384

A győri konzitól a világhírű operaszínpadokig

Interjú Lukács Gyöngyivel

Lukács Gyöngyi Kossuth-díjas magyar operaénekesnő, Érdemes művész Győr szülötte. Húszévesen már főszerepet játszott a Magyar Állami Operaházban, majd elindult nemzetközi karrierje is, és nemsokára a világ leghíresebb operaházaiba hívták énekelni. Május 20-án férjével, Alexandru Agache szintén világhírű operaénekessel közös estjüket hallgathatja meg a győri közönség az Újvárosi Művelődési Házban.

Lukács Gyöngyi Győrben végezte az általános és középiskolát, zenetanulmányait a konziban kezdte. Nagyon fiatalon indult a karrierje, a New York-i Metropolitan és a Los Angeles-i Operaház mellett többek között Baselben, Bécsben, Berlinben, Hamburgban, Kölnben, Münchenben, Tokióban, a moszkvai Bolsojban, Zürichben, Londonban és Milánóban lépett már fel. Mostani győri vendégszereplése előtt beszélgettünk vele.

Mit jelent Győr az Ön számára? Milyen kedves emlékeket őriz szülővárosáról?

Büszke vagyok rá, hogy Győrben születtem. Egy gyönyörű város, mely sok kiváló zenészt adott a világnak. Amikor megmutattam a férjemnek, rácsodálkozott, milyen szép barokk város. Itt töltöttem a gyermek- és ifjúkoromat egészen az érettségiig. A Bartók Béla Általános Iskolában, majd a konziban tanultam. Sok kedves emlék köt ide. Nagyon jó zene- és énektanáraim voltak, akik a későbbi előmenetelemre is hatást gyakoroltak, hiszen az alapokat jó kezekből sajátíthattam el. Többükkel a mai napig tartom a kapcsolatot.

Gyakran jár vissza?

Sok kritika ért amiatt, hogy nem énekelek Győrben. Szeretném tisztázni, hogy azért volt ez így, mert hosszú évekig nem hívtak. 2010-ben énekeltem először a Győri Filharmonikus Zenekarral, Fűke Géza felkérésére. Velük azóta többször is szerepeltem. Nincs bennem keserűség ezzel kapcsolatban. De szeretném, ha senki nem gondolná, hogy 24 évig azért nem léptem föl, mert nem akaródzott hazajönni a világhíres operaszínpadok után. Erről szó sincs. Nem rajtam múlt, hogy a Győri Nemzeti Színházba soha nem hívtak egyetlen operaelőadásba sem. Nem tudok más okra gondolni, mint a szakmai féltékenységre. Úgyhogy a szülővárosom meghívására évekig kellett várnom, miközben rendszeresen énekeltem a Szegedi Nemzeti Színházban és a Szegedi Szabadtérin, a Miskolci Nemzeti Színházban, a Debreceni Csokonai Színházban és a Szolnoki Szigligeti Színházban.
A szüleim korai halála és az egyre sűrűsödő külföldi fellépések is hozzájárultak ahhoz, hogy sokáig keveset jöttem Győrbe. Hiszen ezekben az időkben Budapesten is ritkábban tartózkodtam. Sokan úgy gondolják, hogy megváltoztam, mióta eljöttem Győrből. Úgy érzem, ez csak bizonyos szempontból igaz. Ha valaki sokat utazik a világban, tágul a horizontja. Én is sok mindent tanultam, tapasztaltam.
Másrészt ha az ember kiválik valahonnan, óhatatlanul szakadék keletkezik. Nincs idő mindenkivel megőrizni a kapcsolatokat. A sikernek ára van. Az eltávolodást sajnos, van, aki nagyképűségnek véli. Ez elszomorít, mint az a sok irigység is, amivel találkoztam.

Zenei tanulmányait a Moszkvai Csajkovszkij Akadémia zongora, zeneszerzés és ének szakán végezte. A zeneszerzéssel foglalkozott azóta valamilyen formában?

A zeneszerzést meghagyom azoknak, akik erre hivattak. De mindig nagyon komolyan vettem a zeneelméletet. Ennek köszönhetően olyan énekesnővé váltam, akinek van fogalma a zenéről. Nem gondolom, hogy mindenkinek ilyen mélységig bele kell ásnia magát a témába. De nekem rengeteget segített ez a tudás a szerepek tanulásakor és az előadásokon. Amikor készülök egy darabra, el szoktam kérni az egész partitúrát, mert érdekel. Miközben énekelek, azt is tudom, hogy mi történik a zenekari árokban. Így benne élek a zenében. Nekem nagyon fontos, hogy a hangommal pontosan kifejezzem azt, ami a dallam alatt van.

Húsz évesen debütált a Magyar Állami Operaházban Verdi Trubadúrjának Leonórájaként. Hogyan emlékszik erre a rendkívüli eseményre?

Annyira megmaradt, mintha csak tegnap történt volna. Minden percére emlékszem. Pedig azóta eltelt majdnem harminc év. Éppen jövőre lesz az ünnepi gálakoncert abból az alkalomból, hogy 30 éve léptem először az Erkel Színház színpadára. Arra emlékszem például, hogy egyáltalán nem voltak fóbiáim. Egy énekesnél nagyon fontos, hogy ne szalassza el a kínálkozó lehetőségeket. Én akkor, húsz évesen csodálatos bemutatkozási lehetőséget kaptam. Nagyon jó partnerekkel, például Ilosfalvy Róberttel léphettem színpadra, főszerepben. Ennek köszönhetően azonnal elindult a karrierem. Kétezer ember elé álltam ki azon az estén, mégis nagyon intimnek éltem meg az előadást. Ebből csak a nagy ováció billentett ki, amely az áriák után következett. Úgy gondolom, Istentől kapott ajándék volt mindez.

Alakításaiból az tükröződik, hogy nagyon mélyen átéli a megformált hősnők sorsát. Hogyan készül egy szerepre?

Szerintem van, ami nem tanítható. Valakinek vagy van üzenete a közönség felé, vagy születik egy színpadi aurával, vagy sem. A mély átélés jön magától, azt nem lehet begyakorolni. Amikor a színpadon vagyok, számomra az egy különleges állapot. Ilyenkor megszűnik a külvilág. Elmondhatom, hogy mindent elénekeltem, ami a hangomra van írva. Mindig úgy készülök, hogy először megtanulom az énekelnivalót. Azután jön a rendező, és az instrukcióiba beépítem saját magamat, a habitusomat. Az életben robbanékony alkat vagyok. Az operákban is a drámai karakterek állnak hozzám közel.

Az operák tele vannak szenvedélyes érzelmekkel. Hogyan lehet a színpadi életet harmonizálni a mindennapokkal?

Bennem ez két külön világ. Mindig racionális ember voltam. Otthon anya vagyok, feleség vagyok, elmegyek a boltba bevásárolni. Nincsenek művészi allűrjeim. Nem szoktam beleszeretni a színpadi partnereimbe. A színház az egy másik világ. Sok énekes összekeveri a kinti életével, amiből sok bajuk származik. Deformálódhat a személyiség, és tönkremennek a kapcsolatok. Én a szerepeimet a jelmezzel együtt leteszem az öltözőben.

Férjével, Alexandru Agache világhírű baritonnal fognak fellépni Győrben. Megosztaná, hogyan találkoztak?

A férjem kolozsvári születésű, édesapja román, édesanyja magyar. A forradalom idején Németországba költözött. Világhírű operaénekes lett, és nagy karriert futott be. Járta a világot, és a legnagyobb karmesterekkel, rendezőkkel dolgozott. Többek között Karajannal és Zeffirellivel. Külföldi fellépéseim során többször énekeltünk együtt például Münchenben és Hamburgban, de aránylag ritkán keresztezte egymást az utunk. Felületes baráti viszonyban voltunk. Én mindig csodáltam a hangját, és szerettem vele énekelni. Neki pedig, ahogy később elmondta, már első látásra megtetszettem. De mindketten házas emberek voltunk, és ezt tiszteletben tartottuk. Aztán később mindkettőnk házassága megromlott. És 2007-ben, amikor együtt énekeltünk a Macbeth-ben, eldöntöttük, hogy együtt folytatjuk tovább az életünket. Kilenc éve él velem Magyarországon, és nagyon boldogok vagyunk. A férjem most a Magyar Állami Operaház egyik kedvenc férfiénekese. Nagyon sokat játszik, premiereket énekel. Verdi Tosca című operájában közösen is fellépünk. Egy érdekes hasonlóság, hogy mindketten elég visszahúzódó emberek vagyunk a hétköznapokban, ugyanakkor a színpadon nagy szenvedéllyel játszunk. Mi a drámai kitöréseket ott szoktuk megélni.

Mesélne olyan nagy győzelemről, amely fontos volt a pályafutása során?

Az egész pályámat egy győzelemnek könyvelem el. Kiemelném, hogy tisztességesen jártam végig. Csak a tehetségemben bíztam, minden mást kizártam. Nem politizáltam, nem kértem segítséget befolyásos emberektől. Csak a hangommal és a munkámmal értem el mindent. Erre nagyon büszke vagyok. Másrészt minden előadás, minden premier egy nagy győzelem. Sőt az is, amikor az ember felkérést kap mondjuk Londonba, ahová nagyon kevés magyar énekes juthat el. Győzelem, amikor egy elérhetetlennek tűnő álom megvalósul. Amikor ott énekelhetek a világ leghíresebb operaszínpadain, azt nem lehet nem értékelni. Ilyenkor nagyon boldog vagyok. Ugyanakkor úgy érzem, megdolgoztam ezekért a győzelmekért, beérett a sok munka gyümölcse.

Mit üzen a fiatal énekeseknek?

Hogy nem elegendő a tehetség. Rengeteg gyakorlásra van szükség. Ha a felkészülési szakaszban valaki nem utasít minden mást a célja mögé, akkor nem jut messzire. Ma olyan világot élünk, amikor mindenki énekel. És sok fiatal úgy gondolja, hogy tud is énekelni. De ez egy komoly szakma, amit meg kell tanulni. Ha valaki igazán elkezd foglalkozni vele, akkor rájön, hogy milyen nehéz. Mennyire tud fájni, ha valaki sokat és rosszul énekel. Az emberi hang nagyon finom hangszer. Komolyan kell venni, meg kell ismerni a saját hangszerünket. És szükség van az önkritika és az önbecsülés egészséges egyensúlyára. És legfőképpen hatalmas szorgalomra.

Kiket tart a legfontosabb példaképeinek?

Amikor elkezdtem a konzit, nagyon sokat olvastam Maria Callasról. Hallgattam a felvételeit. Ma is példakép számomra, mert ő birtokában volt a tökéletes technikának, miközben csodálatosan tolmácsolta az érzelmeket a hangján keresztül. A másik Marton Éva, aki egy megszállott énekes, mindig rengeteget dolgozott, gyakorolt. Az egész életét az éneklésnek áldozta. Érdekes módon néhány éve úgy kapcsolódtunk, hogy a nagylányom nála végzett a Zeneakadémián. Kettejüket mindenképp kiemelném, mint példaképet.

Mesélne a május 20-kai műsorról? Mire számíthat a győri közönség?

Gyönyörű, érzelmes Csajkovszkij dalokat és olasz áriákat énekelek majd. A férjemmel pedig előadunk néhány operajelenetet. Most ennyit árulnék el, a többi legyen meglepetés.

A címlapképen Lukács Gyöngyi Abigél szerepében látható a Nabucco című operában. Éder Vera fotója.

Szabados Éva

2017.05.15