348

Filozófus szárnyakkal: Ancsel Éva 90


90 éve született Ancsel Éva (Budapest, 1927. május 23. – Budapest, 1993. május 1.), magyar filozófus, költő, esszéíró, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. A hazai szellemi fejlődés egyik fontos előrelendítője. Esztétikai és történelem-filozófiai munkássága mellett fontosak etikai tanulmányai, amelyek oktatók nemzedékeinek gondolkodását befolyásolták. Fontos szerepe volt a középiskolai filozófiaoktatás létrejöttében és az általános filozófiai műveltség elterjedésében.

Van rosszabb a rossznál – tudniillik a rossz igazolása. Természetesen nemesnél nemesebb eszmék segítségével.

Sokszor csak a sors ökölcsapása képes arra, hogy kiüssön minket a hamisság ringjéből.

Szenvedélyesen vizsgálta a történelmi események sodrában és a mindennapi élet fordulataiban cselekedni kész vagy kénytelen ember éthoszát, a történelmi események és az erkölcsiség viszonyát. Kutatta az éthosz kulturális jelentőségét is. Sajátos műfaja a bekezdések, az emberről mint szorongatott lényről szóló „etikai lélegzetvételei”.

Filozófiájára elsősorban a humanista szemlélet jellemző. Etikai, társadalomfilozófiai és történetfilozófiai kérdésekkel, valamint filozófiai antropológiával foglalkozott. Véleménye szerint az erkölcs nem valamiféle önálló és mindentől független társadalmi szféra. Etikai fejtegetéseit szervesen ágyazta bele a történelem és a társadalom ontológiai kérdéseibe. Nemzetközileg is alapvetően új eredményeket ért el az emberi humánum és az emberi aktivitás evolúciójának feltárása terén.

Széleskörű és átfogó oktatói, népművelői és tudománypolitikai munkásságot fejtett ki. 1957-ig verseket is írt, melyek elsősorban az Új Hang című lapban és antológiákban jelentek meg. Első könyvét 1970-ben publikálta, az utolsót 1995-ben. Összesen 16 könyve jelent meg. Ezek közül a leghíresebb kötetei a Százkilencvennégy bekezdés az emberről (1987), a Száznyolcvankét új bekezdés az emberről (1989), a Bekezdések az emberről (1987-1991) és végül az Ancsel Éva utolsó bekezdései (1993).

Lánya, Gimes Katalin gyűjtötte össze édesanyja rövid írásait, melyeket Ancsel Éva bekezdéseknek nevezett el. Örkény István és egypercesei iránti rajongása, és a többszöri, hosszan tartó kórházban töltött idő is hozzájárult a „bekezdés” műfaj születéséhez, melyben szerette volna megalkotni a filozófia és az irodalom szintézisét. A töredék-szerűségükben is teljességet átfogó bölcs gondolatokról Gimes Katalin azt írta:

Ma is rendkívül találónak érzem a bekezdés szót: távol tartja magát vele az éles elméjű ‘okoskodásoktól’, a frappáns meghatározásoktól – bár némelyik óhatatlanul az –, teret nyit viszont a poétikus, olykor metaforikus képeivel, hasonlataival akár a költészet formái felé, akár egy-egy fiktív vagy néha nagyon is valóságos történet ‘egyperces’ novellába sűrítése felé.

Végül következzen néhány gondolatprovokáló sor a XX. századi magyar filozófia egyik legérdekesebb képviselőjétől, aki nőként szeretettel és együttérzéssel, ugyanakkor igazságot kutató szellemmel fordult az emberi lény felé, aki vizsgálódásainak középpontjában állt.

Az ember olyan lény, akinek meg se kottyan hét év várakozás, ha tudja, hogy Ráchel vár rá a hetediknek a végén. Még újabb hét évre is telik. Ha viszont nincs róla fogalma, hogy hová is rohan, és minek, akkor azt sincs türelme kivárni, míg a közlekedési lámpa zöldre vált.

Az ember olyan kíváncsi lény, hogy nincs az a reménytelenül hosszú és kényelmetlen kötélhágcsó, amin föl ne mászna, hogy belessen egy ablakon, de ismerni nem akarjuk a másikat, azt már nem, mert annak kiszámíthatatlan következményei vannak.

A testi sértésekről készíthető látlelet. Így az is megállapítható, hogy hány napon belül gyógyulnak. De ki mondja meg egy szóról, egy hangsúlyról, egy vállvonogatásról vagy egy röhögésről, hogy meddig lehet utána életben maradni, s miféle belső vérzésekbe hal bele ilyenkor az ember?

Ahol elvesznek a tradíciók, ott kilyukad az idő, és elpereg a múlt.

Az egyedüllét még nem magány. Inkább a lélek diétája a társas élet nehéz lakomái közt.

A szomorúság a lélek elidőzése az időben.

A lélek akkor öregszik, ha már csak a földön járnak a vágyai, szárnytalanul.

Akinek nincs humorérzéke, az kicsinyke vétkeket se tud megbocsátani. A humorérzék tehát etikai jelentőségű.

Több embert ismerek, akinek szárnya van – igenis szárnya. Csak nem szoktak erről beszélni, nem is lenne helyénvaló. Még viselni is csak rejtve szokták, zakó, kabát vagy blúz alatt. Elvégre nem lehet fedetlen szárnyakkal villamosra szállni, még akkor se, ha nincsen tábla, amely kimondaná: „Szárnyakkal felszállni tilos!

Ancsel Éva 1945 és 1950 között az ELTE filozófia-társadalomtudomány-lélektan szak hallgatója volt. 1950 és 1960 között az esztergomi Közgazdasági Technikumban, a budapesti XIII. kerületi Huba utcai Közgazdasági Technikumban (1951-1953), majd a VIII. kerületi Vas utcai Közgazdasági Technikumban tanított. 1960-tól nyolc éven át a Tanítóképző Intézet tanára. A Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola főiskolai docense (1968-1970), az ELTE BTK Filozófiai Tanszék egyetemi adjunktusa (1970-1974), egyetemi docense (1974-1978), majd egyetemi tanára (1978. júl. 1.-1993. máj. 1.). 1990-ben a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja lett.

Összeállította: Szabados Éva

Forrás: Wikipédia, citatum.hu, nevpont.hu, MEK

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.

2017.05.23
0