1974

„Ez az ország az én országom. Ha akarja, ha nem!”

25 éve hunyt el Galgóczi Erzsébet

Könyvekkel telezsúfolt polcok előtt dolgozósarok. Balra ablak, s a képmezőbe benyúló, krémszínű selyemmel borított lámpaernyő. Alatta kicsiny asztalka, rajta egy eltúlzottan nagynak tűnő írógép. A gép kocsija balra eltolva, a gumigörgők szorításában papírlap.

Az írógép mögött asztali naptár s egy kupac irat és könyv; mellette pedig az elmaradhatatlan hamutartó és cigaretta. Az asztalnál vékony, inas, keskeny vállú barna nő ül. Kék ingblúzt és sötét nadrágot visel. Balját lazán az ölébe ejti, jobbjával épp orrára teszi szemüvegét. Kék szeme nevet, ahogy az objektívbe néz. A portrén Galgóczi Erzsébet látható. A felvétel 1986 januárjában készült, az írónő otthonában. Talán ez az egyetlen kép, ahol árad belőle a derű.

Kemény asszony volt. Kemény világba született Ménfőn, 1930-ban – egy nyolcgyermekes parasztcsalád hetedik gyermekeként jött a világra. Innen nehéz felkapaszkodni irodalmi magaslatokba. Neki sikerült. Riporterként kezdte, dramaturgként és novellistaként folytatta. Igazi hangjára 1958-ban, az Ott is csak hó van című novellája írásakor talált rá.

A hatvanas években már sorra jelentek meg kötetei. Elsősorban riportok és szociografikus írások, de már a kisregény műfajával is kísérletezett. Rendkívül kritikus volt – önmagával szemben is. Egy helyütt ezt írta:

„40 éves vagyok az idén, különféle babonák szerint a prózaíró ebben az életkorban kezdődik. Én megírtam eddig: 7 könyvet, 1 filmet, 3 tévéjátékot, s több száz riportot. Nagyon sovány az eredmény. Nem ahhoz képest, amit 40 éves korban illenék – a babona szerint –, hanem, amit én igényeltem magamtól, mindig is igényeltem magamtól, ma is. Ahhoz képest ez rettenetesen kevés.”

A következő évtized azonban rendkívül termékeny volt; sorra születtek a könyvek, melyek nagy példányszámban keltek el: Nádtetős szocializmus (riportok, 1970), Kinek a törvénye? (novellák, 1971), Pókháló (regény, 1972), A főügyész felesége (színművek, 1974), Bizonyíték nincs (elbeszélések, 1975), A közös bűn (regény, 1976), A vesztes nem te vagy (novellák, 1976, 1978), Közel a kés (elbeszélések, 1978), Úszó jégtábla (hangjátékok, 1978).

Szépen épült fel az életmű, alakult, formálódott a stílus. A nyitottság, a személyes tapasztalatok, a bátorság, a konfliktusok felvállalásának készsége, a szociális érzékenység és humánum már korábban is megvolt. Nem volt előzmények nélküli hát, hogy 1985-ben megszületett az írói életmű legnagyobb sikerét jelentő regény, a Vidravas.

Ha idősebbek, ismerik a fogalmat, „pult alól”. Igen, így lehetett hozzájutni a könyvhöz. A Vidravas példányait a könyvkereskedők félretették a legjobb kuncsaftoknak, a kötetek a könyvesboltok pultjai alól kerültek elő – s aztán bele a törzsvevők táskájába. A könyvtárak előjegyzési sorszámai kétszámjegyűre nőttek. A szerencsés tulajdonosok fővesztés terhe mellett adták kölcsön barátaiknak a Vidravasat. Mindenki ez akarta olvasni! Mindez a 80-as években történt. Hogy mi játszódhatott akkor a Vidravas rajongók fejében, az ma már kideríthetetlen. A cikk megírására készülve egy közösségi oldalon egy alig három héttel ezelőtt született bejegyzésre bukkantam. Valaki EME nicknéven itt és most, 2014-ban az alábbiakat írja a regényről:

„Gorkij írta valahol: Csak az történt meg, aminek történetét megírták.

Az emberek vérében edzett vidravas történetét megírták. Többféleképpen is. Az viszont meglepett, hogy így is megírhatták, kiadhatták, ráadásul a rendszerváltás előtt. Nálunk akkoriban, a nyolcvanas évek első felében, álmodni sem lehetett volna ilyesmiről. Túlságosan szorított a vidravas, nem igazán lehetett lélegzethez jutni. Olvasni egyáltalán, beszélni sem nagyon lehetett arról, ami megtörtént, többek közt arról, hogy ki a kulák és miért. És mivel jár kuláklistára kerülni. Nálunk a faluban, nagyszüleim falujában sokan még mindig kulákoznak. Ilyenkor, nagyszüleimre gondolva nagyon össze tud szorulni a szívem. Talán ezért is éreztem azt, hogy jó olvasni ezt a könyvet. Egyáltalán jó, hogy van ez a könyv. Igaz, olvasni is kellene…

Korlátolt emberek kezében korlátlan hatalom. Vidravas. Ügyekké kopott sorsok vergődnek benne. Orsolya, Simon Pál és Emma néni regénye azonban nemcsak a vergődés története, hanem lassú kiszabadulás is a szorításból. Fejlődéstörténet, mely egy „kommunista” parasztlány és egy „reakciós” idős házaspár közti kapcsolat alakulására épül, mesteri mértéktartással, anélkül, hogy bármely szereplő, vagy netán maga az elbeszélő ideológiai szócsővé válna. Nagyon emberi ez a történet, és őszinte. Az őszinte emberi kapcsolat pedig a legtöbb, legértékesebb, amink van. Demagógia és ideológiai nevelés, kuláklisták, szabotőrlisták, árulólisták, megalkuvások és megalázások közepette embernek maradni, gondolkodni, érezni, őszintének lenni.

A regény nagy erénye (többek közt), hogy bár a történet megengedné, nem elégszik meg olcsó megoldásokkal, óvatosan, ügyesen kikerüli a csapdákat karakterábrázolásban, cselekményvezetésben egyaránt. Nagyon tetszett az is, hogy elég egy kis perspektívaváltás ahhoz, hogy Orsolya regényéből Simon Pál regényévé alakuljon a történet, de mindkét olvasat nyugodtan megfér egymás mellett is.

Igen, határozottan jó volt olvasni a történetet, még akkor is, ha a lezárásból picit kicsippentett a vidravas. (Ha jól értettem, az ’56-os eseményekre is reflektált volna eredetileg, de azért így is eléggé egyértelmű a befejezés.)

Ami még birizgálja a fantáziámat: Sztálin halálhíre, amit Simon Pál a Gyűjtőben Thury Zsuzsa A francia kislány c. regényéből tud meg. Az én példányomban nem találtam semmit erről, több mint valószínű, ezt a regényt is megnyirbálta a vidravas.

„Javult a háztartások szemétjének minősége” – rádióhír 1953. március 5-én.

Mondjuk XVI. Lajos sem jegyzett fel sokat 1789. július 14-én a naplójába: Semmi.

Még jó, hogy mások is írnak naplókat, könyveket, megírják a történetet, hogy tudjuk: megtörtént.” (Forrás: http://moly.hu/konyvek/galgoczi-erzsebet-vidravas)

Valahol itt kezdődik a hallhatatlanság, nem? Hogy Galgóczi Erzsébet kötete 2005-ben felkerült a Nagy Könyv 150-es listájára, hogy ennyi év elteltével is kézbe veszik az olvasók, hogy a fiatalok ebből „tanulják” az ötvenes éveket, hogy ma is eszmét cserélnek róla.

Galgóczi szemtanúként, úgy és akkor írt kényes témákról, amikor más nem mert, nem akart, vagy nem tudott. Galgóczi Erzsébet harcos nő volt. A teste azonban gyengébb volt a lelkénél. Szíve 1989. május 20-án, éppen 25 éve megállt.

 

Berente Erika

2014.05.16
15