514

Találd ki, kit ölnek meg vacsorára

Jordan Peele: Tűnj el! – filmkritika

A mosoly mögötti horrort, az elfogadás mögötti rasszizmust villantja fel okosan, félelmetesen filmjében Jordan Peele. Épp ötven éve, hogy egy jól szituált fekete férfi, egy makulátlan CV-jű orvos San Franciscóba tartott a barátnője szüleihez. Vitatkoznak a taxiban, talán szólniuk kellett volna, hogy a férfi mégiscsak fekete, de a lány nyugodt: a szülei elkötelezett liberálisok, a papa vezércikkekben szokott kiállni a polgárjogi mozgalom mellett, felvilágosultak, progresszívak, nincs miért aggódni.

Pedig hát aggódni nagyon is lehet, ezt teszi a realista apa is, gondol az unokákra, és arra, hogy talán beverik a kislánya fejét, ha rábólint a házasságra. Stanley Kramer a tőle megszokott szociális érzékenységgel kerekített drámát ebből a szituációból, amelyben a polgárjogi mozgalmat támogató értelmiségnek szembe kellett nézni azzal, hogy szép dolgok az elvek, de egyszer a gyakorlatba is át kell ültetni őket. Ami a végére persze sikerült, így a Találd ki, ki jön vacsorára! optimistán hirdette, hogy ha színvakok nem is lesznek, toleranciára azért nevelhetők az emberek, és ami nemrég még tiltott volt (a film bemutatója idején 17 országban büntették a rasszok közti házasságot), az hamarosan elfogadottá válhat.

2017-ben már valóban nem gátolja törvény feketék és fehérek házasságát, de a helyzet attól még korántsem fekete-fehér, sőt: a Tűnj el!-ből úgy tűnik, a rasszizmus inkább csak kifinomulttá vált és a sorok közé költözött. Megint egy jól szituált fekete férfi, egy makulátlan CV-jű fotós tart a barátnője szüleihez, és arról vitatkoznak, hogy talán szólniuk kellett volna, hogy a fiú mégiscsak fekete. A lány most is nyugtatja őt: a szülei elkötelezett liberálisok, a papa harmadszor is Obamára szavazott volna, ha teheti, nincs hát miért aggódnia. Pedig nagyon is aggódik Chris, amikor megérkezik a papa, mama és az enyhén pszichopatának tűnő kistestvér vidéki kúriájába, ahol a szülők olyan negédesen köszöntik őt, hogy hamar egyértelmű válik: zavarukat kompenzálják túl a szívélyességgel. Miért tartanak fekete szolgálókat, ha annyira természetes nekik az egyenjogúság? És miért mozog a háziasszony meg a kertész kvázi zombi-üzemmódban, semmibe révedő tekintettel?

A Tűnj el! egy kiugró tehetséggel komponált, nézőjében a vért és a haladást hirdető civiljogi aktivista önáltatását is megfagyasztó horrorfilm, melyben Amerika örök mumusa, a rasszizmus lesz az igazi szörny. Nem délvidéki, kapafogú redneckek – önmagukban is sértő, horrorfilmekből kiirthatatlan sztereotípiák – hozzák rá a frászt a fekete hősre, hanem a felvilágosult felső tízezer, melynek pozitív diszkriminációja mögött épp olyan sértő feltételezések lapulnak. Hol Chris „genetikai felépítését” dicsérik, hol a szexuális teljesítménye felől érdeklődnek a család látogatóba érkező barátai, hol meg a karját fogdossák, méregetik, mustrálják. De annyi is elég, hogy elejtsék: ők bizony személyesen ismerik Tiger Woodsot, a híres afro-amerikai golfozót, és máris egyértelművé válik, hogy nem az embert látják Chrisben, hanem a feketét.

Jordan Peele még Barack Obama elnöksége idején írta a Tűnj el!-t, azzal a szándékkal, hogy leleplezze, amit ő az akkori közbeszéd egyik nagy hazugságának látott: hogy az első fekete elnök megválasztásával az Egyesült Államok leszámolt évszázados előítéleteivel. Azért helyezte a magukat elfogadónak tartó elit körébe a horrort, hogy bizonyítsa, az előítéletek akkor is előítéletek maradnak, ha pozitív előjelet biggyesztenek melléjük. Azonban Peele, akit a Macskaland című vígjátékból és az – amerikai, nem a magyar – Comedy Centralon futó Key & Peele humorszkeccsekből ismerhetünk, nem üzenetfilmet, hanem éjfekete humorú szatírát forgatott, és éleslátó humorral tárja elénk meglátásait a fehérek között mindig kívülállónak maradó feketék félelmeiről.

A humoristából lett horrorrendező ugyanis nemcsak a többnyire elrajzolt karikatúraként elénk lépő déli úriembereket, hanem az ún. afro-amerikai tapasztalatot is képes öniróniával szemlélni. Azt a paranoiát, amivel az emberek a prekoncepcióival tisztában lévő fekete férfi minden megnyilatkozásában a rasszizmust keresik, és talán ott is megtalálják, ahol ilyesmiről nincsen szó. Legjobban a film tudja érzékeltetni ezeket a kimondatlan, csak egy megkeményedő tekintetből, vagy egy elhidegült arcból kiolvasható előítéleteket, és a fekete főhős szemszögéből fényképezett mozi kiválóan érzékelteti azt a horrorhoz passzoló paranoiát, amivel Chris mindenhol veszélyt lát, de közben szégyelli is magát, hogy talán ő maga is előítéletes, ha másokat előítéletesnek lát. S míg Peele a főhős életében ennek a jelenségnek a feszültségét, összeesküvés-hívő barátjával a humorát érzékelteti, aki már azelőtt is nevetségesen meredek teóriákkal ijesztgeti barátját, hogy az rájönne, talán tényleg egy rasszista összeesküvésbe csöppent.

A Tűnj el!-t éppen ez, a humor és a horror súrlódásmentes egymásba csúsztatása teszi felszabadult és szórakoztató moziélménnyé. Peele ugyanis nemcsak újat mutat a kortárs amerikai horrorfilmben azáltal, hogy a társadalom valós félelmeiből fakasztja a borzalmakat, hanem azt is bizonyítja, hogy már elsőfilmesként is mestere a feszültségteremtésnek. Néhol ugyan túl szorosan ballag a példaképei nyomában, a prológus például a Halloween kertvárosi horrorját oltja be afro-amerikai félelmekkel, később pedig A stepfordi feleségeket használja túl közeli sorvezetőként, de ez mit sem csökkent azon a szorongáson, amivel a Tűnj el! megajándékozza nézőjét. Peele ugyanis tudja, hogyan imitálja hosszan köröző kameramozgással az áldozatát becserkésző nagyvad lopakodását, hogyan zárja be az embert a szabadba az ijesztően tág terek használatával, és azt is, mekkora ereje van a tabusértésnek és a klisékerülésnek a zajos hanghatásokkal és egyre inkább csak természetfeletti babákkal meg démonokkal rémisztgető horrorfilmek korában. Nemcsak a horrorsztorik tipikus szereposztását kavarja fel azáltal, hogy vasvillával támadó redneckek helyére kifinomult értelmiségieket, sikongatva menekülő szőke nők után pedig izmos fekete férfit állít a főszerepbe, de még olyan apróságokkal is felülírja a sztereotípiákat, hogy a gyapjút, ami a rabszolgatartás képi metaforájává vált a filmekben, a főhős szabadulásának segédeszközévé avatja.

Okos, tökéletesen castingolt (a Csajokból ismerős Allison Williams a privilegizált helyzetű szépség, Daniel Kaluuya pedig a szerelmet, az ijedtséget, de még a vérszomjas bosszút is érzékenyen játszó Chris szerepében tökéletes), és nem utolsósorban piszkosul szórakoztató film a Tűnj el!, amely azt a hollywoodi tévhitet is cáfolja, hogy a fehér nézők nem kíváncsiak a fekete filmekre. Most, hogy a Black Lives Matter mozgalommal és Donald Trump megválasztásával újra napirendre kerültek az Egyesült Államokban a faji kérdések, nemcsak élvezetes, hanem fontos film Jordan Peele debütálása, aki tervei szerint további négy társadalomtudatos thrillerrel folytatná a pályáját. Nekünk semmi ellenvetésünk nincsen.

Tűnj el! (Get Out)
írta és rendezte: Jordan Peele
fényképezte: Toby Oliver
vágó: Gregory Plotkin
producer: Jason Blum
feliratos, amerikai thriller, 103 perc, 2017
szereplők: Chris Washington, Daniel Kaluuya, Allison Williams, Bradley Whitford, Caleb Landry Jones, Catherine Keener
forgalmazó: UIP-Duna Film
bemutató dátuma: 2017. április 20.

Soós Tamás
Forrás: filmkultura.hu

2017.05.26
13