162

Davide Cali – Serge Bloch: Az ellenség

Horváth Gábor könyvkritikája

„Ilyen a háború. Volt egyszer, és most is van: van valahol egy sivatag, és abban két gödör. A két gödörben két katona kucorog. Ők ketten ellenségek.” A hatásvadász kezdet hatásvadász folytatásba torkollik, mint ahogy a kis Túr siet a nagy Tiszába, kivétel, ha sivatagról van szó.

Nem leszek népszerű, amiért gyalázom az Amnesty International könyvét (még „ellenség-órákat” is szerveznek, gondolom az 1984-es két perc gyűlölet mintájára), de hát az ember napja amúgy sem egy 24 órás magyar-portugál focimeccs. Ha jól emlékszem, ellenség-óra legutóbb a Vörös Hadseregnél volt, igaz, ott minden elfoglalt település után. De kezdjünk bele!

A könyv logikailag sem egy csúcsteljesítmény. Először közli, hogy sivatagban van két gödör, majd pár oldallal odébb: „Szerencsére kútvíz van bőven.” Igen a sivatagi gödrök már csak ilyenek… A sztori a következő: van egy katona a sivatagban, élete gödörben, mint az fentebb olvashattuk. Szemben vele a félelmetes ellenség, akiről brosúrában megírták neki, hogy: gyilkol, butít és nyomorba dönt, akárcsak az alkohol vagy az RTL Klub. A „mese” cselekménye: a katonánk szenvedései közepette rájön, hogy az ellenség ugyanolyan, mint ő. Finito. A könyvről írt kritikák visszhangozzák, hogy mennyire remekül vezeti rá a gyerekeket a mély mondanivalóra: én vagyok az ellenség is. Ebben a könyv tényleg sikeres, egyszerűen és közérthetően mondja el egy kiszolgáltatott katona szenvedéseit, majd nagyon hatásosan leplezi le, hogy az ellenség ugyanolyan, mint te.

De libbenjünk tova, mint az esti szellő. A problémám az a kötettel, hogy a jó szándék iszonyatosan veszélyes tartalmi következtetésekre vezet ebben az esetben. Az ember szeretne világbékét. Mint ahogy szeretne fehér csokit majszolni, vagy Palvin Barbarával ébredni. Az egyetlen bibi: hogy ezekből csak az utóbbi kettő elérhető (egyik könnyebben, másik nehezebben), a világbéke nem. Hálát adhatunk az égnek, ha a nagy konfliktusok elkerülik a világot. Attól, hogy szeretek valamit, az még nem feltétlenül jó vagy hasznos. Sokan rajongva szeretik azt, ami megöli őket, lett légyen az kábítószer, alkohol, cigaretta, fehér csoki, szupermodell (jó, ez utóbbi kettő csak vicc volt). Ahogy az emberi testnek szüksége van immunrendszerre, úgy az országoknak, közösségeknek is. Ahogy a túl sok, úgy a túl kevés fehérvérsejt is problémákat okoz. A katonákkal, rendőrökkel ugyanez a helyzet.

Bevallom: nem vagyok pacifista. Az ember addig pacifista, amíg találkozik valakivel, aki nemcsak, hogy nem az, de ráadásul erősebb is. A magyarságnál jobban ezt kevés nemzet értheti, elég csak fellapozni a történelemkönyveinket Linder Bélánál! A rend fenntartásához szükség van rendfenntartó erőkre, és elvárom, hogy ha valakit megtámadnak az utcasarkon, akkor az illetőt egy rendőr tegye harcképtelenné. Enélkül eluralkodna a káosz. Európa most éppenséggel annyira elmerül az erőszakmentes álomvilágában, hogy akkor is csukva próbálja tartani a szemét, amikor ököllel orrba vágják. Szerintem az a helyes, ha egy gyerek megtanulja megvédeni magát (ésszel, erővel vagy törvénnyel), és azt is megtanulja, hogy ezt a képességet ne használja ostobán. Az Amnesty ezen kötete azonban nem erre int, hanem egy olyan világot remél, ahol mindenki tisztességes. Bízik abban, hogyha mindenki elolvassa az ellenséget, akkor senki nem támad senkire. Kedves gondolat, csak szerzőnk elfelejti, hogy a Sátán mindig ott figyel a szomszéd ablakból az irigység vagy a kényelem álruháját magára öltve. Az emberek – en bloc – nem jók. Szívesebben választják a könnyebb utat, ha tehetik. Pont ezért alakultak ki a társadalmi szabályok, a törvények és az azokat betartató szervek. Davide Cali könyve ezekről elfeledkezik, és főszereplője valójában nem egy katona, hanem egy Miss Hungary induló, aki elmondja, hogy legfőbb vágya a világbéke (holott az, hogy nyerjen).

„Néha” az az ember érzése, hogy az Amnesty International, miközben az egyes emberek jogait védi, elfelejti, hogy a világ nem a fejükben létező mesevilág, ahol a farkas és a bárány elbeszélget egy korsó bikavér, meg egy nyaláb fű mellett a világ dolgairól, majd közös nyaralást szerveznek Ibizára. Miközben az egyén jogait védik, a közösségi életet roncsolják, azok önvédelmi reflexeit irtják ki lépésről lépésre. Pedig, ha rád támadnak, védd meg magad, mert előfordulhat, hogy senki más nem fog! Amikor a rendőr lelő valakit, az sem feltétlenül rossz. Lehet, valakit éppen megvéd azzal, hogy gyilkol. Ez pedig, ha nem is erkölcsi diadal, de hasznos. A világ lényegesen bonyolultabb az Amnesty által sugalltnál. Ugyanaz a helyzet a háborúval, mint a pénzzel. A pénzt is lehet gyalázni, lehet mondani, hogy jobb volt nélküle, de csak amíg a jól hangzó szlogen mögé be nem kukkantunk! Jó lenne pénz nélküli világban élni? Próbálj elmenni nyaralni valahová úgy, hogy gabonával fizetsz a hotelben kijelentkezéskor! Mondjuk az eshetőség, hogy könyvben kapnám a könyvtári fizetésem, azért egy pillanatra elbizonytalanított…

Az én generációm a magyar történelem mondáin nőtt fel, és nem Hannah Montanák vagy Justin Bieberek akartunk lenni, hanem Zrínyi Ilonák és Hunyadi Jánosok. Szégyen, de valahogy nem érzem magam rosszul ettől! A mi hőseink, tény: háborúztak. Na, mármost az Amnesty azt akarja elhitetni, hogy háborúzni rossz. Igaza van? Persze, hogy igaza van. Csak azt felejtik el, hogy a világ nem abból áll, hogy olyat teszünk, ami kellemes. Néha azt is meg kell tenni, ami nem az. Ugyanis ha nem teszed, hosszú távon sokkal rosszabb lesz vagy neked magadnak, vagy a családodnak, vagy a leszármazottaidnak. Néhány őrültet leszámítva mindenki békében akar élni, de ebből nem következik, hogy nem leszel kénytelen háborút viselni. Akkor pedig aztán a lehető legkártékonyabb nevelési elv, hogy „átszaladok az ellenséghez, mert az is ugyanolyan ember, mint én”. Úgy jár, mint az egyszerű kommunista 1945-ben: a határszélen várja integetve a szovjet katonákat, és csodálkozik, amikor azok lelövik.

Tudom, sok lett az ismétlés, és elragadott kicsit a hév. Remélem, sikerül majd értelmezni, amit írni akartam. Elismerem, hogy a könyv jó szándékkal készült, és az alkotók és kiadók bizonyára jót akarnak. Csak hibásnak tartom a felfogásukat és elérhetetlennek az álmaikat. Talán bennem van a hiba.

A kiadás: szerintem az illusztráció iszonyat ronda, noha egy rakás ismertetőn olvastam, hogy milyen fantasztikus Serge Bloch munkája. Egy óvodás különbet rajzol. Csukott szemmel. Alvás közben. Gyerek legyen a négykézlábán, amelyiküknek ez tetszik majd. Ezen túl, néhol egy A4-es oldalon van saccperkábé 3 négyzetcentiméternyi rajz és két betű. A bevezetőben idézett négy rövid mondatocska például 10 oldalt követelt ki magának! Az Amnesty és a Csimota védhetné az esőerdőket is, és mondjuk kiadhatta volna negyedennyi papírra… El kell ismernem azért, az összkép sokszor hatásos. A kötet fizikailag rendben van, minőségi, az anyaga és a kötése tartósnak tűnik.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.

2017.05.30