.10