1905-ben beiratkozott a budapesti Képzőművészeti Főiskolára. 1907-től európai utazásai során fejlesztette tudását: járt Münchenben, majd Párizsban, a Julian Akadémián, és eljutott Firenzébe, a reneszánsz művészet fővárosába is. Az Ernst Múzeumban már 1914-ben gyűjteményes kiállítást rendezhetett, amellyel kirobbanó sikert aratott: a kritikusok mellett a műgyűjtők is kegyeikbe fogadták, ugyanis képei legjavát meg is vásárolták, összesen huszonhétezer koronáért.

Alkotásai megjelentek a Nemzeti Szalon és a Művészház kiállításain. Sőt, tavasszal kamera elé is állt Kolozsvárott: elvállalta A 300 éves ember című, ma csupán forgatási fényképekről ismert némafilm egyik főszerepét, amelyben kizárólag műkedvelő arisztokraták játszottak. Nevét nem csak itthon, külföldön is egy csapásra megismerték: kilenc képét is beválogatták a San Franciscóban 1915-ben megnyíló Panama-Pacific tárlatra. Egy évvel később – művészetének elismeréseként – elnyerte a rendezvény szervezői által kibocsátott ezüstérmet.

Az első világháború után körutazást tett Kis-Ázsiában, Egyiptomban, Tuniszban, Madeira szigetén és a Kanári-szigeteken. Hosszabb időt töltött Angliában és Amerikában is. 1922-ben művésztelepet alapított saját bicskei birtokán. 1933-ban csaknem két hónapon át járta a Földközi-tenger partvidékét, 1934-ben pedig Portugália, Madeira, Spanyolország, a Kanári-szigetek és Olaszország tájaira utazott. 1937-1938-ban Pekáry Istvánnal festőiskolát vezetett Egerben és Pécsett.

Nagy hatással volt művészetére Szamoljovics Bakst, a Gyagilev-balett díszlettervezője és a balett világa. Képeslapszerű tájképei mellett egyéni stílusú, színes, vizuális kavalkádra jellemző művein életre kel az arisztokrácia sokak által irigyelt és zárt világa, Budapest, München, London, Párizs előkelő társasági összejöveteleinek, estélyeinek, báljainak eseménysora, a fülledt erotikával átitatott éjszakák világa, a lóversenyek, bokszmérkőzések izgalma. Remek portréfestő is volt, de a történelem mindig ott volt érdeklődési körében, melyről szintén árulkodnak festményei. Ő volt a Horthy-korszak uralkodó osztályának és legdivatosabb sztárjainak keresett portréfestője.

Batthyány Gyula élete a második világháborút követően kettétört. Elkobozták a kastélyát, műkincsgyűjteményét, minden vagyonát. 1945 után kitelepítették, inasa, Szabó László fogadta be Polgárdiban. 1953-ban pedig koholt vádak alapján harminckilenc hónapot ült börtönben Márianosztrán, de ha papír és toll került a kezébe, ott sem hagyta abba a rajzolást. Börtönévei alatt jó barátságot kötött az egyik őrével: a fegyházban az akkor 36 éves Németh István fegyőr látta el papírral, festékkel és ceruzával, hogy alkothasson. Az itt töltött idő alatt hat rajzot és 12 akvarellt készített. 1954-ben hálából az őrnek ajándékozta az egész jegyzettömböt. Szabadulása után mégis úgy kezdett újra festeni, mintha mi sem történt volna.

1959-ben, 71 éves korában halt meg. 2013-ban újratemették. Földi maradványait a Polgárdi temetőkápolnában helyezték el.

Batthyány Gyula a festészet mellett színházi díszlet- és jelmeztervező volt: díszleteket és kosztümöket tervezett a Nemzeti Színház számára, ezenkívül pedig számos könyvillusztrációt is készített.

Gróf Batthyány Gyula munkásságát részletesebben Molnos Péter kutatásaiból és könyvéből (Gróf Batthyány Gyula – Képek egy eltűnt világból) ismerhetjük meg, valamint 2015-ben a Kiselbach galéria egy nagyszabású életmű kiállítást rendezett, melyet aztán Győrött is láthattunk a Rómer Flóris Történeti Múzeumban, az Esterházy-palotában.

Nagy Mária
Fotó: Molnár György

Forrás: wikipédia, ng.hu, azutazo.hu