A keszthelyi Balaton Múzeumban őrzött darabot a szakemberek a Krisztus utáni V. század második felére datálták, arra a mozgalmas korra, mikor a népek országútján sorra érkeztek a Kárpát-medencébe a hódítók, de Fenékpuszta, az egykori Valcum sokáig épségben maradt, mert a támadóknak mindig volt annyi eszük a híresztelésekkel szemben, hogy nem vágták le az aranytojást tojó tyúkot, csak kicsinység megkopasztották. Így aztán, ha barbár uralom alatt is, de tovább működhettek a fenékpusztai műhelyek, talán éppen ama fésűkészítő kis manufaktúrája is, aki ezt a szerszámot megalkotta.

A fésülködés, különösen a nők esetében, minden bizonnyal egyidős az emberi civilizációval. A haj tisztán tartását is segítő foglalatosságnak, gondolom, mindig voltak szépészeti céljai is. A régészek ennek megfelelően már a kőkorszakokból ismernek fésűket, amelyek leginkább csontból készültek. Ez az anyag maradt az évezredek folyamán a szerszám alapanyaga, hiszen a fa hamar kopik, a fém pedig, pláne ha nincs megfelelően kidolgozva, felsérti az érzékeny fejbőrt. A forma is kezdetektől adott volt, esetleg annyi különbséggel, hogy pont az anyag tulajdonságai és a lassú megmunkálás miatt az első fésűk rövidebbek voltak a mai formáknál. Így lehet az, hogy nincs egészen 10 centiméteres a vizsgált darab sem, amely egyébként „kétoldali” szerszám. Ezt a fejlesztést mellesleg pont a rómaiak kezdik használni először, és hát mint tudjuk, ők építették fel nagy mérnöki precizitással a fenékpusztai erődítményt és a hozzá tartozó várost is. A déli erődfalnál, a szántó alatt 1976 és 1980 között feltárt temető egyik sírjában pedig ott volt ez a fésű. Amivel nagy valószínűség szerint egy keresztény hölgy fésülködött reggelente, hogy aztán kendő alá rejtse a haját és arca nagy részét, nehogy a barbár (hun, gót, avar) katonáknak feltűnjön a szépsége.

Pálffy Lajos
Forrás: mandarchiv.hu