275

Egy nem is annyira egyszerű tudomány


A kosárfonás vagy -kötés egy mindmáig élő foglalatosság, bár a kínaiak és más keleti népek ezt a területet is szép lassan meghódítják. Mert még mindig olcsóbb áthajókáztatni végtelen tengereken a keleti kosarakat, mint tisztességesen megfizeti egy magyar kosárfonót, fenntartani ezt a korábban igen csak fontos tudományt, mesterséget. Aminek produktumait most a kiskunhalasi piacon is megnézhetjük egy 1957 júniusában készült fényképen.

Igen, a mögöttünk hagyott évszázadban nem volt olyan falu, ahol ne dolgozott volna 2-3 vagy éppen több jeles kosárfonó, akiknek a munkáját látva elégedetten hümmögtek a gazdák. És azért a gazdák, mert a kosarak nem csupán lakberendezési tárgyak voltak ez idő tájt, hanem a családi gazdaság nélkülözhetetlen tároló és anyagmozgató eszközei, pontosabban edényei. Hogy mi mindenre használták ezeket a fűzvesszőből előállított holmikat, azt hosszú lenne felsorolni. A lényeg: ott voltak minden paraszti munkánál, a tavaszi vetéstől kezdve a betakarításig. De nélkülözhetetlenek voltak az állatok etetésénél is, lásd „szénahordó” kosár. Aztán pályafutásuk második felében remek, szellős tárolóként is működhessenek, használattól függően még évtizedekig.

Nem szobadíszekről, szennyestartókról, fölösleges dolgokat elnyelő hántolt vesszőből készült, sokszor festett kosárkákról van tehát szó, hanem strapabíró munkaeszközökről. Ezért is hagyták rajta a még tél elején begyűjtött 2-2,5 méteres fűzvesszőkön a kérget, minek is gyengítették volna a lehántásával az anyagot, vagy csináltak volna maguknak pluszmunkát. A vessző begyűjtése után a hozzáértők a téli időszakban, amikor szünetelnek a paraszti munkák, hozzáláttak a kosárkötéshez. Ezt a munkát a falusi házak akkoriban még tágas konyhájában, társaságban is lehetett végezni. A kosár fenekét kötötték meg először, majd az erősebb, szebb vesszőkből, azokat a fenék fonásába illesztve, felhajtva és a tetején összekötve, létrehozták a kosár oldalfalának vázát. Ezt pedig újabb és újabb vesszők felhasználásával fonták fel egészen a kellő magasságig, majd pedig a váz vesszőinek szabadon maradt részéből megkötötték a kosár erős peremét. Végül a fül vagy a fülek egészen különleges, a majdnem kész kosár súlyát is felhasználó elkészítésével zárult a munka.

A fényképen a két asszonyság előtt, a már emlegetett, nagyméretű, szénahordó kosarakkal indul az árukészlet, de vannak itt kisebb, „füles” kosarak is a konyhakerti munkához és esetleg a bolti vásárláshoz. Bár ez utóbbi feladatra nem kellett valami nagy méretű készség, hiszen a gyufán, són, cukron és petróleumon kívül nem sok mindent vett a falusi a két világháború között a boltban. Kosárért is csak olyan nagyobb helyeken lehetett pénzt kapni, mint mondjuk Kiskunhalas, ahol volt fizetőképes kereslet. Falun legtöbben „természetben”, terménnyel vagy éppen munkával fizettek a mesternek a munkáért. Vagy valahogy megkötötték maguk a kosarat.

Pálffy Lajos
Forrás: mandarchiv.hu

2017.05.18