Monteverdi zenei tanulmányait a cremonai katedrális orgonista-karnagyánál, Marco Antonio Ingegnerinél (1535/1536-1592) folytatta. Tekinthetjük csodagyereknek is, mivel 15 éves volt mindössze, amikor 1582-ben először jelentek meg szerzeményei nyomtatásban, mégpedig első madrigál kötetét publikálta ilyen fiatalon. Nyolc évvel később, 1590-ben adták ki ötszólamú madrigáljainak második kötetét. Ugyanettől az évtől kezdve a mantovai herceg, Vincenzo Gonzaga (1562-1612) szolgálatában állt énekesként és viola da gamba játékosként. Valószínűleg zeneműveket is komponált a herceg számára, akinek madrigáljai harmadik kötetét ajánlotta. 1599-ben megnősült, a szintén a hercegi udvarban működő énekesnőt, Claudia Cattaneo-t vette feleségül. 1601-ben elhunyt az udvari karmester, akinek a megüresedett posztját Monteverdi tölthette be. Az állásváltoztatást maga a zeneszerző kezdeményezte Gonzaga-nál, aki ekkor épp egy törökellenes hadjáraton tartózkodott Magyarországon, valószínűleg valahol Nagykanizsa környékén, ugyanis Monteverdi levelét Canisa településre küldte. Jó pár évvel korábban, 1595-ben maga a komponista is elkísérte kenyéradó gazdáját Magyarországra.

1603-ban kiadták negyedik madrigálokat tartalmazó kötetét. 1605-ben jelent meg az életművének egyik csúcspontját jelentő basso continuo-szólamot is tartalmazó ötszólamú madrigáljainak ötödik kötete. 1607. február 24-én a karnevál alkalmából mutatták be L’Orfeo című ötfelvonásos operáját a mantovai hercegi palotában. Az opera szövegkönyvét a herceg titkára, Alessandro Striggio (1573-1630) írta Publius Ovidius Naso (Kr. e. 43-Kr. u. 17/18.) Átváltozások című műve és Ottavio Rinuccini (1562-1621) korábbi librettói alapján.

Monteverdi operatörténeti jelentősége abban áll, hogy Orfeo-jával „új irányt szabott az opera fejlődésének”. Számos zenei újítást vezetett be, például „az addig is használt recitativót a korábbiaktól eltérően alkalmazta, az áriák bevezetésére használta. A korábbi idők kicsi zenekarát, amely méreténél fogva kevésbé érhetett el drámai hatást, Monteverdi 40 hangszerre bővítette. Monteverdi Orfeo-ja „az új műfaj történetének határkövévé” vált, „gazdag hangszerelésével, zenei formái változatosságával, a történet drámai tagozódásával és szereplői hús-vér valóságával az eszményi zenedráma szabványoktól mentes, tökéletes megvalósításának” példája lett. Az előadás óriási benyomás tett a hallgatóságra. A sikeres premier után egy héttel a herceg utasítására másodszor is előadták az Orfeo-t, amelyet ezt követően Itália több városában, például Firenzében, Cremonában, Torinóban és Milánóban is játszottak. Monteverdi egyetlen operájaként még a zeneszerző életében megjelent nyomtatásban is, először 1609-ben, majd 1615-ben.

1607-ben elhunyt a felesége, három kisgyerekkel maradt egyedül. Következő operáját L’Arianna (Ariadné) címmel 1608-ban írta, Francesco Gonzaga és Margareta savoyai hercegnő tervezett esküvőjére, azonban ebből csak egy részlet, Ariadné panasza maradt fenn. Az udvari karmesterként komponált egyházi művei 1610-ben jelentek meg. Ugyanebben az évben írta egyik legnagyobb művét a Vespro della beata Vergine-t, azaz a Mária-vecsernyét, amelyet V. Pál pápának ajánlott.

1612-ben elhunyt a munkaadója, ekkor Monteverdi benyújtotta lemondását az új hercegnek, mivel úgy érezte, hogy sem anyagilag, sem erkölcsileg nem becsülték meg. A zeneszerző visszatért Cremonába. Ezt követően ajánlották fel számára a velencei Szent Márk-székesegyház karnagyi állását. Új munkakörében egyházi zenét kellett komponálnia, azonban „érdeklődésének középpontjában továbbra is a világi zene maradt”. Monteverdi új pozíciója egyrészt magas társadalmi elismertséget jelentett, másrészt óriási zenei rangot is biztosított a számára. Életének ebből az időszakából származó legjelentősebb műveinek egyike az Il combattimento di Tancredi e Clorinda (Tankréd és Klorinda párviadala) címet viselő drámai kompozíció. Ebben a zeneművében „a zenei ábrázolás újszerű eszközeivel kísérletezett: új, rendkívül képszerű és érzelemdús zenei nyelvezetet használt…, amelyben többek között – a lódobogást és a fegyverek csattogását is zenei effektusokkal jelenítette meg”.

Távozása ellenére további felkéréseket kapott Mantovából, később azonban ezeket egyre kevésbé teljesítette. A Tirsi e Clori című balettjét például még a mantovai herceg kívánságára írta meg. 1619-ben madrigáljainak 7. kötete jelent meg, de az 1620-as években csökkent zeneszerzői aktivitása. 1637-ben azonban megnyílt a velencei Teatro San Cassiano, a világ első nyilvános operaháza, ebből kifolyólag Monteverdiben „újra fellángolt az opera iránti lelkesedés”. Élete utolsó éveiben színpadi műveket komponált, amelyek közül csak kettő, az Il ritorno di Ulisse (Odüsszeusz hazatérése) és a L’incoronazione di Poppea (Poppea megkoronázása) maradtak fenn. A velencei pestisjárványt követően 1630-ban a papi hivatást választotta.

1638-ban jelent meg madrigáljainak 8. kötete. 9., egyben utolsó madrigálkönyvét már csak halála után, 1651-ben jelentették meg. Monteverdi első és utolsó madrigáljai között „lépésről lépésre jutott el a késő reneszánszra jellemző ötszólamú polifon madrigáltól a szólómadrigálig és a legkülönbözőbb monodikus kompozíciókig, illetve a rövidebb drámai műveikig”.

Az előjátékból és három felvonásból álló Il ritorno di Ulisse (Odüsszeusz hazatérése) című operáját 1640-ben komponálta. A szövegkönyvet Homérosz Odüsszeia című eposzának utolsó tíz éneke nyomán a nemesi származású velencei Giacomo Badoaro (1602-1654) írta. A cselekményben újszerű elem, hogy „a fennkölt nagy egyéniségek mellett hétköznapi embereket is szerepeltet, sőt helyt kap benne egy kifejezetten komikus figura is, aki jó néhány későbbi mű buffo szerepének lesz őse”. Monteverdinek ez volt az első olyan operája, amelyet a nyilvánosan működő operaház számára írt: 1640 elején a velencei Teatro Santi Giovanni e Paolo-ban mutatták be először. Az Orfeo-hoz képest „a szereplők bonyolultabb jellemvonásokkal rendelkeznek, azonban még mindig az istenek befolyása alatt állnak”. Monteverdi azonban a korábbinál jóval kisebb méretű zenekarral dolgozhatott, öt vonósból, két nagy méretű lantból és két csembalóból állt csak a zenekar. Hiányoznak a hangszeres ritornellók, a kórus szerepe pedig csökkent, „ehelyett a szereplők énekhangja kapta a legnagyobb súlyt, a recitativók továbbra is túlsúlyban vannak az opera legerőteljesebb jeleneteiben, az áriák sokkal világosabban elkülönülnek, mint korábban”. Az addigi operák „allegorikus elemeit az emberi kapcsolatok plasztikus ábrázolása váltja fel”.

A L’incoronazione di Poppea (Poppea megkoronázása) 1642-1643 folyamán íródott, az opera ősbemutatója 1643-ban szintén a velencei Teatro Santi Giovanni e Paolo-ban volt. A szövegkönyvet az ókori történetírók, Tacitus és Suetonius művei alapján Giovanni Francesco Busenello (1598-1659) írta, aki az előjátékból és 3 felvonásból álló operához elsőrangú librettót alkotott. Monteverdi utolsó színpadi műve volt az első olyan opera, amely nem mitológiai, hanem történelmi témát dolgozott fel, sőt valós történelmi szereplőket és eseményeket jelenített meg a színpadon. Ez a zenemű a zeneszerző legösszetettebb alkotása: zenéje líraibb a korábbi operáinak dallamainál, több ária szerepel a műben, de a történetet továbbra is a recitativók viszik előre, „a hangulatváltozásokat a tempók megváltozása jelzi”. Az opera legfontosabb elemei, hogy a zene szorosan kapcsolódik a cselekményhez, valamint zenéjével mind a szereplők egyéniségét, mind lelkiállapotukat is képes volt ábrázolni. A nyitányt azonban valószínűleg Francesco Cavalli (1602-1676) írta, a záró duettet és Ottone szerepének nagyobb részét pedig gyaníthatóan Francesco Sacrati (1605-1650) komponálta.

A Poppea megkoronázása „egyértelműen a velencei opera legragyogóbb teljesítménye: a lehető legközelebb jutott a zenével megkoronázott színdarab korai ideáljához. Ettől kezdve a zene válik mind jelentősebbé az opera eredetileg egyenrangú alkotóelemei közül.” Működésének köszönhetően az opera „olyan színházi élménnyé alakult, amelyben a zene minden eszközzel a drámai szöveget szolgálja”.

Monteverdi 1643. november 29-én Velencében hunyt el. Pályafutása során egyházi műveket (miséket, madrigálokat, psalmusokat, himnuszokat), világi műveket (canzonettákat, madrigálokat), színpadi műveket egyaránt írt. „Az új stílusban komponált madrigáljai, egyházi művei és operái tették kora legjelentősebb zeneszerzőjévé. Kiemelkedő szerepe volt a szélesebb közönség számára írt világi zene megalkotásában is”.

Ősze Mária

Felhasznált irodalom: Till Géza: Opera; Opera Képes enciklopédia Budapest Kossuth Kiadó, 2005; Matthew Boyden: Az opera kézikönyve; Cesare Orselli [et al.] Az opera születése; Malina János: Barokk. Orfeusz hangzó zenetörténet 2. kötet; A klasszikus zene főszerk. John Burrows.

A címlapkép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.