A Magvető Caféban beszélgetett Száraz Miklós György író Székács Verával, Márquez legtöbb művének fordítójával a most megjelent alkotásról. Először a kolumbiai író személyiségéről és a fordítók világáról esett szó, illetve a Száz év magányról, amelyet szintén Székács Vera fordított, majd rátértek a frissen megjelent, Utazás Kelet-Európában című műre is.

A fordító

Székács Vera sorsszerűnek nevezte találkozását Márquezzel, ugyanis épp csak megkezdte lektori munkakörének betöltését a Magvetőnél, amikor megkapta első komolyabb fordítói munkáját, a Száz év magányt. Először vissza is utasította a feladatot, tartott tőle, hiszen addig nem fordított nagyobb regényeket, csupán novellákat, a Magvető akkori igazgatója azonban addig unszolta, amíg elvállalta a munkát. Három év alatt sikerült elkészítenie a fordítást, és arra a kérdésre: szabad-e egy fordítónak hozzáadnia bármit az adott alkotáshoz – és ezáltal jobbá tenni –, azt a választ adta: Márquez annyira jól írt, hogy ehhez nem lehetett mit hozzátenni. Ebből a pár mondatból is lehet sejteni, nem egy egyszerű fordító-író kapcsolatról van szó. Székács Vera fordító ugyanis rendkívül nagy tisztelettel és szeretettel beszélt a kolumbiai alkotóról. A Márquez által teremtett világ olyannyira elvarázsolta, hogy felkereste az összes helyet, amely megihlette az írót vagy szerepelt regényeiben, így a fiktív Macondot is – ebben a faluban játszódik a Száz év magány –, amely valójában Márquez szülőfaluja, Aracataca. Emellett megfordult Cartahénában is, ahol a Szerelem a kolera idején és a Szerelemről és más démonokról című Márquez-regények játszódnak. Sőt barátaival minden évben megünnepli Márquez születésnapját egy közös vacsorával, amelyen az író egészségére isznak. A ’70-es évek végén személyesen is találkoztak, ezt megelőzően pedig leveleket váltottak egymással. Székács Vera levélben invitálta Márquezt Magyarországra, és az író kötélnek is állt, annak ellenére, hogy korábban már járt itt. De mi lehetett ennek az oka?

Fotó: García Márquez 90 – régi és új könyvekről Székács Verával Facebook-oldal

Egy kelet-európai utazás

Dél-Amerikában nem ismeretlen a diktatúra fogalma, ahogy Kolumbiában sem idegen a szocialista berendezkedés. Így Márquez is tisztában volt vele, milyen világot készül meglátogatni. Ennek ellenére Székács Vera megmosolyogtatónak nevezte az író naivitását, mellyel Kelet-Európát leírta. García Márquez baloldali beállítottságú volt egész életében, azonban látta a rendszer torzulásait, és azzal is tisztában volt, hogy ha egy eszme szép is, az nem mindig kivitelezhető a valóságban. Az ’50-es években még inkább mint újságíró tevékenykedett, főként tudósítói munkái voltak, így járt több nyugat-európai országban, de dolgozott New Yorkban és Barcelonában is.

Tudósítóként érkezett Magyarországra is 1957-ben. Kelet-európai körutat tett bizonyos „Frankó” nevű útitársával, aki valójában Plinio Apuleyo Mendoza volt – szintén kolumbiai újságíró, Márquez jó barátja. Megfordultak az NDK-ban, Prágában, Lengyelországban és Moszkvában is, Magyarországra azonban már egy nagyobb csoporttal érkezett Márquez „Frankó” nélkül. Kendőzetlenül ír az itthoni helyzetről – már amennyit a kezdeti időszakban engedni láttak számára –, sok mindent azonban elhallgatott, kissé naivan látott. Székács Vera elmondta: az író az egyszerű emberekre volt kíváncsi. Éppen ezért lehetett, hogy bár a moszkvai Világifjúsági Találkozó keretén belül járt hazánkban, és így nyilván irányított látogatásra volt hivatott, mégis megkerülte a hivatalos szerveket, és éjjel kiszökött a hotelból és az utca emberétől próbálta megtudni, milyen volt az élet Magyarországon 1957-ben.

Talán éppen ezért a Magyarországról szóló rész nagyon realista, sőt azt is megfogalmazta: Nagy Imre halála politikai gyilkosság volt. Márquez ugyan a működő kommunizmust akarta látni, azt az eszmét, amelyben ő maga is hitt, azonban nagyon gyorsan rájött, hogy ez a valóságban nem működik, és egészen másról van szó. Egyetértett a magyar közvéleménnyel, nem tetszett neki az itthoni helyzet. Hétköznapi emberek véleményére alapozott, mert tudta, hogy megpróbálják félrevezetni. Hiába őrizték munkásőrök – vagy nyomozók, ex-ávósok és ki tudja, kik – a hotelt, három éjszaka is kiszökött, és megszólította az utca emberét. Ez egy idő után kitudódott, és – jelezve, miként is működött a rendszer – Kádár János meghívta nyaralójába a kolumbiai írót, hogy kicsit feljavítsa a benne kialakult képet. Ez nem sikerülhetett túl jól, hiszen Márquez soha többé nem látogatott Magyarországra, még a rendszerváltás után sem.

Márquez és Fidel Castro (Fotó: olvasoterem.com)

Márquez és a rendszer

Székács Vera szerint már ennél a korai útinaplónál is lehetett érezni, mennyire jól ír Márquez, mekkora tehetség. Nemcsak a stílusa kiemelkedő, de azt is nagyon szépen lehet látni, ahogyan átfordul a véleménye, felnyílik a szeme. Ennek ellenére az oroszokról nagyon kedvesen ír, és nyíltan a rendszert sem bírálta. Bár nem is tehette volna, hiszen Fidel Castróval jó kapcsolatot ápolt, sőt neki köszönhette azt a szolgálati lakást – egy kiüresedett villát –, amelyben megalkotta a Száz év magányt.

Ennek ellenére az NDK-ban leírja a „csengőfrász” jelenséget. Egy bizonyos Wolf családdal hajnalig mulattak egy lokálban, majd felmentek a család lakására tovább iszogatni, hajnali ötkor azonban egyszer csak megszólalt a csengő, amire az egész társaság megdermedt – kivéve persze Márquezéket –, ajtót nyitottak, de szerencsére csak a postás volt, aki az előfizetési papírt hozta a Vörös Csillag legújabb számára. A családfő, aki ajtót nyitott, persze bőszen bólogatott: „igen, igen, előfizetünk ismét”. Ahogy azonban a postás elköszönt, és az ajtó bezáródott, Márquez megtudta: a család valójában soha ki sem nyitja a lapot, de nem mernék visszautasítani. Ahogyan abban az időben azt sem lehetett tudni, ki csönget, kiben lehet megbízni.

Prágát és Varsót – Székács Vera fordító szerint – nagyon is kedvelte Márquez, de ahogyan az NDK-t, úgy Magyarországot, az itteni rendszert sem tudta megkedvelni. A későbbiekben Castro lekötelezettje lett – a fentebb említett villa miatt –, így baloldaliként markáns véleményét sem hangoztatta többé. Székács Vera szerint a valódi álláspontját „Frankó” nevű útitársa – vagyis Plinio Apuleyo Mendoza – fogalmazta meg a legjobban egy későbbi interjúban. Eszerint éppen egyik állomásról a másikra tartottak, amikor Márquez mély álomba merült a kocsiban. Pár óra múlva felriadt, ránézett „Frankóra” és így szólt: „Szörnyű álmom volt! Azt álmodtam, hogy a szocializmus nem működik!”.

Fischer Viktória
Címlapfotó: jacobinmag.com
Forrás: kultura.hu